D__YT20140511001.jpg

Az október végén, életének nyolcvanadik esztendejében elhunyt Bolberitz Pál Széchenyi-díjas teológiaprofesszor néhány éve, pappá szentelésének ötvenedik évfordulóján, a városmajori templomban beszélt hivatása kialakulásáról.

Miért lett pap? Semmi különös jel vagy csodás esemény nem történt, amely erre a döntésre késztette volna. Elmesélt azonban két példát az életéből, amelyekben nincs semmi misztikus élmény, de aki tud olvasni Isten szándékaiban, az ezeket jelzéseknek veheti. 

Mindkét eset általános iskolás korában történt, amikor még nem is gondolt arra, hogy pap legyen. Az első így szólt: „Közismert, hogy a Lukács fürdőnek nagyon hideg a vize. Ott álltam a medence szélén, és azon töprengtem, beugorjak-e vagy sem. Jó meleg idő van, a víz azonban hideg és nedves. Ez kellemetlen helyzet. Miközben így gondolkodom, hátulról az egyik barátom belökött a vízbe. Egy pillanatra megijedtem a hidegtől. Kapálózni kezdtem, majd gyors tempóban úszni. Egyszer csak észrevettem, hogy lassan felmelegszem. Rájöttem, nem is olyan kellemetlen ez a hideg víz. A másik eset pedig a Sportuszodában történt: nézegettem a műugrókat, a toronyugrókat. Hogyan lehetséges, hogy olyan magasról ugranak, és mindig a medencébe esnek? Felmentem a toronyba, és megdöbbenve láttam, milyen kicsi a medence. Ha én innen leugrom… Tudjuk, hogy a tett halála az okoskodás és a túl sok gondolkodás. Hát hirtelen leugrottam. Megdöbbentem, hogy a vízbe estem, és nem mellé.

Mi ebből a tanulság? Ez most már nem a múltra vonatkozik, hanem a jövőre, és főleg a fiatal nemzedékre. Nem kell megijedni a feladatoktól, a hivatástól, hanem bele kell ugrani a vízbe! Vannak, akik segítenek. Köszönetet mondok minden embernek, aki akarva-akaratlan a példájával, a szavaival terelgetett engem a papi hivatás felé. Soha nem beszélt rá senki. Azután elérkezik egy pillanat, amely olyan, mint a toronyugrás… Nem szabad sokat hezitálni.” Végül Boldog Kolping Adolf gondolatát idézte: „Minden kezdet nehéz, de a legnehezebb a hűség.” Kérte a híveket és paptársait, imádkozzanak érte, hogy a hűség útján mindvégig kitartson. 

Kitartott. Hosszú betegsége hónapjaiban is.  Köszönjük e prófétai lelkületű rebellist, e bölcs, kiváló humorú, nagyon emberi lelkipásztort, akinek különös képessége volt arra, hogy utat mutasson életünk Országútján.  Kellenek az ilyen emberek, mert ember vezeti az embert Istenhez. 

Az alábbiakban saját szavaival mutatjuk be életútjának néhány fontos mozzanatát, s ezzel egyúttal szeretett osztályfőnöke, Antall József előtt is tisztelgünk, halálának 27. évfordulója alkalmából.

Akik hatással akartak lenni rám, azok nem voltak hatással rám. Született rebellis alak vagyok. Rebellis mivoltom nem abban nyilvánult meg, hogy rossz gyerek voltam, vagy rossz tanuló. Jó tanuló voltam, mindig ötös magatartással. De gondolatban azért nagy rebellis voltam. A szüleimnek formálisan szót fogadtam, de lélekben mindig lázadoztam. Két bátyámnak is csak úgy ímmel-ámmal engedelmeskedtem, s mindig a magam útját jártam. Nyilvánvaló, hogy akik látszólag nem akartak rám hatással lenni, azok voltak rám igazán nagy hatással. 

Az ostrom úgy kezdődött, hogy karácsony estéjén hatalmas bombatalálatot kapott a krisztinavárosi templom. Abban a pillanatban kialudt a villany. A karácsonyfát ott kellett hagyni, mentünk a pincébe. Természetesnek tartottam, hogy pokrócba csavarnak és visznek. Másfél hónapig a sötét pincében, gyertyafény mellett éltünk. Arra elég jól emlékszem, hogy az egyik bátyámmal két összetolt fotelben ültünk egymással szemben. 

A mellettünk lévő ház is bombatalálatot kapott. Semmi sem maradt belőle, csak törmelék, ami kizúdult az utcára is, épp a mi házunk elé. A gyerekek szemszögéből ez már csak azért is izgalmas volt, mert első emeleti lakásunkból az erkélyen át a törmelékhegyen szépen lesétálhattunk az utcára. De azért féltünk is, hogy éjszaka valami rabló felmászik és bejön hozzánk.

Diákéletemet a Medve utcai állami fiúiskolában 1947-ben kezdtem el. A mai világban nehezen tudják elképzelni, főleg a budapestiek, hogy egy állami iskolában, a tanrendben, a rendes órák között ott a hittan, és a bizonyítványban rögtön a magatartásjegy után a hit- és erkölcstan osztályzat következik, megelőzve minden más tantárgyat. Vasárnap ugyanúgy be kellett menni az iskolába, mint hétköznap, csak egy kicsit később, azt hiszem, nyolc órára vagy negyed kilencre, és a tanító néni vezetésével párosával elmentünk a plébániatemplomba a diákmisére. Az egész osztály ott volt. Ez hozzátartozott az élethez.
Volt az egyik bátyámnak egy Nyikos nevezetű osztálytársa, aki az iskola rossza volt. Az apja hadifogságban sínylődött, szegény anyja látástól vakulásig dolgozott. Nem tudott vigyázni a fiára. Divat volt abban az időben, hogy a gyerekek, ha valami sérelem érte őket, megszöktek otthonról, és világgá mentek. Egyszer a Nyikos napokra eltűnt. Kutattak utána mindenhol, még a rendőrséggel is kerestették. Szegény édesanyja kétségbe volt esve. A fiú végül előkerült. Mikor megjelent az iskolában, Kelemen tanító bácsi nem sokat teketóriázott, felfektette a katedrára és nádpálcával jól elverte. Utána azt mondta neki: „Ezt most az apád adta neked. Ha itthon lenne, akkor ő is elvert volna téged, mert elcsavarogtál és nagy szomorúságot okoztál az édesanyádnak.”  A Nyikos többé nem csavargott el. 

Liska atya a Petőfi Gimnázium utolsó papi hittantanára volt, azután megvonták az ő hitoktatási engedélyét is. A Mátyás-templomban volt káplán, de nem engedték, hogy prédikáljon. Fent a Várban, az Úri utcában lakott, az akkor még romos prímási palotában. Titokban jártunk hozzá, egy csomó fiú… Ügyesen csinálta, külön-külön lehetett hozzá menni, mert így kevésbé volt feltűnő. Kiváló ifjúsági lelkipásztor volt. Nem prédikálhatott, de gyóntathatott. A gyóntatásban nagymester volt. Kitűnően értett a fiúkhoz. Elsőpéntekeken reggelente hosszú sorban álltak gyóntatószéke előtt a fiúk. Az idősebb asszonyok többnyire az életrajzukat szokták elmondani a gyóntatószékben, azokat kiküldte, mondván, várjanak, mert a gyerekeknek iskolába kell menni. Pillanatok alatt meggyóntatta a fiúkat. Liska atya nagy hatással volt rám, hiszen az összes kamaszkori problémámat megbeszélhettem vele.

A Toldy Ferenc Gimnázium másodikos diákja voltam 1956-ban. Jött október huszonharmadika. Orosztanárunk eléggé gyengén tudott magyarul, kárpátaljai ruszin ember volt. Buzdított bennünket október 23-án délelőtt, az oroszórán – emlékszem, keddi napra esett –, hogy menjünk ki a Bem térre tüntetni. Ő volt az, aki a forradalom után a legélesebben fellépett ellenünk és a forradalom ellen. 

Amikor már ki lehetett menni az utcára, én is járkáltam a városban. Láttam a betört kirakatokat, és azt is, hogy csodálatos módon senki nem nyúlt az őrizetlen áruhoz. Ki voltak téve dobozok is, melyekben az elhunytak hozzátartozóinak gyűjtöttek. Senki nem lopott azokból sem. Felemelő érzés volt. Az emberek szabadnak érezték magukat. Addig borzasztóan kellett vigyázni, hogy ki előtt mit mondunk. Még az osztálytársak, barátok előtt is. Mindenki előtt.

A forradalom napjaiban bárkivel találkozott az ember, őszintén és nyíltan beszélhetett. Ez óriási élmény volt. 

„Keresztény Magyarországot akartam, mert hidd el, csak ennek van jövője.”

Az is emlékezetes, hogy november 3-án, szombaton este 8-kor hallottam Mindszenty József hercegprímást beszélni a rádióban. A bíboros kétszer beszélt. Először akkor, amikor a rétsági katonák kiszabadították a felsőpetényi házi őrizetből. Csak három vagy négy mondatot mondott:

„Hosszú fogság után szólok a magyar haza valamennyi gyermekéhez. Senkivel szemben nincs gyűlölet szívemben. Csodálatra méltó hősiesség szabadítja meg most a hazát.A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharc. (…) Az ország helyzete rendkívül súlyos. Napok óta hiányzik az élet folytatásának minden közös föltétele. A legsürgősebben meg kell találnunk a kibontakozást. Most tájékozódom, két napon belül a kibontakozás útjáról személyes szózatot intézek a nemzethez.”

Ez volt az első beszéd.

A második beszédét meghamisították a kommunisták, s azt terjesztették, hogy Mindszenty visszaköveteli az egyházi földbirtokokat. Nekem azonban ezt nem lehetett bemagyarázni, mert a saját fülemmel hallottam, amit mondott, és már nem voltam éppen gyerek. Azt mondta Mindszenty József, hogy az egyháznak vissza kell kapnia az intézményeit. Nem azt, hogy a földbirtokait, hanem az intézményeit, kiadót, nyomdát, iskolát, sajtót stb.

Amikor már iskolába kellett járnunk, minden hónap negyedikén és huszonharmadikán az óraközi szünetekben mindenki a folyosó falai mellett állva tanult, nem evett és egy szót sem szólt. Ezt az akkori tanári kar meg az igazgató mosolyogva vette tudomásul. Ha valakiről kiderült, hogy sétálgat és eszik, az magára vethetett… Fiúgimnázium volt, a mai gyerekek már nem tudják, hogy ez mit jelent: az első utcasarkon belekötöttek, és megruházták a többiek. Úgyhogy bizonyos értelemben terrort gyakoroltak a fiúk. Az egész gimnázium ezt csinálta.

Az első évfordulón, 1957. október 23-án már új osztályfőnökünk volt, nem más, mint Antall József. Az év márciusában került át az Eötvös József Gimnáziumból a Toldyba. Azért kellett távoznia az Eötvösből, mert távollétében megválasztották az iskolai forradalmi bizottság elnökének. Attól a pillanattól kezdve, hogy bejött hozzánk az első órát megtartani, nagyon imponált nekünk. Elegáns volt, modernül öltözködött, ami nagyon ritka volt abban az időben. Nyersgumi talpú cipőt viselt. Azt akkor topogónak nevezték. És kalapot hordott. Roppant intelligens és nagyvonalú volt. Világtörténelmi összefüggésekben magyarázta a helyzetet. Ez nagyon tetszett nekünk. Eleinte azonban bizalmatlanok voltunk. Például, amikor azt mondta, hogy „fiúk, 1956. október 23-án nem ellenforradalom volt, hanem forradalom”, mi terepszínű arccal néztünk rá. Azt hittük, hogy provokátor, és be akar minket ugratni. Aztán természetesen kiderült, hogy komolyan gondolja.

Fel-alá járkált az osztályban. Egyik osztálytársunk Antall magyarázata alatt éppen a matematikaleckét másolta. Arra sétált az új osztályfőnök, mire a diák diszkréten be akarta csúsztatni a padba a füzetet. Antall teljes nyugalommal a következőt mondta neki. „Ne zavartassa magát, uram!” Ezzel bevágódott az osztálynál, ezzel az egyetlen megjegyzéssel.

Az a bizonyos első évforduló…

A mi osztályunkra fogták rá a szervezését, pedig erről szó se volt.

A korábbi, már említett néma tüntetéseket sem mi szerveztük, hanem a nálunk magasabb évfolyamba járók, illetve már benne volt a közgondolkodásban. Amikor október 23-án reggel bejöttünk a gimnáziumba, feltűnt mindenkinek, hogy a folyosókon be vannak kapcsolva a hangszórók, és az igazgatói irodából tánczenét közvetítenek.

A szünetekben szólt a zene, valószínűleg azért, hogy ne legyen olyan feltűnő, ha a korábbiakhoz hasonlóan a diákság néma csenddel és éhségsztrájkkal demonstrál. Az egyik osztálytársam latinóra közben jelentkezett, hogy „tanár úr, bocsánat, ki kell mennem a WC-re. – Hát menjél!” Kiment, és elvágta a vezetéket. Mi, osztálytársak, ebből semmit sem vettünk észre, csak azt, hogy a szünetben csend volt. Hozzászoktunk, hogy minden negyedikén és huszonharmadikán csend van.

Abban az időben még december 24-én is volt tanítás. Éppen Antall órája volt, történelemóra. Egyszer csak jött az üzenet, hogy ez a bizonyos diák menjen be az igazgatói irodába. Gondoltuk, hogy valami tanulmányi dolog, de különösebben nem izgatott bennünket. Kiderült, hogy ott már várta két nyomozó, és egyértelműen rábizonyították, hogy ő a szabotőr.

Ekkortól kezdett az osztályunkra összpontosulni a belügyesek figyelme, mert Antall Józsefet is szemmel tartották. Egyszer tornaóra után, amikor visszajöttünk az osztályba, az egyik padba bele volt karcolva egy horogkereszt. Nyilvánvalóan a tornaóra alatt küldtek be valakit, hogy karcolja oda. Az igazgató bejött az osztályterembe és közölte: „Fiúk, ez fasiszta jelkép. Vallja be, aki ezt belekarcolta a padba. Semmi baja nem fog történni. Az őszinteséget értékeljük.” Mi azonban már nagyon jól tudtuk, hogy a kommunista rendszerben az a legnagyobb baj, ha valaki őszinte. Mert akkor kinyírják. Hallgatott mindenki. Jellemző, hogy én milyen naiv voltam, a szünetben odamentem Antall Józsefhez, és azt mondtam neki, hogy szerintem ki fogják rúgni az egész osztályt, ha senki sem vállalja. „Én majd jelentkezem az osztály helyett, és vállalom, hogy én karcoltam bele” – fűztem hozzá. Soha nem fogom elfelejteni, Antall mit válaszolt: „Ide figyeljen, Bolberitz úr! – Mindig urazott bennünket. – Ezt ne tegye! Mert maga nem Jézus Krisztus!” Ezt nagyon megjegyeztem. Tehát ezt ne tegyem, mert nem vagyok a világ megváltója. Mert azt már megváltották. Mégpedig Jézus Krisztus.

Antall József kiváló pedagógus volt. Azért volt nagyon jó pedagógus, mert nem akart az lenni. Ő nem a könyvekben leírt szabályok szerint volt jó pedagógus, hanem természeténél fogva. Azonnal megtalálta a kapcsolatot a fiúkkal, pedig soha nem bratyizott velünk. Megadta a tiszteletet mindenkinek, s bizalommal tudott lenni mindenki iránt. Megtapasztaltuk, hogy nem csap be minket, és a hátunk mögött nem tesz olyat, ami nekünk árt vagy kellemetlen. Egyértelmű világnézeti tartása volt a magyarságtudatot illetően, és világtörténelmi összefüggésekben gondolkodott, ami mindenkinek nagyon imponált. Ugyanakkor következetesen szigorú volt. Kis dolgokból nem csinált nagy ügyet, amikor azonban a lényegről volt szó, megkövetelte a fegyelmet, és a tananyagot következetesen számonkérte. Ezért mindenki bizalommal volt iránta. A szélsőségeket nem tűrte, mert tudta, hogy annak milyen következménye lehet ránk nézve. Ugyanakkor ez soha nem tűnt gyávaságnak az ő részéről. Ebben óriási művész volt, s olyannyira jó diplomata, hogy fiatal tanársága ellenére egy év leforgása alatt a Toldyban az egész tanári karnak ő lett a legfőbb tekintélye, s az idősebb tanárok is felnéztek rá. Ez adottság kérdése.

Antall piarista diák volt, templomi esküvőjén piarista pap eskette. Amit most mondok, azt nem tudom bizonyítani, mert ilyen dolgokról nemigen beszéltünk, mégis úgy gondolom, utána ő már nem koptatta a templomok padját, s valószínűleg évtizedekig nem gyónt és nem áldozott. Nem volt ateista vagy materialista, hanem jó értelemben vett liberális gondolkodású ember, ahogy a reformkorban is a nagy politikusok. Van Isten, de hát az egyház…

Amikor már érezte a halálát, engem hívatott. Nem voltam Budapesten, Csongrádon tartottam adventi lelkigyakorlatot. Az egész országban nyomoztak utánam. Egyszer csak két rendőr jött be a templom sekrestyéjébe, és közölték, hogy hívat a miniszterelnök. Vegyes érzelmekkel indultam Pestre. Tudtam, hogy baj van, tudtam, hogy nagyon beteg. Egyrészt szomorúsággal, másrészt viszont örömmel is mentem, hogy láthatom. Nagyon gyorsan felértünk. Fantasztikus volt, ahogy a közlekedési szabályokra fittyet hányva hoztak fel a Kútvölgyi Kórházba. 

Bementem Antall József szobájába, aki mindjárt három dolgot közölt velem: 1. „Azért hívattalak, hogy szolgáltasd ki nekem a haldoklók szentségét.” 2. „Semmifajta olyan gyógyszert nem vettem be, amely tudatmódosítást hozhat létre.” 3. „Keresztény Magyarországot akartam, mert hidd el, csak ennek van jövője.” A harmadik pont elhangzása után a következőket válaszoltam: „Jóska, én ezt elhiszem, de ne nekem magyarázd, hanem azoknak, akik nem hiszik el.” Rendkívül fegyelmezetten viselkedett. Feloldoztam, a betegek szentségét kiszolgáltattam neki, megáldoztattam és elbúcsúztam tőle. Nehéz volt.

Az egyik legjobb barátja és egykori osztálytársa, Tar Pál az MDF-kormány idején Washingtonban volt nagykövet. Antall halála után, amikor Amerikában jártam, meghívott vacsorára. Ott mondta el nekem a következőt: „Antall Jóska a te látogatásodat követően felhívott engem a kórházból, és azt mondta, hogy az volt élete legboldogabb pillanata.”  

Szerdahelyi Csongor beszélgetőkönyve Bolberitz Pállal (Ember vezeti az embert Istenhez) 2019-ben jelent meg a Szent István Társulatnál.