Györgyi Dénes és Münnich Aladár, a debreceni Déri Múzeum 1940-ben. Forrás Fortepan-Somlai Tibor.jpg

A két világháború közötti neobarokk építészet legutolsó példája érdekes módon 2019-ben épült fel – tudniillik a Kossuth téri Szabad György Irodaház. Az 1928-ban Hültl Dezső által tervezett homlokzat mögé bújtatott, belső koncepcióját tekintve azonban merőben eltérő épület értékelése a jelen cikknek nem célja, de a körülötte kialakult vita aktuálissá teszi e sok szempontból félreértelmezett stílus bemutatását.

Legfontosabb képviselője egyértelműen Wälder Gyula volt, de az említett Hültl Dezső mellett Kotsis Iván, Fábián Gáspár, Györgyi Dénes és még sokan mások is nagy szerepet játszottak elterjedésében.

A két világháború közötti időszak igazán izgalmas periódusa a magyar építészetnek, mert több stílus volt jelen egyidejűleg. A magyaros szecesszió még mindig éreztette a hatását, bár az 1920-as évekre vesztett a jelentőségéből. Az 1920-as évek végén megjelent a merőben újító modernizmus is, amely az évek előrehaladtával egyre több követőt szerzett magának, és nemcsak Nyugat-Európában, de Magyarországon is fenekestül felforgatta az építészetet. A két világháború közötti időszakban mégis a legnépszerűbbek a historizáló stílusok voltak, a neoromán és neobarokk, kisebb mértékben pedig a neogótikus és a neoreneszánsz. Ezek közül mennyiségben a neobarokk emelkedik ki. Sokan a neobarokkot a Horthy-korszak szüleményének tartják, és az időszak konzervatív gondolkodásával magyarázzák kialakulását, de a neobarokk kérdése ennél összetettebb. Való igaz, hogy az ország konzervatív vezetősége kifejezetten támogatta ezt a stílust, és sok állami beruházás neobarokk stílusban valósult meg. Államilag támogatott stílus volt, ezen nincs mit vitatni, de népszerűségét más okok is magyarázzák.

 

Az egyik ilyen ok az Osztrák–Magyar Monarchia iránt érzett általános nosztalgia, mely a trianoni békeszerződés után átitatta a társadalmat. Ennek a nosztalgiának a legkézenfekvőbb kifejezése a neobarokk stílus használata volt, hiszen a barokk Magyarországra osztrák közvetítéssel került, továbbá gyakran magával a Habsburg-családdal azonosították.1 Nem mellesleg a barokk volt az ország XVIII. századi, török uralom utáni helyreállításának stílusa is, mely hasonlóan nehéz időszak volt, mint az 1920 utáni. Mind a teoretikusok, mind a hétköznapi emberek párhuzamot vontak a két viszontagságos periódus között, és az ország újjáépítését egy olyan stílusban kívánták megoldani, ami egyszer már bevált. Ezt a gondolatot erősítette továbbá az a nagy restaurálási hullám, amely az 1920-as évekre volt jellemző. Trianon után Magyarország elvesztette műemlékeinek egy igen jelentős részét, így a figyelem az új határokon belül elhelyezkedő történelmi épületekre helyeződött át. Ezek javarészt barokk műemlékek voltak, helyreállításukkal a stílus ismét bekerült a köztudatba. A magyar társadalmat ebben az időszakban általában is egyfajta „barokkos berendezkedés” jellemezte,2 ami főként abban nyilvánult meg, hogy a polgárság az arisztokrácia életvitelét kívánta utánozni. Ez nemcsak az életmódban, nemesi előnevekben és különböző megszólításokban (méltóságos, kegyelmes) nyilvánult meg, hanem az építészeti önreprezentációban is, ami ismét kedvezett a neobarokknak. Ez a stílus ugyanis elegáns volt és reprezentatív, különleges presztízzsel rendelkezett a historizáló stílusok között. Segítségével a polgárság olyan képet tudott magáról sugározni, amilyet szeretett volna.

 

Továbbá a modernizmus mint alternatíva sem juthatott igazán nagy szerephez, főleg szociáldemokrata természete miatt. A stílus ugyanúgy baloldali gyökerekkel rendelkezett, mint a Tanácsköztársaság, melyről sok magyarnak rossz emlékei voltak. Emellett persze radikális is volt, nehezen értelmezhető, hiszen olyan formákat alkalmazott, amit az építészet addig soha. Ezzel szemben a konzervatív és ismerős neobarokk kényelmes volt és érthető, olyasmi, amivel „nem lehet melléfogni”. (Persze mellé lehetett, kevésbé kvalitásos alkotások is születtek, de melyik stílusban nem?)

 

Végül, de nem utolsósorban meg kell említenünk a XIX. század végi historizmust, a két világháború közötti historizmus előképét, előz­­ményét. A XIX. század utolsó néhány évtizedében a historizáló stílu­ sok igen népszerűek voltak, és mindnek megvolt a maga funkciója. A neoreneszánsz és a neobarokk volt a legnépszerűbb, reprezen­tatív kvalitásaik miatt, míg a neoromán és a neogótika inkább az egyházi építészetben nyilvánult meg a vallásos asszociációik miatt. Meg kell jegyeznünk, hogy a XIX. század végi historizmus nem volt annyira tiszta, mint a két világháború közötti. A hasonlóságuk miatt az előbbi gyakran keverte a stílusokat, elsősorban a neoreneszánsz és neobarokk elemeket egy épületen belül, míg a XX. században nagyfokú stílustisztaság volt jellemző. Érdekes jelenség, hogy számos jeles építész, aki a századforduló nagyszabású szecessziós épületeit tervezte, neobarokk építészként kezdte a pályafutását.3 Idesorolható többek között Lechner Ödön, illetve a Korb Flóris és Giergl Kálmán alkotta építészduó is. Éppen ezért a szecesszió építészetében gyakran találkozunk barokk tér- és tömegalakítással, illetve dekorációs elemekkel, ami egyfajta átjárást biztosított két stílus között, és részben megmagyarázza a szecesszió és a két világháború közötti neobarokk folytonosságát.


/Fotó: Kotsis Iván: A Balatoni Limnológiai Intézet 1947-ben. Forrás: Fortepan - Kotnyek Antal/
 

Az építészek következő generációja, akiket már a bevezetőben is említettünk, tanulva a nagy mesterektől, mind szecessziós épületeket terveztek pályájuk elején. Majd amikor a stílus vesztett népszerűségéből, nagy könnyedséggel váltottak vissza a neobarokkra. Itt azonban igen fontos megjegyeznünk, hogy a neobarokk újrafelfedezése már az 1910-es években megtörtént, így nem lehet kizárólag a Horthy-korszak konzervatív gondolkodásának és esztétikájának tulajdonítani. Már említettük a két világháború közötti neobarokk két fontos tulajdonságát, hogy ugyanis nem előzmények nélkül, hirtelen jelent meg 1920-ban, és hogy stílustisztaság jellemezte. Azért tudott stílusban tiszta maradni, mert gyakran kölcsönzött elemeket eredeti magyarországi barokk épületekről, ezáltal sok magyar város képébe könnyen beilleszkedett. Ebben is különbözött a XIX. századi neobarokktól, hiszen az általában osztrák, bécsi példákat használt fel, arra a tájra jellemző elemekkel, és nem volt benne a XX. századi nacionalista érzelem. A XX. század elején azonban tudatosan egy nemzeti stílus kialakítására törekedtek az építészek, és ennek a nemzeti stílusnak a formakincsét a XVIII. századi magyarországi barokkban vélték felfedezni, ezért másolták ezeket az elemeket. Külön érdekesség a két világháború közötti neobarokkal kapcsolatban, hogy külsejében ugyan rendkívül konzervatív, a szerkezetet tekintve azonban a XX. század modern újításaira támaszkodik. Az új igényeknek megfelelően tervezett belső elosztás, a vasbeton keretszerkezet és az előregyártott, öntött műkő dekoráció használata mind egyszerűbbé és költségkímélőbbé tették az építkezést. Ezek a módszerek utólag visszásnak hatnak, nehéz összeegyeztetni őket a stílustisztasággal és a nemzeti építészet gondolatával, mégis a mai napig jól használható és tartós épületeket eredményeztek.

A két világháború közötti neobarokkot természetesen továbbra is lehet szeretni vagy nem szeretni, de jobb, ha ítéletünket nem a későbbi kritika, hanem a stílus kialakulásának ismeretében hozzuk meg.

/Címlapfotó: Györgyi Dénes és Münnich Aladár: A debreceni Déri Múzeum 1940-ben. Forrás: Fortepan - Somlai Tibor/