ADY VEZET.jpg

Nagy költőként olvassák-e ma Ady Endrét, nem tudom. Számomra egyértelműen óriás, ám szemléletem – mindig történész lettem volna szívesebben – távol áll a manapság szinte elvárt nyelvi, poétikai, prozódiai, narratológiai móditól, a „szövegirodalom-mámortól” – az ilyen megközelítésnek legalábbis a primátushoz való jogát nem veszem tudomásul; ízlésem tiltja.

Maradok a magam észjárásánál tehát. A „nagy költő, de rossz publicista, politikailag téves gondolkodó volt” kezdetű álszent, valójában kinyíró szándéktól vezérelt mizériát rögvest elhagyom, mert úgy vélem, az Ady-mű eszmei, értékválasztási, történelem- és nemzetszemléleti sajátosságai a „szövegekről” leválaszthatatlanok. Pontosabban: e műnek a versek mellett a cikkek, novellák – s bizony még a levelek is – integráns részei, ezért az értelmezésnek e szempontok is visszavonhatatlanul részei. Aki e „mélyen irodalomellenes”-nek mondott „tehertételek” mellőzésével akarja a mű irodalom-, mentalitás-, értelmiségtörténeti súlyát megérteni, annak valóban csak a poétikai, nyelvi „újramegszólíthatóság” problémája marad, amin huszad- vagy többedmagával roppantul felkészülten elmorfondírozhat, csupán az „igazi Adyt” (akárcsak Bölöni György) nem fogja megérteni, s nem lesz képes továbbadni sem.

Állítom, Adyt létünk, emberi valónk (az Élet!), közös (nemzeti és egyetemes) sorsunk érdekében ("A Minden kellett”(fontos mindenestől megértenünk, mert nála (művénél) összetettebb, sűrítettebb, egyetemesebb szellemi-gondolkodói jelenség nem támadt akkor ízig-vérig magyar bázisona magyarság érdekében! Hogy mennyi ebből a modernség, mint nyelvi-poétikai, művészi gond, az huszadrangú kérdés.

Bele kéne nyugodni, hogy Ady az Egész – a Minden – őrzője, újrafogalmazásának hérosza volt szándéka, törekvése szerint, ha ennek az Egésznek a föltételezése – valamely posztmodern beintésre – anakronisztikusnak, „tarthatatlannak” nyilváníttatott mára, akkor is. Lehet ezt XIX. századi gyökerű fölfogásnak, nem eléggé modernnek mondani – már Kassák se gondolta annak –, s hogy ezért a művet csak a posztmodernt előlegező jegyek fölfejtésével érdemes újraolvasni, csakhogy ezzel akaratlanul is poétikai változások históriájává fokozzuk le az irodalomtörténetünket, s kitoloncoljuk az önmagunkról mint emberről és nemzetről való gondolkodást literatúránk egészéből.

XIX. századi „gyökerű” költő, gondolkodó volt tehát Ady, de azok közül való, akik az új korszak emberi, nemzeti kihívásaiban zsigerileg is költészet- és világképformáló alkalmakat fedeztek föl. A XIX. században a művészi modernség korától ugyan megroggyant az „egységképzet”, de az őrzésének ideája és ezen idea fenntarthatatlanságának réme – ugyanakkor föladhatatlanságának igénye – kalapálta ki Ady világképét, amihez a vers – s minden írás – valóban „cifra szolga” volt csupán. E feszültség hozta s működtette az egész művet, amely a tér és idő szálkeresztjének akkori determinációja szerint – másodszor mondom – ízig-vérig magyar bázison született, és ezért a tágabb értelemben kortársainak tekinthető művészi modernek között egyedül állt. Ady műve a francia modernekétől, Rilkéétől, Franz Kafkáétól, James Joyce-étól, Robert Musilétól, T. S. Eliotétól abban különbözött, hogy az ő modernségélménye nem művészi élmény volt csupán, hanem történelmi, társadalmi tapasztalat, „vízióis. Úgy fogta föl, hogy a teljesség megélése („Az Egész Élet bennem zihál; „Mindent, mindent együtt koholtunk” stb.) lehetetlenségének nemcsak létszemléleti, „filozófiai”, de történelmi, társadalmi okai is vannak, Magyarországon meg különösen. Így az „elidegenedett” ember társadalomból, történelemből való kiábrándultsága, a világ „áttekinthetetlenségének” szorongató réme (Franz Kafka módján) nem lett világképe integráns – uralkodó – részévé soha, noha emberi, művészi tapasztalatként ezt is átélte, asszimilálta („Minden Egész eltörött”). Kora összes művészi, eszmei, gondolati jelenségét „vette” Ady, mégpedig a maga végletességében, ellentmondásaiban (ha tetszik, az „igen” és „nem” állandó feszültségében) élte meg, lett légyen szó szerelemről, hitről, hazáról, akármiről. Magyarnak lenni átok és áldás – írta.

Félreértés ne essék: nem volt „művelt” a szó Arany János-i, babitsi értelmében, idegen nyelven (még franciául is) gyatrán olvasott, általában csak újságokat és folyóiratokat forgatott, ám sajátosan sűrítő, lényegkiemelő képessége párját ritkította. Mélyen értette és átélte korát, s mindent, a maga visszájáról és fonákjáról is, rögvest a világképébe illesztett, s tett művé azon melegében. Nem a társadalom, a történelem, a nyelv, a költészet, hanem az Élet forradalmára akart lenni, és ezen belül az említett „részeké” is persze. Így nézett a hazára, a magyarságra, a hitre, a munkásságra, saját osztályára („fajtájára”), a nemzetiségekre, kora politikusaira, a szerelemre s mindenre egyaránt; világa ezért fölparcellázhatatlan, az istenes, a magyarság, a szerelmi, a munkás- stb. versek féle felosztás legfeljebb alkalmi munkahipotézisként fogadható el, ha elfogadható.

Nála nincs „rész”, nála a részben mindig ott az „egész”, ha a teljesség nem mondható ki egyszerre, egy időben, akkor is. Ezért van az, hogy az Ady-versek nem önálló darabokként, hanem az Ady-összes (ami nem „összegyűjtött verseket” jelent) alkatrészeiként, a ciklusok, a kötetek egész rendje szerint élnek igazán, és a teljes világkép valóságát adják ki, akár Dante Isteni színjátéka. Régi példám, állandóan hajtogatom: a mű két agyonelemzett, agyonokoskodott, reprezentatív darabja – az Új s új lovat és Az eltévedt lovas –, e két, ugyanazon motívumot mozgató, de ellentétes következtetést (egy haladáselvűen magabízó s egy végső tévesztettséget, kiúttalanságot) sugalló költemény – meglehet – pár nap különbséggel született. A kettő nem kioltja, de kiegészíti egymást, összetett tanúságot tesz a világról 1914 novemberében, a világháború első hónapjai után, amit Ady az első pillanattól egyetemes és magyar Tébolynak látott és láttatott.


/Melocco Miklós Ady Endre szobra Debrecenben. Fotó: Magyar Művészeti Akadémia/

Igen, az Ember az embertelenségben Tébolya taszította a magyar nemzetetés a régi országot – szakadt állapotába. Riadalma (S ha Erdélyt elveszik? című cikkét 1912-ben megírta már), hogy ha változni, a kihívásokra választ adni nem tudunk, az „ezeréves történet” véget ér, beteljesedik, aminek radikális startját igen, ám teljes kifejlését nem kellett megérnie.

Műve egyediségének titka az, hogy miként a szintézis vágya, belátott lehetetlensége s föladhatatlan akarása egyszerre tartotta feszültségben az egészet, úgy – mert konkrét történelmi, társadalmi okok állták útját a teljesség megélésének, mint említettem már – hazájára, a magyarságra nézvést ugyanez a tapasztalati modell, akarat, kétség feszültsége tartotta fogva őt. Ady, pontosabban az Ady-mű egésze azt „tudta”, hogy a felgyűlt, egymásra rakódott és egymást is determináló feszültségek (a Habsburghoz való viszony, a dzsentri–zsidókérdés elemeivel is átszőtt középosztály-probléma, a munkásság, a parasztság gondja, a nemzetiségi feszültség, a művészi modernség helyzete) a hagyományos szemlélet koordinátáin belül – ahogy az Adyhoz hasonlatosan tragikus sorsú Tisza István hinni akarta az utolsó előtti pillanatig – megoldhatatlanok, s mindez az ember és a nemzet összeomlását egyszerre hozta el. A mű nem politikai tudást közvetített – Ady semmilyen használható politikai célt nem fogalmazott meg, és ezért „politikai tévedést” reá olvasni nem érdemes, még a publicisztikájára sem (ami nem jelenti azt, hogy minden sorában „igaza volt”) –, hanem a feszültségekkel terhelt egészelvű világkép kvintesszenciáját, és ebben aztán a „műnek” tökéletesen igaza lett. Az valóban mindent magába sűrített, ami ember, de főként magyar voltunk tapasztalatáról tudható volt addig, s nem tudott hozzátenni senki igazán lényegeset azóta sem („Hunn, új legenda, mely zsarnokin életik”).

Csak a közös sorsunkra vonatkozó summát mondom, egyszerűsítve persze. Ady (műve) azt tudta, hogy gondjainkat a hagyományos (akár gondolati) keretek közt rendezni képtelenség. Ám tudta azt is, hogy a másik „ajánlat”, Jászi Oszkár „Új Magyarországa” (1907) megkerülhetetlen, de csak szolgai utánzással követhető, mert elvész a „magyar a magyarban”. „Az én magyarságom nélkül – mondta Fülep Lajosnak – a forradalom [s itt is az Élet forradalmára gondolt] nem ennek a népnek a forradalma lesz!” Ady fölfogása modern vagy radikális elvbarátaiétól – velük egy közegben élve, velük közösséget vállalva is – abban különbözött, hogy míg ők a művészetet vagy a társadalmat forradalmasították volna (vagy mindkettőt), addig a költő az egész (magyar) Élethez való viszonyunkat. Ady nem modern volt és/vagy progresszív, mint társai, hanem egy harmadik minőség, aminek a két törekvés csak része volt. Ők arégi Magyarországot lerombolni akarták, aztánradikális elitcserévelújjáépíteni, Ady a régit vágyta volna gyökeresen megújítani, hogy megmaradjon az egész. Őka barátokmentek volna előre, hogy a darabokra szakadt Egész megmaradthányada számukras hitük szerint anép számára isjobb, élhetőbb, sikeresebb lesz, Ady, noha legmélyebben élte meg, sosem akarta tudomásul venni, hogyMinden Egész eltörött. Megoldhatatlan volt ez akkor. Az akarat csak egy olyan döbbenetes szellemi tanúságra lett elég, amely az önmagunkról való gondolkodás meghaladatlan teljesítménye azóta is.

Ezt „tagadni” minden bizonnyal többféleképpen lehet, de a tagadás két markáns vonulata régóta polarizálja közgondolkodásunkat. Az egyik felfogás azt mondja, az „új ajánlat” kiteljesedése lett volna jó, s lenne jó azóta is,
s félre mindennel, ami „régi”, így a néhanap „magyarkodó” és az „imazsámolyhoz hátráló” Adyval is talán. A másik szerint – s mondja ezt jó száz esztendeje, s harsogja ma újra, jóllehet az 1920-as évek Ady-pöre megbékéltette a konzervatív ízlésűeket is Adyval –, minden baj eredője azúj ajánlat, a zsidó-szabadkőművesség beszivárgása, beengedése és annak nyomán a magyarság szellemi-erkölcsi („faji”) öntudatának züllesztése volt. Ebben az élet-halálharcban Ady mint a „rombolás táltosa” – a reánk törők zsoldosául szegődve – a magyar történelem legnagyobb tragédiájának előkészítője lett. Ki e „mérgező” művel és – erkölcstelenül élő, még a feleségét is verő – alakkal a magyar panteonból tehát! S lám, ki is kerültek a magyarságversek a Nemzeti alaptantervből.



/Melocco Miklós Kossuth-díjas szobrászművész műtermében áll az Ady Endre halotti maszkjának felhasználásval, carrarai márványból készült szobor, amelyet 1977-ben Pécsett állítottak fel. Fotó: Horváth Péter/MTI/

Nem kötelező Ady Endre művét szeretni, ahogyan például a konzervatív irodalomtörténész és voltaképpeni barát, Horváth János is bírálta e költőszerepet, de amikor elutasítása a magyarság „sírásásának” vádján alapul, az ellenvetésért kiált. Jóllehet történeti, eszmetörténeti, lélektani, etikai, teológiai, filozófiai érvek garmadáját lehet felhozni cáfolatul, a csőlátó mennél többet olvas és ír, annál inkább rögeszmés lesz, mennél több adatot ás elő, az összefüggések figyelembevétele híján, azok annál inkább az előzetes ítéletét igazolják. Évekig „kutatva”, hat-hét könyvet teleírva, „tanítványokat” kinevelve is pontosan ott tart, ahol tartott az elején (miként Raffay Ernő is). A baj az inkább, hogy aki e „fölfogásnak” hajszálnyit is enged (legazemberezte Tiszát a költő – ez a vádak slágere), az Ady életét és műve lényegét – egyáltalán sorsunk lényegét – sosem fogja érteni igazán. Azt például, hogy e kálvinista, mélyen keresztény, nemesi tudatú lélek miért „azok” között kötött ki, akik közt kikötött. Azt a feszültséget meg főleg nem, ami Ady eredendő, sosem föladott szereptudata és az őt fölkaroló, kezdetben „sztároló” intellektuális és szervezeti közeg közt mindvégig – az 1903–1906-os évek után egyértelműen – létezett. Ahogy azt sem, hogy e feszültség lett e mű tőkesúlya és fölhajtóereje egyszerre. E sorsunk hozta – ám kora egyetemes gondjaként is megélt – föladhatatlan lehetetlenségről és a vele járó morális magányról beszélt Fülepnek a Három Holló asztalánál az az ember, aki – tán utolsóként– egyben akarta tartani azt, amit egyben tartani már sem így, sem úgy nem lehetett. S ami az ő távoztával egy időben végleg széjjelrobbant, nyomorúságot, gyanakvást, békétlenséget, a megbeszélhetőség, a megértés reménytelenségét örökítve reánk – legalább – száz éve már.

Címkék: