EZ A JÓ VÁSÁRY KÉP.jpg

„Tanulja meg a teljes Wohltemperiertes Klaviert kívülről, minden hangnemben, és legalább négy idegen nyelvet” – utasította Kodály Zoltán az ifjú Vásáry Tamást, akinek zongorát vásárolt. A Nemzet Művésze címmel és Szent István-renddel kitüntetett Kossuth-díjas muzsikussal a családi örökségről, hitről, mércékről beszélgetünk.

Baltazár Dezső tiszántúli püspök és zsinati elnök, a korszak egyik legbefolyásosabb református lelkipásztora volt a nagyapja.

Hároméves koromban, 1936-ban halt meg, mégis rengeteg emlékem fűződik hozzá. Talán azért is, mert az anyám rajongásig szerette. Emlékszem, csokoládét kértem, és Nagyapa azt mondta, meg kell kérdeznem a Csengő bácsit, azzal átvitt a dolgozószobájába, a pecsétgyűrűjével megkocogtatta az ott lévő bronz Dante-szobrot, és akkor megkaphattam a nyalánkságot. Annyira hatott rám az igehirdető voltával, hogy később, lefekvés előtt pizsamában az ágy szélére állva folyton prédikáltam. Sokáig lelkész akartam lenni. Anyám beszélt le róla. De a papokkal társított tisztaság gondolata, hogy az isteni üzenetet, a hitet tisztán kell tartani, csak tisztán lehet közvetíteni, sokáig élt bennem. A Sanghajban vett mostani koncertfelöltőm – szakasztott olyan, mint egy Bocskai-ruha – őrá emlékeztet. Tulajdonképpen még azt is neki köszönhetem, hogy zongorista lettem. A 20-as években Amerikában gyűjtött a debreceni kollégium javára, és ott megismerkedett egy zongoragyárossal, aki küldött neki ajándékba egy különleges gépzongorát száz tekerccsel együtt. A csodálatos hangszer magától lejátszotta a darabokat, sőt, látni lehetett a billentyűk mozgását, mintha szellem pötyögött volna rajtuk. Így bűvölt meg már kiskoromban a zene. Hogy a zongorát mi örököltük, nem anyám valamelyik testvére, azok közé a jelentős véletlenek közé tartozik, amelyekről tudjuk, hogy nem véletlenek.

A családból sok politikus került ki. A nagybátyám Debrecen polgármestere volt, utóbb pénzügyminiszter is, de a kommunisták mindet félresöpörték az útból. Meg is fogadtam, hogy távol tartom magam a politikától. Nagyapa egyébként Horthy titkos tanácsosa is volt, össze is jártak, habár idővel politikailag erősen eltávolodott a kormányzótól. Kitüntetéseket viszont kapott, én meg gyerekfejjel rajongtam a díszes jelvényekért. Képes voltam katonatiszteket megállítani az utcán, hogy megnézhessem a dekorációikat. Az, hogy megkaptam a Szent István-rendet, valahogy megint Nagyapához köt.

Gyermekkori élményeit olyannyira fontosnak tartotta, hogy emlékiratainak, az Üzenetnek az első kötetét ezeknek szentelte.

Még 1969-ben kezdtem hozzá. Első feleségem főzte a vacsorát, és mondtam neki, hogy úgy érzem magam, mint egy kilenc hónapos terhes anya, kikívánkozik belőlem a gyerek. „És ki az a gyerek?” – kérdezte. „Szeretném megírni a gyerekkoromat – válaszoltam –, de nincs rá időm.” Tulajdonképpen ő szorított rá az írásra. Leültetett, akármilyen elfoglalt vagy fáradt voltam. Mintha csapot nyitottak volna meg: ömlöttek belőlem a történetek.

Gyerekkorom óta kísértett a depresszió, minden ok nélkül búskomorságba estem. Az emlékek felidézésétől mindig elmúlt. Végső soron az ő unszolására írtam, de aztán negyvenhét évesen meghalt. A pszichológiai magyarázatról utána beszámoltam a könyvben. Eleinte nem is akartam kiadni, annyira személyes volt, de oly sok érdekes dolog történt velem, annyi minden megváltozott.

A zenei élet szintén, itthon, külhonban egyaránt…

Mivel a média hatalmasra nőtt, nehéz olyasmit csinálni lokálisan, ami aztán az egész világon ne terjedne el. Az internet például a lemezpiacot is alapjaiban átszabta. Amikor indultam, mindennél fontosabbnak számított a lemezkészítés. Ma nincs jelentősége: minden fent van a hálón. Ha valahol megírnak egy darabot, másnap az egész világon hallgatják. A kapitalizmus megjelenéséig az új nem jelentett egyet a jóval. A kereskedő viszont úgy gondolkodik, hogy az áruját akkor tudja újra és újra eladni, ha elhiteti az emberekkel, hogy újat ad, ahogy Max Weber remekül leírja. Így kapott az újdonság varázserőt. A művészet jövőjét, sajnos, az határozza meg, hogy mit lehet jobban eladni. Az ókorban évezredekig alig változott a művészet stílusa, a hagyományt követte. Később, ha módosult is, lassabban, és ezért a közönség számára érthetőbben. Most egyik pillanatról a másikra átalakul, mert ami ismert, az már régi, és ami régi, az nem elég jó. Így az új egyfajta kényszer lesz, nem belülről fakadó igény, és akkor születnek az olyan művek, mint John Cage 4’33” című műve, amelyben nincs egy árva hang se. A zenekarok gyakran modern darabok előadására kapnak pénzt, de a nagy részük nem jó. Ezt onnan tudom, hogy minél többet játszottam, annál kevésbé szerettem.

Nekem mindig az a mérvadó, hogy a mű megmarad-e bennem, megunom-e vagy sem.

A remekmű időtálló, nem tudjuk elégszer hallani. Persze ma is vannak számosan igazi alkotó egyéniségek, akik megtalálják a maguk hangját.

Kanyarodjunk vissza a nagyapjához. Hogy rendszeresen templomba jár, az is hozzá kötődik?

Hogyne. Odahaza, Debrecenben a Nagytemplomba jártunk, ahol prédikált. Édesanyám még Nagyapám halála után is a hatása alatt volt, olyannyira, hogy nem volt hajlandó odajárni, úgyhogy átszoktunk a Kistemplomba. A templomba járás megmaradt. Hála Istennek, szépen prédikál a pap – Balog Zoltán –, mindig mond olyat, amire még nem gondoltam. A tudományok az anyagi világot vizsgálják, miközben az embernek csak az egyik része anyag, a másik anyagtalan. Életünk nagy része racionálisan nem magyarázható, és nem is adható át. A szerelmet nem tudjuk leírni. 

A tudomány kritériuma a megismételhetőség, az életé a megismételhetetlenség. Itt elérkezünk oda, ahová, remélem, mindenki minél később jut el: engem már az érdekel, mi vár odaát. Az analógia a csillagos ég és a napsütés. Amikor süt a nap, nem látod a csillagos eget, pedig az sokkal nagyobb. A mindenségnek van tudata, amit a vallásos ember Istennek hív, a nem vallásos energiának, és ennek vagyunk mi a részei. A mindenség és köztünk ugyanaz a kapcsolat, mint a sejtjeink és közöttünk. Az egésznek részei vagyunk. Az történik a részemmel, mint az egésszel. Ha a sejtjeim meghalnak, én is meghalok. 

A mindenség célja a boldogság, de ezt az anyagtalan világban lelki megvilágosodás vagy imádságos elmélkedés révén lehet megközelíteni. A jóga, számomra különösen a kundalini, egészen magas szinten műveli a lelki ébredés módszereit. Magam is rendszeresen gyakorlom. De az örökkévalóságot személyesen is meg lehet tapasztalni: a klinikai halálban, vagy amikor lélekvezetők visszavisznek korábbi életedbe, illetve ha a halottaddal médium révén érintkezel, ahogy én az első feleségemmel. Idekanyarodtunk a remekművek adta eksztatikus élménytől.


/Vásáry Tamás Fotó: Nyirkos Zsófia/

Dohnányi remekműveit méltatlanul mellőzi a zenei élet. Ismerte személyesen, sőt tanította. Mi lehet e feledés oka?

Dohnányi a Brahms-vonalat képviselte, Bartók Lisztből indult ki, és Richard Strauss volt rá nagy hatással, Kodályra pedig Debussy. Dohnányi a klasszikus tradíciót követte, úgyhogy a mai napig az a hátránya, hogy nem írt forradalmi zenét. Bizonyos értelemben Kodály meg ugyanúgy járt, mint Schumann: kezdetben ő volt a modern, aztán ő lett 

Bartókhoz képest – ahogy Schumann Wagnerhez képest – a tradicionalista.

Kodály nagyon fontos szerepet játszott az életében. Őt is mostohán kezeli a mai zenei élet?

Kodály óriási tekintélynek örvendett, amíg élt, bár a korízlésnek – korízléstelenségnek – nem engedett. Tulajdonképpen arról feledkeztek meg, amit ő és Bartók akart: a magyar kultúra az őseredeti magyar népzenéből táplálkozzék. Őróla az a legjobb anekdota – igaz, maga mesélte el nekem –, hogy 1955-ben komponálta a Zrínyi szózata című művét az Az török áfium ellen való orvosság szövegeire.

A refrénje, „Ne bántsd a magyart!” allegorikusan a szovjetekre utalt. Az állampárt nem tudta, mitévő legyen. Ha nem engedi bemutatni, óriási felháborodást vált ki. Ha engedi, kitör a forradalom. Ki is tört. Amikor már az egész ország arról beszélt, hogy egy fogadáson Rákosi odament Kodályhoz, és félig tréfásan, félig fenyegetően megjegyezte: „Sok rosszat hallok magáról!”, Kodály röviden válaszolt: „Én is magáról.” 

Kodály nem képviselte a magyar kultúrát, maga volt az. Akadályt is gördítettek elé a kommunisták, ahol csak tudtak.

Személyesen is kötődött hozzá.

Miután kitelepítették a szüleimet, egyfajta atyai szerepet töltött be az életemben. Amikor szüleimmel a parancsnak megfelelően összepakoltunk két bőröndöt, és már fent ültünk a teherautón, azzal jött egy rendőr: „Melyikük Vásáry Tamás? Maga itt marad!” Leszálltam, és ott maradtam minden nélkül, egyedül, diákként, tanácstalanul. Felmentem hát a zongoratanáromhoz, Hernádi Lajoshoz, aki azzal fogadott, hogy Kodály hívat. Délután elballagtam hozzá. Azzal kezdte, hogy a kottatartón van egy kotta – a Bach-duók kottája –, ami bal kéznek van írva, azt játsszam jobb kézzel, és ami jobb kéznek, azt ballal. Utána azt mondta, van egy másik kotta is, azt játsszam úgy, hogy három taktussal később kánonban éneklem, aztán fordítva. Mindezek után választanom kellett egy Bach-fúgát. Egy komplikáltabbat, az ötszólamú cisz-mollt választottam. „Játssza h-mollban!” – jött az utasítás. Miután ezt is teljesítettem, kiment. Inkább éreztem ezt kínzásnak, semmint atyai fogadtatásnak, néhány órával azután, hogy elvitték a szüleimet. Kisvártatva nyílt az ajtó, jött, kezében egy köteg százassal, azzal adta oda, hogy „az induláshoz”. Majd hozzátette: „Innentől kezdve írjon naplót, mert érdekes lesz az élete.” Még egy év hiányzott a diplomázáshoz, de már kineveztetett szolfézstanárnak, a saját csoportjának a felét adta át nekem. Így lettem a tanársegédje.

Aztán a Szovjetunióban felfedeztek mint szólistát. Hazajöttem, és szerepeltem a mesterbérletben. Sorra küldtek a külföldi versenyekre, hirtelen olyan repertoárra kellett szert tennem, amit a Kodály-féle szolfézsórákra való félkészülés mellett képtelenség lett volna teljesítenem. Választanom kellett, és a zongora mellett döntöttem. Odaálltam a Tanár úr elé, és előadtam, hogy a kettő együtt nem megy. Életem legnehezebb pillanata volt ez, mert Kodály zenepolitikájának benső részét képezte a szolfézstanítás, és féltem, hogy ezzel elveszítem a személyes jóindulatát. Ő csak annyit mondott: „Ha nem megy, hát nem megy.” Nagyvonalúságában ezzel a mondattal lezárta a kérdést.

Közeledett a diplomakoncertem. Panaszkodtam a Mesternek: nem tudom, hogy fogok felkészülni az ócska bécsi mechanikás zongorámon. Olyan, mintha faütővel próbálnék pingpongozni gumiütő helyett. Azt válaszolta: nézzen ki egy zongorát. Azt hittem, a főiskolával tud béreltetni vagy vetetni egyet, amin gyakorolhatok. Mindenre tudott valami jó ötletet adni. Kinéztem egy hangszert. Fölhívtam a Tanár urat, hogy találtam zongorát. Kérdezte: „Tetszik magának az a hangszer?” „Nagyon” – feleltem. „Mibe kerül?” Én megmondtam, hogy huszonkétezerbe, ami természetesen megfizethetetlennek tűnt nekem. Ezt felelte: „Jöjjön el érte – a csekkért.” Elmentem. Nem volt otthon. 

A házvezetőnő nyitott ajtót, és átadta a csekket, amelyen  – ami igaz, az igaz – többet ért nekem az aláírása, mint maga a hihetetlen összeg. Éreztem, hogy azért nem maga adja át, mert nem akarja a hálálkodásomat hallgatni. A mellékutcákon át mentem támolyogva haza, és szembejött velem Kodály. „Tanár úr, hogy lehet ezt megköszönni?” „Úgy, hogy tanulja meg a teljes Wohltemperiertes Klaviert kívülről, minden hangnemben, és legalább négy idegen nyelvet.” Ugyanezt mondta, amikor hazajöttem a Szovjetunióból: „Nekem ne a Szovjetunióról meséljen, hanem arról, hogy meg akar nősülni, és el akarja venni a Házy Erzsit feleségül!”, és ugyanezt a feltételt szabta a nősüléshez. Házy Erzsivel aztán hosszas vívódások után szakítottam, és a szerelmi bánatomról hosszú, érzelmes levélben számoltam be Kodálynak. Vártam a válaszát. Képeslapot küldött Galyatetőről ezzel a szöveggel: „Tanulja meg Schumann Ich grolle nicht című dalát – németül és minden hangnemben!” Na, mondom, ennyi? Megvettem a kottát: egyike a legrövidebb daloknak, másfél perces. Ilyen szíve legyen valakinek, hogy az egész zeneirodalomban azt a néhány taktust megtalálja, amelyben minden benne volt, amit akkor átéltem! Miután emigráltam, németül, franciául vagy angolul írta nekem a leveleit.

Egyszer azt nyilatkozta, hogy amit nagyon el akart érni, azt nem sikerült, cserébe sok olyasmit elért, amire nem is vágyott. Mi az, amit nagyon el akart érni?

Operaigazgató szerettem volna lenni. Mindent megtaláltam volna benne, ami érdekelt. Mindig megpróbáltam bekerülni, térden csúsztam a nagy- és kisoperák igazgatói előtt. De mindig valami sorsszerű dolog történt, ami az utolsó pillanatban meghiúsította, pedig annyiszor jártam nagyon közel hozzá. Ez nem véletlen. Isten akarata volt. Miért? Mert ha bekerültem volna egy operába, onnan soha ki nem jövök, és semmi mást nem csinálok. A másik Herbert von Karajan volt. Nagyon szerettem volna vele játszani. Eljutottam oda, hogy bemutattak neki, meghallgatott, és ez annyira jól sikerült, hogy felajánlotta, közös lemezt készítünk, koncertezünk. Fatális véletlenek sora miatt azonban több lehetőség is dugába dőlt. Hasonlóan az operához, ha én Karajannal játszom, semmi másra nem marad időm – se  dirigálásra, se írásra.

Fényes pályát futott be külföldön. Mit látott meg a Budapesti Rádiózenekarban, amiért értük visszajött?

Amikor először hazalátogattam a 80-as években, az első feleségemmel jöttem, aki még soha nem járt Magyarországon, hiszen emigrációban született. Neki óriási élmény volt, hogy mindenki magyarul beszél, én meg a viszontlátás örömével nem tudtam betelni. Szerettünk volna venni egy házat, de megtudtuk, hogy külföldi nem vásárolhat, ide nagy név kell, aki közbenjár. Fischer Annie beszélt is Aczél Györggyel, akivel jóban volt, mégsem sikerült. 

Aztán Kovács Dénes meghívott a Zeneakadémiára kurzust tartani. Megtudtam, hogy Aczél utasítására tette. Utóbb Aczél, Ferencsik halála után, behívatott magához, hogy itt van aranytálcán az Állami Hangversenyzenekar. Kérdeztem, hogy mit szól ehhez az ÁHZ? „Nem demokrácia ez, hogy megkérdezzük tőlük.” Én viszont tudtam, hogy Kobajasi Kenicsiró a kedvencük, és ha egy zenekar utál valakit, de hatalmi szóval odateszik az élére, akkor csak azért se fognak úgy játszani, ahogy kéri, ezért nemet mondtam. Később egy alkalommal dirigáltam a Rádiózenekart, és az első koncert után a vezetés levelet írt, hogy szeretnének engem karmesternek. Így már más volt a helyzet, hiszen a zenekar hívott.

Miért ért véget a közös munka?

Sok mindent kijártam a zenekarnak, de amikor a kultuszkormányzat az Állami Hangversenyzenekarból Nemzeti Filharmonikusokat csinált, és megemelte a fizetésüket, ahogy a Fesztiválzenekarnál is, de a miénket – az ÁHZ testvérzenekaráét – nem, az demoralizálta a zenészeket. Úgy fogták fel: ami sikerült Kocsis Zoltánnak és Fischer Ivánnak, az nekem nem. Próbálkoztam egy ideig. Majd azt hallottam vissza, hogy magamnak kértem több milliót, a zenészeknek meg nem. Ekkor lemondtam. Jólesett, hogy 2017-ben visszahívtak, és azóta minden évadban újra adok egy hangversenysorozatot.


/Indulókép:Vásáry Tamás Fotó: Nyirkos Zsófia/