Bestiárium 11-page-001.jpg

Félrerántom a bicikli kormányát. Egy vörös árnyék iszkol át az úton, én pedig – a pillanat ezer darabra hullik – belerohanok egy teherautóba. Ezután csak arra emlékszem, hogy figyelek egy kislányt a szoba sarkából: orvosok hajolnak fölé, az arcukat nem tudom megkülönböztetni.

Vajon látnak-e engem is? Közelebb mehetek-e?

Hetekig figyelem a szoba sarkából az alvó gyereket.

Aztán valahogy visszatérek a saját testembe. De a visszatérés nem azt jelenti, hogy tényleg létezem. Itt vagyok, igen, de élni nem élek. Értem, ha szólnak hozzám, de nem érzem a szagokat és az ízeket. Gyakran órák telnek el úgy, hogy nem érzem a kezemet vagy a lábamat. A sötétben nem vagyok képes megtalálni az orromat, éjszaka úgy érzem, a testrészeim szétszóródnak a szobában. Az orrom talán az ágy alatt vagy a felmosóvödör mellett van? Vagy elvitték az orvosok, és vizsgálják valahol? Hol van a csuklóm, hol van a szemem, hol van a szívem, és én hol vagyok?

Egy idős nő magyarázza, hogy a baleset pillanatában a tudatom kimenekült a testemből, és kell egy kis idő, amíg visszarázódom, de a nyaralás, a család, a „pajtások” majd segíteni fognak. Hallom, hamarosan elutazom a Balatonra, örülsz neki, Hédi, ugye? Én nem tudom, hogy örülök-e. Ha megcsípem a kezemet, nem fáj, és nem tudom, kik azok a „pajtások”. Ha befogom a fülemet, nem hallom a vér zúgását. Vajon a doktornő hallaná-e, ha a csuklómat odatartanám a füléhez?

Még nincs pulzusom, mondom. Nem mehetek el.

Az idős nő nevet. Aztán jön egy fiatalabb, az anyukám. Elmondja, hogy milyen önző vagyok, mennyit költöttek rám, ráadásul pénzben ki sem lehet fejezni a sok aggódást, szóval jó lenne, ha végre összeszedném magam, hiszen nem várhatom, hogy munka mellett rohangáljon a kórházba. Én nem várok el semmit. És ugyan fogalmam sincs, hol vagyok, egyáltalán vagyok-e valahol, de próbálom magam összeszedni. Egymáshoz nagyon hasonló arcok táncolnak körülöttem: nagymama, nagypapa, kistestvér, nagytestvér és egy keszekusza arc a tükörből, a sajátom.

És igen, a „pajtások”! Megmentettem az úton egy rókát, mesélem az osztálytársaimnak, és az a róka elvitte a lelkemet. A többi lánnyal sokkal érdekesebb dolgok történtek: megtanultak szörfözni, görkorcsolyázni, valaki összejött valakivel, de ez még nem biztos. Én közben elfelejtettem biciklizni: ha felülök a nyeregbe, nem érzem többé a lábfejemet. Ez nem különösebben furcsa: éjszaka sem érzem a lábam – ahogy leoltom a villanyt, szerteszét szóródom a szobában.

Gondolkodom, tehát vagyok. Én gondolkodom, felelek a kérdésekre, és ha nagyon kell, bebizonyítom a Püthagorasz-tételt, de nem létezem. Nem csodálkoznék, ha felébrednék egy másik földrészen. Itt nem érzem a szagokat és az ízeket. Minden éjszaka szétszóródom, de az a furcsa, hogy reggel sem leszek meg, csak működöm tovább, mint a turmixgép vagy 
a kávédaráló. Anyuka szerint örökké feltűnősködöm. Pedig próbálok nem feltűnni: a barátoknak, rokonoknak rendesen, sziával köszönni, az idegeneket észre sem venni. Nagyon nehéz: alig tudom az arcokat egymástól megkülönböztetni.

Annyira nem vagyok feltűnő, szinte észre sem veszik, hogy tizennyolc évesen elköltözöm. Ez a Hédi milyen magának való, mondják. Csak önmaga érdekli, más senki. Van még három testvérem, sokkal izgalmasabbak, mint én, jönnek-mennek, megmenekülnek, bajba kerülnek, és nem azzal törődnek, hogy megtalálják az orrukat a sötétben. Okosak, ügyesek. De egyikük se vette észre, hogy meghaltam. Hogy én már nem úgy…, hogy nem igazán, hogy én soha nem teljesen.

Gondolkodom, tehát vagyok. A számítógépeknek elég egy jelszó. Nekik nincs orruk, fülük, lábuk, ráadásul csak parancsokból értenek. Gondolkodom, tehát jól keresek. A város legszélén lakom, elhagyott dűlőutak, víkendházak között. Hédike szereti a természetet, meséli anyukám az ismerőseinek. Pedig ez nem a természet, csak a város legszéle. Itt figyelem, ahogy a szarkák, a nyestek, a varjak lassan, óvatosan visszafoglalják a várost, beköltöznek az elhagyott házakba, garázsokba, várják, hogy mi, emberek, mikor költözünk ki innen.

Valahova. Akárhova. El.

Sokszor kisétálok az elhagyott országútra, ahol a baleset történt. Várom a saját rókámat. Hogy visszaadja, amit elvett tőlem.

Címkék: