Berlin1.jpg

Fotó: SHF/Christoph Musiol

A barokk főhomlokzat, akárcsak a másik két oldalhomlokzat történelmi elődjének örökségét jeleníti meg, a kortárs szemléletű negyedik és az épületbelső azonban az egykorinak legfeljebb részleges másolata. Berlin újonnan felépített korabeli porosz királyi, majd császári palotáját, a Berliner Stadtschlosst 2020. december 16-án – a világjárvány miatt nagyrészt csak digitálisan – nyitották meg. 

A vita még 1991-ben, nem sokkal a két Németország újraegyesítése után kezdődött: visszaépüljön-e eredeti helyére a megsemmisített Stadtschloss, a német történelem ikonikus palotája.

A szövetségi kormány és a berlini szenátus megbízásából létrehozott szakértő bizottság, a bécsi Hannes Swoboda elnökletével az egykori palota újjáépítését javasolta, ahogy annak idején a Frankfurter Allgemeine Zeitung írta, „közvetlenül a szétrombolás előtti építészeti alakjában”. 2007-ben jártunk, amikor nemzetközi, nyílt építészeti tervpályázat kiírásával elkezdődtek a Humboldt Forum projektjének előkészítő munkái.

Berlin történelmi magjának meghatározó épülete volt a Stadtschloss, a Hohenzollernek városi rezidenciája, amely városépítészeti összefüggéseiben is rendkívül jelentős, mintegy kiindulópontja lett a városkép alakulásának. Építéstörténete 1443-ban kezdődött. A palotát a XVI. században bővítették két belső udvar köré csoportosuló, reneszánsz épületegyüttessé. Egységes barokk formáját Andreas Schlüter, majd Johann Friedrich Eosander építész irányításával 1698–1716 között, I. Frigyes uralkodásakor nyerte el. A XVIII. és a kora XIX. század során külseje alig változott, viszont Georg Wenzeslaus von Knobelsdorffon és Carl Gotthard Langhanson át Karl Friedrich Schinkelig nem volt valamirevaló berlini építész, aki a belső terek kialakításán ne hagyta volna rajta keze nyomát. Újabb fejezetet hoztak az 1845–1853-as esztendők, amikor Friedrich August Stüler (utóbb a Magyar Tudományos Akadémia tervezője) a városképet is meghatározó kupolát emelt a palotakápolna fölé. 

A palota a II. világháborút kiégve, súlyos, de helyreállítható károkkal vészelte át, olyannyira, hogy 1946-ban földszinti termeiben a Louvre kiállítást rendezett impresszionista gyűjteményéből. Ennek ellenére 1950-ben Walter Ulbricht parancsára az épületet felrobbantották.

Az NDK kommunista pártvezére ugyanígy pusztíttatta el a háborút csaknem sértetlenül túlélő lipcsei egyetemi templomot és a drezdai evangélikus udvari templomot is. A XX. század groteszk politikai iróniája, hogy az NDK Államtanácsának ma is álló nagyvonalú épületébe beépítették a lerombolt palota egyik barokk portálját, amelynek erkélyéről Karl Liebknecht 1918-ban kikiáltotta a szocialista köztársaságot. A Stadtschloss helyén pedig felépítették az NDK „kirakatépületét”, a modernista Palast der Republikot, a Köztársaság Palotáját. A környék sosem volt mentes a politikai indíttatású érzelmektől, beleértve az NDK-nosztalgikusokat is, akik harsányan követelték a Palast der Republik helyreállítását, miután azt azbesztveszély miatt 1990-ben bezárták, majd lebontották. Ilyen körülmények között indult el a heves társadalmi, politikai és építészeti vita arról, visszaépítsék-e helyette az elpusztított Stadtschlosst.

Berlin.jpg

A Stadtschloss visszaépített pompájában, fotó: SHF/Christoph Musiol

Vajon nem álságos a XXI. században barokk stílusú palotát építeni?

Nyilvánvaló, a visszaépítésnek a klasszikus értelemben vett műemlékvédelemhez, az eredeti objektum hiteles megőrzéséhez semmi köze sincs. Ugyanakkor, bizonyos esetekben a másolat fölépítése indokolt lehet. Gondoljunk a varsói királyi palotára, amely egyetlen házsarok és néhány pince kivételével a II. világháborúban tökéletesen elpusztult. A palotát, akárcsak Varsó óvárosát a lengyelek nemzeti identitásuk lényeges részének tekintették, és jelentős anyagi áldozatokkal az eredeti tervek szerint építették újjá. 
De hogy Németország, Berlin és a német nép identitását valóban meghatározza-e az eredeti barokk palotának részleges másolata, az igencsak vitatható.

Németországban és talán még Poroszországban sem volt ennek a palotának olyan történelmi jelentősége, mint a lengyel királyi palotának. Viszont hitelesen fennmaradt Charlottenburg nagyszabású kastélyegyüttese a fővárosban, s a porosz uralkodók buzgó építési és tájalakítási tevékenységéről tanúskodó, kastélyok és parkok rafinált vedutákkal összekapcsolt egyedülálló egyvelege, a potsdami kultúrtáj, amely az UNESCO Világörökség része. Ezen a valóságos, a maga eredetiségében létező örökségen mesterséges múlttal aligha lehet túltenni.  

A visszaépítés vitájában politikusok, várostervezők, építészek, történészek, művészettörténészek vettek részt, és megszólaltak Berlin polgárai is. Voltak a palota teljes rekonstrukciójára szavazók, mások részleges helyreállítással is megelégedtek volna, akadtak, akik kortárs épületet vizionáltak. Szellemes és kitérő megoldást javasolt Meinhard von Gerkan hamburgi építész. Az eredeti kubatúra köré olyan üveg homlokzatburkolatot tervezett, amelyen közelről nézve kibontakozik az eredeti homlokzat rajza. 

Végül politikai döntés született, a Bundestag 2002. évi határozata a „megépítjük a múltat” gondolatot képviselte. Már a pályázati kiírásban szerepelt, hogy három homlokzatot a lerombolás előtti állapot szerint építsenek vissza, rekonstruálják a két nagy belső udvar egyikének, a Schlüterhofnak belső homlokzatait, viszont a Spree folyó felé néző negyedik homlokzat formanyelve a kortárs építészetet jelenítse meg.

 
Követve az igényt, a tervpályázat nyertese, az olasz építész, Franco Stella nem törekedett a lehető legnagyobb történeti hűségre, csak részleges rekonstrukcióra. Az épületszerkezet kéthéjú: az új vasbeton falak elé kerültek a terméskő homlokzatok – némi gonoszkodással ezt kulisszaarchitektúrának is lehetne bélyegezni, bár a szerkezettől eltérő homlokzatburkolatnak sok évszázados hagyománya van. Franco Stella tulajdonképpen két városi térrel gazdagította Berlint: a Schlüterhof a tényleges megnyitás után bejárható lesz, ugyanúgy, mint az eredeti kapukra szerkesztett passzázs, amely nagyjából a történelmi épülettömböt kettéosztó épületszárny helyén és a másik udvar, az Eosanderhof egy részén épült. Aligha érthető, hogy a szoborcsarnokban kiállított mitológiai hősök miért kerültek olyan magasra, hogy egy rosszmájú újságírói megjegyzés szerint, „legfeljebb zsiráfok láthatják”. Az Eosanderhof megmaradt területét befedték, és előcsarnokként használják majd, innen érhetők el a kiállítások és a gyűjtemények.

Berlin3.jpg

A belső terek a kortárs építészetet idézik  fotó: SHF/Alexander Schippel

Az újjáépítés és a program alapvető kérdése: milyen funkciót kap a hatalmas épület császár hiányában? A vitának legalább ez a része konszenzusképes javaslathoz vezetett: a Humboldt Forum a Porosz Kulturális Örökségi Alapítvány Európán kívüli kultúrákat bemutató múzeumait és időszaki kiállításokat – köztük egy gyerekeknek szóló tárlatot – hoz közös fedél alá. A kétségtelenül meggyőző koncepció tartalmában és terében szervesen kapcsolódik a Museumsinsel, a Múzeum-sziget világrangú múzeumi együtteséhez, sőt annak a tudománytörténet bevonásával új dimenziót is ad. Bár a megnyitás már a pandémia nélkül sem egészen felhőtlen, mert a gyarmatokról elrabolt műkincsek visszaadása körül újabban fellángolt vita a Humboldt Forumot sem kerüli el. 

A szerző címzetes egyetemi tanár, építészmérnök, várostervező, a Berlini Építész Kamara tagja.