Michele_da_Verona_(c.1470-1536-1544)_-_Coriolanus_persuaded_by_his_Family_to_spare_Rome_-_NG1214_-_National_Gallery.jpg

Trianon traumája nyomán némely jobboldali véleményvezér az utóbbi hónapokban éles támadást intézett számos magyar történész ellen. Érvelésükkel nemcsak azt tanúsítják, mennyire nincsenek tisztában az ok-okozati összefüggésekkel, környezetünk politikai gondolkodásával és realitásaival, hanem azt is, hogy semmibe veszik a magyar rendszerváltozást elindító szellemi folyamatokat.

Mielőtt indulatos megjegyzéseket fűznék azokhoz a Trianon-kommentárokhoz, amelyek a Magyar Nemzet Vélemény rovatában az utóbbi hetekben napvilágot láttak (Szakács Árpád, 2020. június 20., 11.; Domonkos László, 2020. június 23., 11.; Ágoston Balázs, 2020. június 25., 12.; Fricz Tamás, 2020. június 27., 11.), nem hallgathatom el, hogy személyes élményem az a mai napig feldolgozhatatlan trauma, amit ez a gyalázatos diktátum a Nagyszalontáról elszármazott családunknak okozott. Hogy mégis optimista vagyok, annak az az oka, hogy a mai magyar kül- és nemzetpolitika már érzékelhető hatásai – mintegy két évszázada tartó viszálykodás után – először villantották fel a Kárpát-medence népei és államai szabad együttműködésének lehetőségét. Ez azonban könnyen elszalasztható konzervatív alapelveket következetesen képviselő sajtó és kultúrpolitika nélkül. Szakmailag védhetetlennek, politikailag pedig károsnak tartok ezért minden olyan törekvést, amely a sérült nemzettudatunkból táplálkozó – jogos – indulatokat meg sem kísérli hozzáigazítani környezetünk politikai gondolkodásához és realitásaihoz. Szándékosan használom a többes számot, mert egy szavazótábor értékirányultsága éppolyan súlyú realitás, mint a nagyhatalmi erőviszonyok alakulásától függő geopolitikai mozgásterünk és a nemzetközi közösség értékrendje.  

A hazai konzervatív politikai sajtó gyermekbetegsége tüneteként értelmezem a cikksorozat szakmai igénytelenségét, és célját tévesztő udvariassági gesztusnak tekintem Fricz Tamás – sok tekintetben inspiráló – gondolatmenetének  felütését: „Szakács Árpád igazsága megkérdőjelezhetetlen.”

Lássuk hát, mennyiben meggyőző és miért megkérdőjelezhető a rendszerváltozás radikális kritikusainak igazsága. Ezt írja Szakács Árpád: „Alapkérdés, hogy azok, akik ebben [a történelem oktatásában és kutatásában] szerepet kapnak, milyen képet közvetítenek a jelenkornak. Mennyire tudatosítják a nemzeti identitást mint értékrendet, mennyire hatékony módszerekkel és hogyan alapozzák meg nemzeti érzésünk lényegét.” Igaza van. Mint ahogy igaza van abban is, hogy: „Ha folyamatosan egy vesztes, bűnös nemzet karakterét próbálják ránk erőltetni, történelmi hőseink pedig csetlő-botló, öntudat nélküli figurák, akkor ezt a vesztes tudatot, életérzést át fogjuk örökíteni a következő generációkra.”  Amikor azonban a szerző ezeket az elvi igazságokat az utóbbi bő fél évszázad oktatás- és tudománytörténeti valóságával szembesíti, fejtegetései zavarba ejtő tájékozatlanságról tanúskodnak. Ugyanabba – a Magyar Nemzetben már évek óta reklámozott – tézissorozatba illeszkednek, amelynek summázatát Ágoston Balázs (Szakács Árpád „sebészi pontosságú”, „hiánypótló cikksorozatának” alaptételét megismételve) ezúttal ekként fogalmazta meg: „Gyakorlatilag töretlen az SZDSZ-es kultúrterror, sziklaszilárd a hamis kánon, zárt és belterjes a »szakma«, legyen szó a színház világáról, a történeleminterpretációról vagy általában a társadalomtudományokról.”

S ha ezt a „látleletet” kiegészítjük Borvendég Zsuzsanna „igazoló jelentésével”, amely szerint a rendszerváltó elit csak asszisztált „a hatvanas évek végétől megerősödő (nyugati kötődésű) hálózatok”-nak, amelyek  „a nyolcvanas évekre  már egyértelműen átvették  a kezdeményező szerepet, de érintetlenek maradtak az átmenet idején”, ha tehát egy publicistákból szerveződött magántársaság  téziseit kiegészítjük a történész hipotézisével, máris előttünk áll az új rendszerváltozás ideológiai alapvetése, mi több: politikai forgatókönyve is. Ez – Ágoston Balázs megfogalmazásában – így szól: „ismerjük meg és térképezzük fel e rendszert, vessük ki állásaikból ágenseit, és önvédelemből építsük végre fel a tudatformálás bajtársias, magyar szívű, magyar optikájú hálózatát” (ne tévesszük szem elől Ágoston ismételt hungarista szóhasználatát se).

Nézzük, mi tartozik az identitásőrzés feladataiból a kultúrára, s mi a tudományra!

Nem vitatom, hogy az egészséges nemzettudat ápolásának hatékony eszközei lehetnek a múlt nagy korszakait, kiemelkedő alakjait, szabadságküzdelmeinek ethoszát felidéző művészi alkotások, de nem gondolom, hogy tanulnivalónk csak a győztes csaták hőseitől lehet, óvni magunkat pedig csak a „csetlő-botló”, „öntudat nélküli figuráktól” van okunk. Legyen az a kulturális média szakembereinek gondja, hogy mikor, milyen témával szólítják meg célzott közönségüket, de sem a tudománytól, sem a közoktatástól ne várjuk el, hogy fogyaszthatóvá tegye a történelmet. A győztes „hőst” a „csetlő-botló” emberrel szembeállító – a csak végleges ellentéteket érzékelő – jellemtipológia a szórakoztatóiparban talán használható, de tökéletesen  alkalmatlan a nemzeti identitástudat megalapozására. (Ha szabad javaslatot tennem a filmipar és a tömegmédia szakembereinek: Trianonról lévén szó, azokra az irodalmi és publicisztikai munkákra – többek között Kölcsey, Kemény Zsigmond, Wesselényi Miklós, Petőfi Sándor, Teleki László és Bánffy Miklós írásaira – hívnám fel a figyelmüket, amelyek a szabadkőművesek majdani összeesküvésének ismerete nélkül is pontos látleletet adnak az országvesztés veszélyét jelző kórtünetekről.)

És mi volna a történettudós dolga?

Nem azt vitatom, hogy az a tényfeltáró munka, amelyet például Raffay Ernő végzett, hasznára lehet a történettudománynak (ennek egyik – csaknem fél évszázada született eredményét magam közöltem a régi Mozgó Világban), „csupán” azt állítom, hogy igazolhatatlanok azok a következtetések, amelyeket – akár maga a szerző, akár lelkes hívei – e tényeket dokumentáló szövegek mennyiségéből leszűrnek.

Az általam vitatott cikkekben megfogalmazott diagnózisok pontatlansága ugyanis nem a gazdag forrásanyag hiteltelenségéből, hanem az ok-okozati összefüggések fontossági sorrendjének alapvető tisztázatlanságából fakad.  Szerzőik éppúgy logikai hibát követnek el, amikor „rövidre zárják” és abszolutizálják a  baloldali eszmékhez húzó szabadkőművesek szervezkedése és a trianoni katasztrófa közötti összefüggést, mint amikor – immár napjaink szellemi közállapotaira figyelve – a történettudományokat érdeklő kutatásmódszertani vitákban is a tudománypolitikában zajló pozícióharcoknak tulajdonítanak döntő szerepet.

Jóllehet van féligazság az idézett publicisták helyzetértékelésében, s van féligazság Borvendég Zsuzsanna alkalmazott hálózatelméletében is, de a két fél sehogy sem akar egésszé összeállni. Azért nem, mert diagnosztáink vagy nem ismerik, vagy ismerik, de figyelmen kívül hagyják a magyarországi rendszerváltozás – a földrajzi környezetünk mintáitól lényegesen eltérő – sajátosságait. Szintén nem utalnak azokra a tényekre, amelyek arról vallanak, hogy a puha diktatúra évtizedeiben – a pártállami ideológiát és hatalmi érdekeket kiszolgáló írók, művészek és tudósok mellett – levegőhöz jutottak a magyar kultúra legnemesebb tradícióit követő, a nemzeti identitástudatot újraélesztő alkotók és kutatók is. (Ide már illene Ágoston Balázs megjegyzése: „legyen szó a színház világáról, a történeleminterpretációról vagy általában a társadalomtudományokról” és – tegyük hozzá – a film- és zeneművészetről és az irodalomról is!)

Az idézett cikkek szerzői talán nem is hallottak arról, hogy a kulturális rendszerváltás kezdetei visszanyúlnak a 70-es évek végéig, de arról sem, hogy a Kádár-korszak tanintézeteinek diákjai nem csak a rendszer ideológiáját ismerhették meg. Több tucat művész – színész, rendező, muzsikus, prózaíró, költő, képző-, ipar- és építőművész, kritikus és esztéta – nevét sorolhatnám annak igazolásául, hogy végül is nem a vak szerencse, hanem az organikus magyar kultúra belső dinamikája feszítette szét a kommunista diktatúra Aczél-vázát, de a szóban forgó vita keretei között maradva  „csak” a történelmi tudat, a nemzeti identitás hivatásos gondozóinak „rendszerellenes” munkásságára hivatkozom.

Emlékeznünk kell rá: az 1990-es MDF vezető testületeiben olyan történészek ültek – többek között Antall József, Erdődy Gábor, Für Lajos, Granasztói György, Jeszenszky Géza, Kiss Gy. Csaba, Katona Tamás, Szabad György, Takács Péter, Varga János, akik részint az MTA, részint az állami egyetemek, illetve folyóirat- és könyv-
kiadók támogatásával végezték tudományos munkájukat, s akik közül többen még 1989 előtt akadémikusok lehettek. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy a puha diktatúra évtizedeiben – ideológiai és politikai ellenállással szemben is – megalkották történészi életművüket olyan kiválóságok, mint – ismét csak többek között: H. Balázs Éva, Benda Kálmán, Csanak Dóra, Nemeskürty István, Szűcs Jenő, Trócsányi Zsolt, Urbán Aladár, R. Várkonyi Ágnes. És ne felejtsük el, hogy ez a „diktatúrás” generáció indította útjára azt a tudós nemzedéket is, amelyben nem kevesebb nemzeti-konzervatív értékrendet képviselő történettudóst számlálhatunk, mint amennyi balliberálist. Közéjük tartozik például Borsi-Kálmán Béla, Hermann Róbert, Miskolczy Ambrus, Schlett István, Veliky János.

Nem fér e cikk keretei közé az a névsor, amely valamennyi humán tudomány nemzeti elkötelezettségű művelőit is felvonultatná, de a Magyar Nemzet szerkesztőségének tudnia kell, hogy többségben voltak és vannak azok a kutatók, tanárok, diákok és olvasók, akiknek identitástudatát sem a kommunista diktatúra, sem az „SZDSZ-es kultúrterror” nem tudta megingatni. Többségben voltak és vannak azok a konzervatív értelmiségiek, akiknek egykor kedvenc napilapja most az önérzetükbe gázolt, s akiknek támogatása nélkül a balliberális hatalomátvétel veszélyét nem lehet elhárítani.  

Nem azért jutottak ők katedrához, s a műveik nem azért kaphattak nyilvánosságot, mert az államirányításban többségben lettek volna a nemzeti értékek pártolói, s nem is azért, mert a Kelet és a Nyugat –  Moszkva és Washington – közötti űrben hintapolitizálásra kényszerült hatalomnak érdeke volt feladni ideológiai monopolhelyzetét, hanem elsősorban azért, mert kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy egyedül az európai társadalomfejlődés értékeit a sajátjaként őrző nemzeti kultúra lehet képes belső sérülések nélkül túlélni a XX. századi diktatúrák évtizedeit.

Érteni vélem a véleményrovatok működését finanszírozó kampányfelelősök logikáját, de attól tartok, rosszul kalkulálnak.  Feltehetően abban bíznak, hogy – egyfajta újhungarista nemzeti radikalizmus szirénhangjának csábítására – a kormány szavazótáborának jobbszélére vonzhatók azok a szavazók, akik különben a szélsőjobbhoz csatlakoznának. Van ebben ráció, csak éppen az értékelvű politikai racionalitás hiányzik belőle. Továbbá az a fajta körültekintés, amelyik a remélt nyereségen túl a veszteségekkel is számol. Mégpedig azzal, hogy mindez nem csupán egy szavazótábor sokszínűségének eltűnését, hanem létszámának visszaesését is okozhatja. Volt politikusként tisztában vagyok azzal, hogy a kormányzás lehetőségét csak egy – hagyománytudata, mentalitása és ízlésvilága tekintetében rendkívül heterogén – politikai közösség szavazattöbbsége biztosíthatja, de azt is megtanultam, hogy az ilyen alkalmi közösség könnyen felbomolhat, ha tagjai – értékviláguk megőrzéséhez, kulturális emlékezetük ébren tartásához – nem kapnak kormányzati segítséget. Az a hang, az a nyelv, az a retorika, amit a Magyar Nemzet véleményvezérei használnak, nem őket, nem a konzervatív többséget szólítja meg.

Végezetül vessünk egy pillantást a tudománypolitikára!

Kívánatos lenne, hogy az ott dúló belháború egyszer véget érjen, de valószínűbb, hogy – Adyval szólva – „Nem leszünk ott, pajtás, mikor megbékülnek.”  Nem azért „nem leszünk ott”, mert – miként Szakács Árpád gondolja – az elmúlt harminc évben tovább élt a kommunista diktatúra, „és ezzel el is dőlt minden”, hanem mert a politikának és a tudomány világának az egymásra utaltsága és érdekellentéte folytonosan és mindenütt újratermelődik. Akik ismerik kultúránk történetét, tudhatják, hogy nálunk is megjelent ez az érdekellentét már a Tudományos Akadémia születésének pillanatában, és végigkísérte az Akadémia történetének minden korszakát. Egyetlen reális célunk lehet: alkossuk meg ennek az örök vitának a korszerű, nemzetérdekű szabályait.
 

/Indulókép: Coriolanust meggyőzi a családja, hogy kímélje meg Rómát Michele Da Verona festménye a Londoni Nemzeti Galériában Fotó: Wikimedia Commons/