Presser ArÇna 2018. 10.07..jpg

A Csík zenekar Hazám, hazám című videóklipje a nemzeti összetartozás napján került a megosztókra, és azonnal hatalmas siker lett. Ennek apropóján beszélgettünk Csík János zenekarvezetővel.

Hogyan született meg a videóklip?

A nemzeti történelmi tragédia évfordulója alkalmából érkező felkérés adott lehetőséget, hogy a magyar nép zenéjével erősítsük meg a magyar emberek lelkét. Joggal lehetünk büszkék, hogy ezer év óta, a megpróbáltatások ellenére is él a nemzetünk.

 

Kodály Zoltán szerint „aki zenével indul az életbe, bearanyozza minden későbbi tevékenységét, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon”. Ön is korán megkapta ezeket a kincseket?

Gyermekként ismerkedtem meg a népzenével, a néptánccal, és elsajátítottam azt a fajta tudást, amelyet nem tanítottak az iskolában. Édesapám kezdeményezte a zeneiskolai tanulmányaimat, ő vitt hegedűórákra, jóllehet én gitáros szerettem volna lenni. Belátom, neki volt igaza. Elég korán elveszítettem őt, így csak később, felnőttként értettem meg pontosan hitvallását. Három értéket tartott fontosnak: a hitet, a lelki-szellemi igényességet, amit a zene is épít és a tudást. A Biblia ismeretére tanított, mert úgy gondolta, a hit által válik az emberi lélek fogékonnyá a szépre, a magasabb értékekre. Apám a konzervgyár egyik szállítási csoportvezetője volt, talán ezért is mondta sokszor, hogy a férfiembernek az életben szüksége van jogosítványra, amivel a megszerzett, biztos tudásra utalt. Nagyon hálás vagyok neki mindezekért.

Hogyan határozza meg saját identitását?

Identitás? Szerényen élek, teszem a dolgomat. A művészet az életem. Mások szerint mindig túlzottan önkritikus, visszafogott voltam, ami maximalizmusnak is tűnhetett. Gyakran megkérdezték, miért nem bízom jobban önmagamban. Édesapám tanítása alapján arra törekedtem, hogy szorgalommal és tanulással a lehető legtöbbet hozzam ki magamból, a képességeimből, minél mélyebb tudást szerezzek a népzenéről és a klasszikus zenéről. Ugyanakkor szeretem az irodalmat, a festészetet. Ebből ered, hogy nemcsak népzenei koncerteket adunk, hanem irodalmi műsorokat is tartunk, kedves barátaimmal, Őze Áronnal és Dresch Mihállyal. Mivel ismertnek számítok, néhányszor tárlatvezetésre is felkértek már. Talán még az is fontos, hogy a tanítás, a tudás átadása szintén az életem része. Jó néhányan művész úrnak, tanár úrnak szólítanak…

Mikor kezdte tanítani a népzenét?

Kodály városában születtem, itt élek, sőt, Kodály-díjat is kaptam a Csík zenekarral, ezért is volt számomra életbevágóan fontos, hogy Kecskeméten is legyen népzenei oktatás. Éppen tíz éve, hogy Alföldyné Dobozi Eszter, az akkori igazgatónő segítségével elindulhatott a népzenei szak a Kodály-iskolában. Hála Istennek nemcsak vonósok, hegedűsök, brácsások vannak, hanem furulyások, citerások is szép számmal. Gyakori, hogy a tanítványaim a klasszikus tanulmányaik után érkeznek hozzám. Ez azért jó, mert hegedűben jobb az előképzettségük, könnyebben tanulnak. Nagy öröm, hogy a diákok innen a népzene és néptánc szakról felsőbb intézményekben folytathatják tanulmányaikat, például a Táncművészeti Egyetemen vagy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem népzene tanszékének képzésein.

/Csík zenekar - Nagyharsány, 2014 Fotó: wikimedia commons/Elekes Andor/

Milyen szinten része a népzene a mai magyar szellemi életnek? Lát-e még hiányosságokat?

A neves kutatók és lelkes elődeink munkásságának köszönhetően mindig volt és ma is van szerepe a népzenének. Régebben rétegműfajként említették, ma már a művészeti iskolákban több százezerre tehető azoknak a gyermekeknek a száma, akik népdalt vagy néptáncot tanulnak. Most azok a szülők viszik a gyerekeiket zeneiskolába, akik egykoron táncházba jártak. De tennivalónk akad bőven.

A népzene az egészséges nemzettudat fontos alkotóeleme. Amikor a nemzetet kell megjeleníteni, és igazolni, hogy létezik – ehhez a népzene az egyik legtökéletesebb bizonyíték. Büszkék lehetünk különleges kultúrkincsünkre, hiszen az utóbbi százötven évben a magyar népzenegyűjtők több mint kétszázötvenezer népdalt, táncdallamot rögzítettek, amelyek közül számos, Kodálynak és Bartóknak köszönhetően, még gramofonról szólal meg. Az anyag a Zenetudományi Intézetben van, és máig sem feldolgozott teljességében. Ilyen mennyiségű katalogizált dallamanyaggal egyedül mi rendelkezünk a világon, más népek ennek csak a töredékével, például a németek négy–ötezret őriznek. Hogy a népzene a megfelelő helyre kerüljön, abban a médiának is nagy felelőssége van. Szerencsés ötlet a Fölszállott a páva című vetélkedő indítása, mert nagyon sokan figyelnek rá. A műsor alapján látható, hogy az új generáció a felnőtteket megszégyenítő ügyességgel énekel, táncol. Bennük bízhatunk, ők viszik tovább a hagyományokat. Eredics Gábor, aki maga is népzenész, zenetanár, a Zeneművészeti Egyetemen megalapította a népzene szakot, így ma már a legmagasabb szinten lehet népzenét tanulni, sőt népzenetanárrá válni. Ő a Dankó Rádió csatornaigazgatója is, ezért ott több, rendszeres műsorban hallgatható a magyar népzene.

Önök találkoztak autentikus népzenét őrző emberekkel?

Voltunk Erdélyben, Székelyföldön, Gyimesben, és persze szűkebb hazánkban, a Kiskunságban. Kecskemét környékére is elmentünk, próbálkoztunk gyűjtéssel. Sajnos egyre kevesebb olyan adatközlő népdalénekes, zenész él még, aki a régi, hagyományos szórakozási módoknak megfelelően: a lakodalmak, bálok és családi ünnepségek népdalait vagy hangszeren citerások, dudások vagy falusi zenekarok zenéit meg tudja szólaltatni. Biztató, hogy vannak fiatalok, akik ezt továbbviszik Erdélyben és a Felvidéken. Szerencsénkre szellemi elődeink még időben elvégezték a régi gyűjtéseket, közülük a legnagyobbak: Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László és Kallós Zoltán. Csak most tudjuk igazán, milyen hihetetlen nagy munkát végeztek. Napjainkban, furcsa módon, az élő népzene helyét kezdi elfoglalni egy új jelenség, a világzene, a népzene és a könnyűzenei műfajok ötvözete, amit sokan korszakalkotó, új lehetőségnek tartanak. Mások elutasítják, kritizálják, nem tartják igazi zeneszerzői teljesítménynek. Manapság már a nyugati kultúrkörön kívüli global music szólal meg, esetenként az arab világból jönnek dallamok, vagy az afrikai néger és latin muzsikák ötvöződnek. Ez is lehet igényes és igénytelen, a mérce az, hogy megérinti-e az emberek lelkét vagy sem.

 

A Csík zenekar az ősi, elemi erejű autentikus népzenét és a könnyűzenei műfajokat társítja. Aggódtak-e valaha, hogy a tiszta forrás ereje gyengül, ha más zenei stílussal vegyül?

A blues, a dzsessz mindig közel állt hozzám, végső soron ezek is egyfajta autentikus népzenére épülnek.

A Csík zenekar első ilyen jellegű fellépésén egy erdélyi, mezőségi szép, lassú táncdallamot úgy játszottunk el, ahogy a falusi zenészek, utána ugyanezt a dallamot dzsesszbe átültetve. Hatalmas ereje, sikere volt. Természetesen támadtak is, mi pedig tépelődtünk, hogy szabad-e a tiszta forrást beszennyezni. Ugyanakkor egyre több megerősítést kaptunk, ami motivált. Amikor összeállítunk egy népzenei számot, olyan gyűjtések felvételeit használjuk, amelyeket lakodalomban, táncházakban, házaknál rögzítettek, és ezeket igyekszünk a legjobb tudásunk szerint  eljátszani. A dzsessz abban segített, hogy a városi ember zenei világába becsempésszük az ősi dallamokat. Mi nem a rockzenébe ötvöztük a népzenét, hanem a népzenébe emeltük a rockzenét. A kor falára című lemezünk kapcsán került először szóba, hogy ártunk-e, rossz vagy jó utat választunk.

A műfaji sokszínűséggel szinte minden generációhoz tudunk szólni. Kezdetben az alternatív rockfeldolgozások számát nem akartuk gyarapítani, de a közönség egyre erőteljesebben ösztönzött. Igyekszünk azonban mértéket tartani, határt szabni, a népszerűségért nem áldozzuk fel az elképzeléseinket. Célunk az értékek legmagasabb szintű felmutatása. Követjük, amit a régiek is mondtak: mindig olyat alkoss, amit nem szégyellsz évek múlva sem, amiért szívesen emlékeznek rád, és amiért érdemes volt élni. Amit megtanultam, kedves nekem, de lehet, hogy már nem korszerű. Vannak kötött közösségi táncrendek, amit kívánatosnak tartok, és van a táncrenden kívüli mulatozás. Régen a táncrend meghatározta, mi fog történni, a táncház végén pedig szabad éneklés volt, ahogyan régen a lakodalmak végén. Erre a közösségteremtő erőre nagy szükség lenne napjainkban is.

II. János Pál pápa alkalmazta a sacro song elnevezést a keresztény könnyűzenére. A rockzenét alkalmas eszköznek látta az evangélium terjesztéséhez. A Csík zenekar bevitte a népzenét a templomokba. Hogyan vált ez lehetővé?

Régen a zenészek nem muzsikálhattak a templomokban. Manapság az egyház erre már lehetőséget ad. A fellépéseink sohasem harsány, csinnadrattaszerű jelenlétek. Azok az egyházi vezetők, lelkészek, papok, akikkel találkoztunk, bizalommal voltak felénk. Úgy látták, az emberek hitét nem gyengíti, ha a templomban zenélünk. Advent idején kértek fel bennünket először, és a zenét irodalmi betétekkel gazdagítottuk. A népdalok tiszta gondolatai, a zenei ráhangolódás néha még mélyebben megérinthetnek, mint a Biblia mondatai, vagy felerősíthetik annak üzenetét.

Különleges kihívás lehetett egy református dicséretet igazítani a népdalhoz.

A Csík zenekar harmincadik születésnapja alkalmából film készült, és ez a rendezőnő, Kiss-Stefán Mónika kérése, ötlete volt. A rendező maga is kántor. Meglepődtünk, tanácstalanok voltunk, hogy egyáltalán szabad-e ilyet. Az eredeti műsorainkban sosem mertünk egyházi zenébe, zsoltárba belenyúlni. Végül az „Ím, nagy Isten, most előtted szívem kitárom…” kezdetű, 345. dicséretre találtunk rá, amely olyannyira hasonlít egy népdalhoz, hogy nem lehet tudni, melyik inspirálta a másikat. Teljesítettük a kérést, amihez sok segítséget kaptunk a Kecskeméten élő Kuti József református lelkipásztortól…

Honnan ered az ötletük, hogy általános és középiskolákban ismertessék meg a magyar szokásokat, gasztronómiát és népművészetet?

A Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal keresett meg bennünket. Egyik fontos céljuk a gyermekek életmódjának javítása. Ez a mi életfilozófiánkkal is rokon: fontos, hogy a régi hagyományokhoz és ételekhez nyúljunk vissza az egészséges életmód kialakításakor. Ennek szellemében egyik évzáró koncertünkön Borbás Marcsi mesélt a magyar gasztronómiáról és a magyar szokásokról. Nyilván nem lehet teljesen visszahozni a régi szellemiséget, mert szinte eltűntek a falusi közösségek. Manapság a húsvét, a karácsony ünnepe is átalakult, de akkor is fontos, hogy minden magyar gyermek tudjon a régi szokásokról, és ezt a hagyományt továbbadja. A beszélgetés, a családi ünnepek, a bensőséges együttlétek a lélek táplálékai, ezek elhagyása, nélkülözése megbetegít. Most a gyógyításnak és a gyógyulásnak jött el az ideje. A népzenének gyógyító hatása van, ezért is vált célunkká, hogy azokhoz is eljuttassuk, akik egyébként közönyösek vagy elutasítók.  

/Indulókép: Csík János Presser Gábor Aréna koncertjén, 2018-ban/