fortepan_137746.jpg

Bemondom a tutit: piros terített rebetli. Na, ki kontrázza meg? Tessék virítani, pajtikáim, nyálkavizit, lássuk, mi van a kezekben. Ez az, a hatodik érzék, pajtikák, a bőrömön érzem a lapjárást. Úgyhogy lehet tejelni, a tapsokat Lali bátyátok a pénztárba kéri!

Néha lemegyek a térre ezekkel a pancserokkal. Kellenek a fenének, a kis pénzükkel. Másban utazom. De látni az üveges tekintetükben a félelmet, ezért megéri. Ujjgyakorlat.

Nekem ulti az egész világ. Ultimóka. Ketten összeállnak ellenem, de túljárok az eszükön. Az emberiség nálam kétfelé oszlik, nyertesekre és vesztesekre. Nézzenek rám, mondanom se kell, hogy hova tartozom. A balek szagát messziről megérzem.
Komolyan mondom, egész jó kis év ez a 66-os. Kihirdetik, hogy Jugóban megszűnt a vízumkényszer, én már másnap kint vagyok. Márkás cigiben és Cézár konyakban utazom, mindig beesik néhány egyedi igény smukkokra is. Kenőanyagnak csokit, nájlonharisnyát, nyugati lemezeket hoz az ember; ezek kinyitják az ajtókat idehaza, a csajozáshoz is jól jönnek. Mindig vonattal megyek, mert a Jóska gyerek, a földim a kalauz. A határon meg, ugye, legyen ügyes az ember.

Én még a focivébén is kerestem, csináltam egy maszek fogadást a magyar–brazilra, és akik a brazilokra tettek, fizettek, mint a katonatiszt.

Társasági jampi vagyok. Jó a szerkóm, belövöm a sérót, és bárhova beférek. Arról nem tehetek, hogy egy óra múlva én vagyok a középpontban. Így születtem. Nagy dumásnak, de beszéltetni is tudok, ha kell. Mikor a focivébén a ruszkik  kivertek bennünket, és bedobtam, hogy bunda volt, mert Moszkvából leszóltak, bezsongtak a srácok az egyetemi klubban. Mindenki kimutatta a foga fehérét.

Most farmerokat varratok Öcsödön. Kintről behozom a Lee meg Levi's címkéket – a haverokkal eladjuk a parasztoknak, mint igazit. Ebből már bejön majd egy használt kis Fiatra való. Nyitható tetős, oltári buli.

Harminc évvel később

Nem mondom, 90-ben begazoltam, mi lesz, ha kitudódik. Már az is megfordult a fejemben, hogy nem kell a balhé, elhúzok a kertek alatt Olaszba, vagy Amerikáig meg se állok. De túl az ötvenen, nyelvek nélkül már nehezen mozdul az ember. Meg aztán, minek is? Kikérték a megfigyelési dossziéjukat a pasasok, akikről jelentettem. Odafönt fekete filccel kihúztak az anyagból minden nevet. Az enyémet is. Láttam olyan szöveget, amiben több volt a húzás, mint amit meghagytak. Nem volt itt elszámoltatás, meg nyilvánosságra hozatal. Meghúztam magam, vittem a kis lottózót a vegyesbolttal. Aztán egy napon felkeresett a régi tartóm. El akartam hajtani, ne jöjjön a nyakamra a múltammal, de gyorsan leállított: talán meséljen arról, hogy dobtam fel azokat, akikből most nagy ember lett? Közölte: kisapám, itt nincs nyugdíj. Látod, engem is átvettek. Rád is szükség lehet. Majd jótállok érted, engem már ismernek az újak. Azóta megy minden a régiben. A boltot se piszkálják az ellenőrök.

Múltkor sétálok a Körúton, szembejön egy ismerősöm, nyújtanám a kezem, erre leköp. Azt mondja: „Rohadt besúgó, azt hiszed, nem tudom, hogy te voltál?” Letöröltem, továbbmentem, azóta kerülöm a társaságokat. Ide, a térre még lejárok, zsugázom a régiekkel. Néha látni a tekintetükben az üveges félelmet. Ujjgyakorlat az egész.