151914.jpg

Én voltam a világ legboldogabb embere, kezemben a friss papírral, Haász Zoltán villanyszerelő mester! Legszívesebben meghívtam volna egy rundóra az egész Franzstadtot, de legalábbis a Mátyás utcát. Erre fel becsuktunk ajtót, ablakot, csöndben ültünk egy pofa sör mellett apámmal és az inastársaimmal a konyhában. Apponyi gróf előző nap írta alá a trianoni békedekrétumot, gyászban az ország, mi meg mulatozzunk?!

Tudják, hol van a világ közepe? Megmondom, a Mátyás utca 15.-ben, az én huszonkilenc négyzetméteres birodalmamban. A műhely. Ide járok nap mint nap, ki se merem mondani, hogy mióta. Legyen elég annyi, hogy 70-ben kaptam azt az oklevelet, ott láthatják a dugaljak polca mellett, balra a falon. „Haász Zoltán villanyszerelő kisiparosnak, ötvenéves kisiparosi munkásságáért. Budapest, 1970. április 4.” Ünnepség keretében adták át, a kerületi lap is megírta. Istenem, annak is majd húsz éve már.

Itt zajlott az életem, a Nagycsarnok–Kálvin tér–Bakáts tér háromszögben, de valójában a műhelyben. Negyvennégyben, mikor ráfestették a portálra, hogy zsidóbérenc, ki se mertem nyitni. Pedig leszámítva a háborús időket, két hétnél hosszabb zárvatartás nálam sose volt.

Nekem, kérem, 25-ben, mikor a korszerű rádióadás elindult, már saját gyártású detektoros készülékem volt. Fedák Sári hangján szólalt meg először, részleteket adott a János vitézből. Azóta is folyton szól a rádió. Leginkább a dallamos zenéket hallgatom, meg a futballt, bár az ma már elszomorít. Persze, bejön a politika hangja is a műhelybe. Azt sosem kerülheti el az ember. Horthy-proklamáció, Rákosi beszél, Gerő beszél, Nagy Imre bejelenti még utoljára, hogy csapataink harcban állnak, Kádár meg a hatalomátvételt. A minap ez a bátor gyerek, valamilyen Viktor, bemondja, hogy „ruszkik haza”. A Nagy Imre újratemetésén. Megállt a forrasztópáka a kezemben, azt hittem, hogy rosszul hallok.

Még ma is kinyitok minden reggel. Őszintén szólva, nem árt pár órára elszabadulni otthonról. Meg aztán a kuncsaftokat sem hagyhatom cserben. Tudják, mi a legszebb? Mikor végigmegyek a Mátyás utcán, az félórába is beletelik. „Hogy van, Zoli bácsi? Képzelje, Zoli bácsi… Mit gondol, Zoli bácsi?” Minden sarkon megállítanak. Az öltöny-nyakkendő nálam nem ünneplő, megszoktam, hogy így járok. Egy gyengeáramú villanyszerelő-mester adjon magára. Na, indulnom kell, Katókámnál nincs mese, fél egykor asztalon gőzölög a leves. Hatvan éve már.

 

Tanúvallomás

Ma kint volt a tévé a műhelyben. Portréfilmet forgatnak. Rólam. Nagy idők tanúi, ebben a sorozatban leszek. A riporter, olyanforma, mint az unokám, nagyon ügybuzgó. Hol volt Haász úr ekkor, mit csinált akkor? Látom az arcán a csalódást, mikor elmondom neki, hogy én, kérem, mindvégig itt voltam a műhelyben. Már amikor nem szorultunk le a légópincébe. Mit csináljak? Világéletemben megjavítottam, amit lehet. Nem sok, elismerem. Nem is olyan izgalmas, mint a XX. század.

/Indulókép: Haász Zoltán villanyszerelő kisiparos műhelye, Budapest, IX., Mátyás utca 15. Szigetváry Zsolt felvétele, 1989. Forrás: Fortepan/