bank_ban_foto1_palyi_zsofia.jpg

2002. december 14-én ott ülök a Nemzeti Színház nézőterén, balra a harmadik sorban. Az utolsó pillanatban ül le mellém Kállai Ferenc, aki egykor maga is alakította Bánk bán szerepét. Vidnyánszky Attila e korszakos jelentőségű rendezésének premierje – amelynek a dramaturgja voltam –, sajnálatos módon arról vált nevezetessé, hogy a bekiabálások miatt csaknem botrányba fulladt. Tavaly tudtam meg: a MIÉP-es aktivisták tojással és paradicsommal fölfegyverkezve érkeztek, s csak a nézőtéri felügyelő lélekjelenlétén múlott, hogy nem történt nagyobb baj. Bizonyára meg voltak győződve arról, hogy a Fidesz választási veresége után, a Jordán Tamás vezette Nemzeti csak egy nemzetgyalázó Bánk bánt produkálhat.

Az is elgondolkodtató azonban, hogy 2017-ben, miközben már zajlottak a Katona-darab kamaraverziójának próbái, a Tokaji Írótáborban még elhangozhatott az a vád, miszerint a Nemzetiben mostanság nem kerülnek színre történelmi drámák. A jobboldal bizonyos hangadóinak nem kell tehát feltétlenül külső ellenséget találniuk ahhoz, hogy sértettségük és tájékozatlanságuk okán kulturális közéletünket saját előítéleteikkel tartsák fogva.

2020. augusztus 19-én lesz Erkel Bánk bánjának díszbemutatója a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Eredetileg az volt a terv, hogy a nemzeti összetartozás évében ez az utaztatható produkció először a csíksomlyói hegynyeregben szólaljon meg, annak a missziónak a folytatásaként, amely a Nemzetiben készült Csíksomlyói passió ottani 2018-as, erdélyi résztvevőkkel kiegészült bemutatójával vette kezdetét – erre azonban a pandémia miatt nem kerülhetett sor. Viszont a Petőfi Irodalmi Múzeum rendezésében vándorkiállítás készül erre a díszbemutatóra, amely népszerű formában kívánja bemutatni az idén kétszáz éve nyomtatásban megjelent klasszikus nemzeti drámánk és a belőle készült operaváltozatok színpadra állításának jelentős állomásait.

Ez a vállalkozás, az aktuális nemzetpolitikai célkitűzésen túl, ismét alkalom rá, hogy feltegyük a kérdést: valóban alkalmas-e Katona XIX. században született drámája, illetve Erkel operája arra, hogy általa a Kárpát-medence és a világ magyarsága a XXI. században ismét szót értsen egymással? A Bánk bán körül alig egy éve, 2019 májusában lángolt föl újra a vita Nádasdy Ádám prózafordításának megjelenésekor, amely egybeesett a készülő új Nemzeti alaptanterv körül kialakult, máig nem csituló véleményháborúval. Horváth Viktor, a sikeres regényíró könyvkritikájában egyenesen azt állítja, ezzel a kötelező olvasmánnyal őt magát is csak megerőszakolták diákként, mint ahogy most népszerű egyetemi oktatóként ő is kénytelen tovább „abuzálni” vele a tanítványait. Véleménye szerint ez a mű kifejezetten káros családi és közéleti viselkedésmintákat közvetít, és olyan retrográd nemzeti karakterjegyeket sulykol, amelyektől a civilizált Európa polgáraiként ideje volna végképp megszabadulnunk. Szerinte eljött hát az idő, hogy most, miután, Nádasdynak hála, végre értjük is ezt az eddig érthetetlen művet, „elindítsuk a közoktatásból való eltüntetésének a folyamatát”.

Vidnyánszky Attila, aki az „osztálytermi verziót” is beleszámítva a Bánk bán hetedik bemutatójára készül (amelyből három a Katona-dráma és négy az Erkel-opera), milyen alapon állítja, hogy a magyar drámairodalomban ez az egyetlen, Shakespeare remekműveihez mérhető teljesítmény? S vajon mivel magyarázható, hogy ez a mű a magyar színpadokon manapság mintha újra a reneszánszát kezdené élni? Legutóbb a Katona József Színházban is bemutatták, az intézmény megalakulása óta először, vélhetően azzal a szándékkal, hogy a fenti véleményháborúban harminchét év után ők is letegyék végre a maguk voksát.

Vidnyánszky Attila új bemutatója előtt érdemes fölidéznünk, hogy 2002-es első rendezése óta miként alakult a prózai és az operai verzió színpadi nyelvezete, utalásrendszerének szimbolikája. Mindenekelőtt az inkriminált ötödik felvonás radikális újraértelmezését érdemes kiemelnünk: Endre uralkodói formátumának és a megbocsátás gesztusának a felértékelése már azáltal is szembetűnő, hogy két egyformán magas termetű, erős kisugárzású színészt, Mátray Lászlót és Szalma Tamást lépteti föl a király és az őt helyettesítő Bánk ikerszerepében. Az operaverziót illetően egyik interjújában pedig egyenesen azt fájlalja, hogy miért nincs Bánknak és Endrének a darab végén egy közös drámai kettőse a halott feleségek fölött.


/Vidnyánszky Attila: Bánk bán Fotók: Pályi Zsófia/
 

Ugyanezt a szemléletet képviseli az eredeti Erkel-operát rekonstruáló 2008-as rendezése, amelyben a színpadi tér egészét a korona kiterített palástja uralja, azt sugallva ezzel a díszlettel, hogy ebben a történetben az utolsó kórustagig minden szereplő a szent korona része. A 2017-es drámaváltozatban pedig papírkoronák sokaságát látjuk égni az idegenek fején, ami e szent tárgy profán átirata, de mégsem blaszfémia – a jelképhasználat hatásmechanizmusa, mint Vidnyánszkynál általában, jóval összetettebb. A Gertrudis udvartartását megjelenítő kaposvári egyetemisták, akik az előadás kezdetén civil gesztusaikkal saját nemzedékük szabados mentalitását viszik színre, a drámai tetőponton, Melinda megerőszakolásának jelenetében, e sorozatgyártott korona-jeltárgyat magukra véve egyfajta beavató szertartás részesei lesznek: az évszázadok óta folyamatosan zajló magyar királydráma alakítóivá és potenciális áldozataivá válnak maguk is. Ez a rendezői megoldás két egyidejű folyamatot indít el: a legújabb színészgeneráció által képviselt jelen történelmi dimenzióba kerül, miközben az előadás szereplőiként e nemzedék tagjainak a régmúlt történelmi eseményeihez való viszonya egyre személyesebbé, közvetlenebbé válik, ami – korosztálytól függetlenül – a nézőkre is kivételes intenzitással hat. Aligha beszélhetünk itt bármiféle „abúzusról”. Úgy tapasztalom, hogy a bemutató óta ez az előadás egyre inkább olyan közösségi rítussá vált, amelyet manapság a színházban ritkán van módunk átélni.

Vidnyánszky Attila gyakran hangsúlyozza, hogy rendezéseiben, pályatársaival ellentétben, napi szinten nem kíván aktualizálni. Neki nagy narratívákra, „az idő epikus tágasságára” van szüksége ahhoz, hogy a történelemhez és felgyorsult ütemben változó korunkhoz való viszonyát a színpadon megfogalmazza. Sajátos időszemléletének eklatáns példája az ugyancsak 2017-ben bemutatott opera szimbolikus jeltárgya, a magyar eredetmítosz csodaszarvasa. Hogy mélységében is értsük e mítosz színpadi átiratát, nem árt tudnunk: Gertrúd megölése a krónika szerint egy pilisi vadászatot követő lakoma idején történt. Az operát indító nagyjelenetben azonban nem a királyné az elejtett és felkínált nemes vad: az ölés rituális gesztusát gyakorló Artemiszként látjuk őt, amint nyilát tehetetlen, papundekli áldozatába döfi, jelt adván a nagy zabálás megkezdésére. Ez az abszurd megoldás írja felül Hunor és Magor történetét, amelyben a szarvasünő üldözésének nem az ölés volt a célja, hanem a nőnek, az új élet forrásának a meghódítása. Bizonyítva, hogy a rendező már az opera esetében is túl van az értelmezés Bánk bánhoz tapadó konvencióin és tiszteletkörein: Katona történelmi drámájának konfliktushelyzetét egyszerre képes láttatni a mitikus előidők heroikus világképe és a jelen magyarságának nagyon is konkrét fenyegetettsége felől, amelynek transzcendens többletét nehéz megértetnünk a globalizálódó világgal.

Jól emlékszem arra a pillanatra, amikor 2008-ban, Debrecenben, a rekonstruált Bánk bán-opera próbái során az Egressy-féle librettóban eljutottunk a főhős nagyáriájáig, amely jóval közelebb áll a Katona-dráma eredeti nagymonológjához. Bal oldalamon a korrepetitor, Gyülvészi Péter, szemben velem Kiss B. Attila, az akkori címszereplő tőlem, a dramaturgtól várja az instrukciót, hogy mi legyen ezzel az áriával. Előző nap már megpróbáltam létrehozni egy köztes verziót, megőrizve a Bánk drámai döntéshelyzetére utaló szövegelemeket és a Nádasdy Kálmán-féle verzió himnikus hangvételét is. Az énekesek, úgy láttam, elfogadták volna ezt a megoldást. Valójában én bizonytalanodtam el, olyannyira, hogy fölhívtam Vidnyánszky Attilát, aki egy nap gondolkodás után nemet mondott a köztes megoldásra. Akkor úgy éreztem, nem biztos, hogy jól döntött. De ma már azt mondom: neki volt igaza, amikor ahhoz a „patetikus” átirathoz ragaszkodott, amelyet magyarként mindnyájan a magunkénak vallunk…