Dialectica_(Logic).tif.jpg

Demeter Tamás A szociologizáló hagyomány körvonalai című, lapunk 8. számában megjelent vitaindítójában a magyar filozófiai hagyomány közös narratívában való tárgyalásának lehetőségét veti fel. Írására több irányból reagáltak, 14. számunkban tettük közzé Szelényi Iván vitacikkét, legutóbb Varga Péter Andrásét. Karácsony András, Mezei Balázs, Balázs Zoltán és Boros János írását a soron következő számainkban, Wessely Anna és Bene Adrián cikkét terjedelmi oknál fogva online publikáljuk.

A magyar filozófiáról két dolgot szokás tudni: azt, hogy „kicsi” és „gyönge”, és azt, hogy a nagy nyugati bölcseleti irányok utánzásában merül ki.

Elöljáróban elárulom: jóval kedvezőbb helyzetben vagyok, mint az Országút olvasói. Én nem csak a lap nyolcadik számából ismerhettem meg Demeter Tamásnak a magyar filozófia szociologizáló hagyományáról formált nézeteit. 

E tárgyú könyveit is olvastam, őt magát sokszor hallottam előadni erről, személyesen is többször beszélgettünk már a dologról. A lapban közölt esszéje a kutatási tervezetének csupán a lényegét , vázlatát, tömör párlatát nyújtja. Nem csodálnám, ha  a lap olvasói, akik csak ezzel a szöveggel találkoznak, zavarban lennének, és nem is igen értenék, voltaképp miről van szó: miről beszél, és mit akar Demeter?

Miről beszél? Arról, hogy a magyar kultúrában a filozófia elmaradott területnek számít. A magyar kultúra irodalmias, ahol a nagy és erős irodalmi hagyomány árnyékában kicsi és gyönge filozófiai szerénykedik. A magyar filozófiáról legfeljebb két dolgot szokás tudni: azt, hogy „kicsi” és „gyönge”, és azt, hogy ha van is, voltaképp nem a sajátunk – a nagy nyugati bölcseleti irányok utánzásában merül ki. Nem létezik tehát, egyrészt, jelentős magyar filozófiai hagyomány, az egyes filozófiai teljesítmények nem kapcsolódnak össze egymással, nem szervülnek hagyománnyá, nem is lehet egységes narratívában elmesélni őket. Másrészt a magyar filozófia története pedig voltaképp recepciótörténet: a magyar filozofálás elsősorban európai szellemi irányzatok átvételét, befogadását, meghonosítási kíséretét jelenti tehát – egy hazai bölcseleti teljesítmény jelentősége ilyenformán a recepció élénkségén-gyorsaságán és önállóságán-eredetiségén múlik. Demeter erről beszél.

És mit akar? Azt, hogy üssünk egy csapásra két legyet. Mutassuk föl, hogy igenis van egységes narratívában elmesélhető filozófiai hagyomány; és bizonyítsuk be, hogy ez a hagyomány ráadásul originális teljesítményeket foglal magában. Azt állítja tehát, hogy az elmúlt század magyar filozófiájában igenis fölfedezhető egységes történet, s hogy ez a történet ráadásul autochton, azaz nem a nyugati bölcseletek valamiféle egyszerű utánzásában kimerülő produkciókból rajzolódik ki. A magyar filozófia történetében fölfedezhető egy „szociologizáló” hagyomány: azoknak az elméleteknek az egymást követő sora, amelyek mindegyike, így vagy úgy, a szellemi teljesítmények, illetve általában a gondolkodás társadalmi beágyazottságát tételezi. A XX. század legelejétől egészen máig számos bölcselő  munkásságában fölfedezhető, és több bölcseleti diszciplína keretei között körvonalazódik ez a törekvés. Ha összeolvassuk a bölcselők munkásságát, és áttekintjük a diszciplínák anyagát, egységes-kerekded történetet tudunk elmesélni, és jelentős teljesítményekről tudunk beszámolni.

A tervezet – több alkalommal, több összefüggésben is volt alkalmam már méltatni – jelentős vállalkozást körvonalaz. A magyar filozófiai múlt kutatásának módszertani-tartalmi megújítását célul tűző projektumok között – tudni kell azért: az elmúlt években több efféle is megfogalmazódott – ez a leginkább figyelemre méltók egyike.

A lapszerkesztő vitacikket kért tőlem: az elismerés retorikus kinyilvánítása után néhány vitapontra térek át. Előbb azon gondolkodom el, a tervezetben foglaltakat mennyiben lehet „magyar hagyománynak” – azaz „magyarnak” és „hagyománynak” – minősíteni; majd a szociologizáló vonulatba sorolt gondolkodók korpusza fölött tartok szemlét; végül a „narratíva” vagy „kánon” itteni fogalmát hozom szóba.

A „magyar filozófia szociologizáló hagyománya”, mondja Demeter, és fordulatának mind a négy kulcsszavához értelmezést fűz. A négy közül kettő mindenesetre elgondolkodtató. Magyar? Nem azért, mert az ide sorolható szerzők magyar származásúak vagy identitásúak lennének, pláne valamiféle szubsztantíve magyar filozófiát művelnének. Nem. Hanem mert egy sajátos életvilágból származó élményanyaggal érkeznek, az „ész mérhetetlen esendőségének tapasztalatával” közelednek a filozófiai problémákhoz, ahogy a Papp Zsolttól kölcsönzött fordulattal olvassuk. Csakhogy, áruljuk el rögtön, Papp Zsolt ezt éppen nem a magyar, hanem a német életvilágról mondja: a német gondolkodás történetét a „válság filozófiájától” a „konszenzus szociológiájáig” – Heideggertől Habermasig – végigkövető, emlékezetes monográfiájában fogalmaz ekképpen. Vagyis, ami a Demeter által tárgyalt magyar filozófiákban sajátosan „magyar”, az éppen a „magyar nyomorúság”, azaz valamilyen „kelet-európai” életérzés, amely a polgári-liberális intézmények hiányának-gyöngeségének, illetve a racionális-individuális észhasználat ebből következő esendőségének tapasztalata nyomán alakul ki. Vagyis éppen nem sajátképpen nemzeti, hanem valamiféle regionális tapasztalat megalapozta attitűd.

Hagyomány? Itt megint óvatos distinkciókat kapunk: az említett gondolkodók nem szerveződnek egységes mozgalomba, nem fogalmaznak meg közös kutatási programot, nem jellemzi őket valamiféle azonos elméleti vagy gyakorlati elkötelezettség. A rájuk jellemző úgymond „reflektálatlan” „affinitás” valahogy mégis hagyománnyá szervezi őket. Magam óvatosabban bánnék a hagyomány fogalmával. A hagyomány, egyszerűen szólva, olyasmi, ami régi, ami a miénk, és amivel élő kapcsolatban vagyunk, vagy legalábbis lehetünk. A magyar filozófiatörténet jogfilozófiai hagyománya, például, ebben az értelemben valóban hagyománynak nevezhető: a szomorúan hagyománytalan magyar bölcseletet határozottan körvonalazódó, élő részhagyományának látszik. A Pikler Gyulától Somló Bódogon és Moór Gyulán keresztül Horváth Barnáig ívelő vonulat, noha éles világnézeti váltások – előbb a pozitivizmustól a neokantianizmushoz, utóbb a neokantianizmustól valamiféle „poszt-neokantiánus” pozícióhoz vezető törések – jellemzik, mégis személyes, mester-tanítványi kapcsolatokban is megnyilvánuló, azonos problémaközelítésekben is kifejeződő tradíciót képez. Ellenben csak az itt, ebben az esszében említett szerzőket nézve, például Palágyi Menyhért, Kornis Gyula, Szerb Antal és Lakatos Imre: ők vajon megképeznek-e egy hasonló tradíciót? Nehéz ügy ez, tudom: a „minek nevezzelek?” kérdése. Amikor a magyar bölcselet „nemzeti filozófiai” vonulatának földolgozásához fogtam, kezdetben magam is hajlamos voltam az ide sorolható szerzők sorát hagyománynak látni; monográfiámat befejezve végül a magyar „nemzeti filozófiát” mégsem kontinuus tradíciónak, hanem diszkontinuus toposznak minősítettem csupán.

Szóval, hadd nevezzem így, a szociologizáló vonulat számos bölcseleti diszciplínában jelentős teljesítményeket eredményez, és több bölcseleti irányváltást is túlél. Az előbbit, a vonulat diszciplínáit Demeter korábbi, a „szociologizáló hagyomány” átfogó vázlatát nyújtó esszékötete tekintette át, a kommunikációfilozófiától és a tudományfilozófiától az esztétikáig és a filozófiai antropológiáig; az utóbbit, az irányzati váltásokat későbbi, a zenesztétika szociologizáló hagyományát elemző könyve villantotta föl, a pozitivizmustól kezdve a szellemtörténeten keresztül a marxizmusig, majd a „posztmarxizmusig”. Mostani esszéje szintén ez utóbbi szempontot hozza szóba. Mindenesetre elegáns történet ez, kezdve Palágyi Menyhért antipszichologizmusától és a fiatal Lukács szociális konstruktivizmusától, fontos szellemtörténeti és marxista teljesítményeken keresztül egészen a jelentős posztmarxista produkciókig, elsősorban Nyíri Kristóf munkásságáig. Őt – szemben a könyveivel – Demeter mostani esszéje nem említi, pedig kulcsszereplő: az a gondolkodó, aki korai Wittgenstein-kutatásainak tudásszociológiai megközelítésétől mai kommunikációfilozófiai pozíciójáig egyaránt következetesen érvényesíti a tudás társadalmi beágyazottságának meggyőződését. Ez a Palágyival és a fiatal Lukáccsal induló és Nyíriig elérkező, összefüggő történet kétségtelenül igazán meggyőzőnek mondható. Megkonstruálóján pedig nyilván csak azt lehet számon kérni, amit maga fölvállal.

Csakhogy a magyar filozófiai múlt kutatásának éppen mostanában megszilárduló konszenzusa úgy tudja, akad néhány filozófus, aki nélkül nemigen lehet elmesélni a hazai filozófia történetét. Három nevet említek példaként: Böhm Károly, Pauler Ákos és Hamvas Béla. Böhmöt, a századforduló kiemelkedő alakját, ugye, az első hazai filozófiai rendszer megteremtőjeként tartjuk számon; Paulert, a két háború közötti korszak legelismertebb bölcselőjét a logikai platonizmus rendszerépítőjeként emlegetjük; Hamvasra, a háború előtt induló, ám munkásságát jelentősrészt a kommunista korszakban kifejtő esszéistára a szakrális metafizika elkötelezettjeként gondolunk. Mindhárman nehezen fölmérhető hatású személyiségek: Böhm kései értékfilozófiája nyomán bölcseleti iskola szerveződik, Pauler bölcseleti „bevezetésével” a hazai filozófiai fejlődésfolyamat egyik legtökéletesebb művét alkotja meg, Hamvas alakja a gondolkodói ellenállás példájává emelkedik. Mindhármuk műve tehető ugyan tudásszociológiai vizsgálódás tárgyává, ám ők maguk semmiképpen sem gondolnák, hogy a filozófiát a maga társadalmi kontextusa magyarázná. Noha a magyar hagyomány megkerülhetetlen személyiségei, Demeter elbeszélésében valóban nincs helyük. Demeter ugyanis nem a történetet: a lehetséges történetek egyikét mondja el csupán. Kifejezetten ő maga sem állítja ugyan az ellenkezőjét, vállalkozása mintha mégis ezt sugallaná. Akik itt szerepelnek, csak azok a meghatározó magyar gondolkodók – pedig nem föltétlenül csak ők. Akik itt nem szerepelnek, azok voltaképp nincsenek is – pedig vannak.

Végül: narratívaalkotás vagy kánonképzés? Az esszét fölvezető lead narratívaalkotásról beszél – hogy tudniillik az esszé szerzője úgymond „nagyelbeszélés” megírására tesz kísérletet –, maga az esszé előbb „kánonképző narratívát” emleget, majd az organikus kánonképződés vagy anorganikus kánonképzés alternatíváján töpreng el.

Demeter vállalkozását a magam részéről hajlanék inkább először is narratívaalkotó kísérletként fölfogni. 

A narratívaalkotás során a filozófiatörténész eldönti, miért fogott a saját vállalkozásába: milyen történetet akar elbeszélni, ehhez milyen anyagot szólaltat meg, és milyen szövegkorpuszt vizsgál. Hogy nagyon híres példát említsek, ilyen átfogó, narratívaalkotó módszertani eljárásoknak nevezhetők a Rorty klasszikus tanulmányának tipológiájába foglalt filozófiatörténet-írási „fajták”: a „történeti rekonstrukció”, a „racionális rekonstrukció”, a „Geistesgeschichte-típusú” történetírás meg a „doxográfia”. Amikor tehát Demeter a filozófia és a társadalmi kontextus kapcsolatát problematizáló szerzőket gyűjti össze, narratívát alkot.

Erre a narratívára azonban igen különböző színvonalú teljesítmények fűzhetők föl. Hogy a legkézenfekvőbb példát említsem, ha valami, a maga felépítményelméletével éppen a marxizmus leninizmus képviseli a legbrutálisabb egyszerűséggel a tudás társadalmi föltételezettségének gondolatát. Demeternek így akár, bocsánat, Rudas Lászlót vagy Szigeti Józsefet is föl kellene léptetnie a történetében, amit viszont nyilván nem szívesen tenne. A narratívaalkotási döntés után ezért a kánonképzés következik. Ha a történetíró már tudja, milyen történetet mesél el, ennek nyomán el kell döntenie, kiket és milyen súllyal szerepeltet abban. Milyen lesz tehát a kánonja: kik kerülnek bele és kik maradnak ki belőle, illetve akik benne lesznek, milyen erős vagy mennyire gyönge szerepet játszanak ebben az elbeszélésben?

Az esszé legutolsó bekezdésében foglaltakkal ellenben tartalmilag messzemenően egyetértek. Az „eszmetörténet belviszonyai” manapság maguktól valóban nem termelnek ki kánont. A kortársi magyar filozófia ugyanis elszomorító állapotban van. Hogy Demeter kísérletének szellemében fogalmazzak: főként éppen azért, mert a filozófia „társadalmi megbízatása” látszik megszűnni. Míg a 1989–90-es jogállami forradalom igényelte a filozófiai megalapozást – egy nagyon tág értelemben fölfogott liberális politikafilozófia állt a hátterében –, addig a 2010-től kiépülő illiberális berendezkedés éppen nem támaszkodik filozófiai alapokra – a maga eszmei igazolásának feladatát a hivatalos emlékezetpolitikát legitimáló történettudomány és az irodalmi kánont antimodern irányba áthangszerelő irodalomtörténet-írás látja el.

/Indulókép: Cornelis Cort: Dialectica, 1565. Rijksmuseum, Amsterdam/