William_Blake_-_Sconfitta_-_Frontispiece_to_The_Song_of_Los.png

1. 
Egy homokszemben lásd meg a világot,
egy vadvirágban a fénylő eget,
egy órában az örökkévalóságot,
s tartsd tenyeredben a végtelent.

(William Blake: Az ártatlanság jövendölései, részlet; Weöres Sándor fordítása)

Bemész a kamrába, kihozod a vödröt. Egy idő óta mindennap ezzel kezded, mert rájöttél, jobb így, összegyűjteni és felvinni a kertbe a kisebb szerszámokat a horpadt, csámpás bádogvödörben: balta, fűrész, metszőolló, sarló. Mind épek, mondhatni: szépek, hibátlanok, a baltának nem esik le a feje, az éle fölött kék, a szép és éles kis kézifűrésznek is kék részek vannak a nyelén, a markolata fekete, a pengéje éles és fényes, élvédője fekete, a metszőolló is ép és éles, fogantyúja ennek is kék, a sarló is éles, a pengéje fényes, nem lötyög a markolatában.

Ezeket a szerszámokat viszed föl a kertbe a horpadt bádogvödörben.

Húsz lépcsőfok vezet föl a kertbe, de nagyon magas lépcsőfokok, a nyolcvanéves térd és derék nehezen bírja, már az előző években is nehezen bírta, ezért is hanyagolódott el a kert. A fagyalbokrok fákká nőttek, a homokba vájt lépcsőfokokat és teraszokat lemosták az esők, leomlasztották a viharok, mindent benőtt az embermagasságú gaz. És akkor eszedbe jutottak a samott-téglák, azokban a rettenetes szovjet elektromos fűtőtestekben voltak, amelyekkel fűtötték a házat, amikor megvettétek. Tejeskávészínű zománccal fedett horganylemezek között üveggyapottal bepólyált kilenc otromba samott-tégla volt minden fűtőtestben, közöttük volfrámszálak, izzani kezdtek, ha bekapcsoltad a fűtőtesteket. Egy télen át ezekkel fűtöttetek: kiszárították a levegőt, ahol örökké parányi, szabad szemmel alig látható üveggyapotszálak, apró üvegszilánkok keringtek, és olyan szag terjengett az egész lakásban, mintha éppen odakozmált volna a konyhában a rántás.

Tudtad, hogy ez nem maradhat így. Következő nyáron szétverted ezeket a kályhákat, de a samott-téglákat eltetted. „Még jók lesznek valamire.” Révai-lexikon méretű monstrumok, évek óta ott álltak a ház egyik falánál felstócolva, néha egyet-egyet fölhasználtatok valamire: a kertben cserépalátétnek, ajtó kitámasztására. Most eszedbe jutott: ezekkel körülbelül felére lehetne csökkenteni a lépcsőfokok magasságát. Igaz, majd cikcakkban kell menni, de körülbelül húsz centi helyett csak tízcentisek lesznek.

Néhány nap alatt felépült az új lépcsősor, csak egyszer kellett megszakítani a munkát, amikor kiújult a lumbágód. Hiába: körülbelül ötkilónyi téglatesteket emelgetni húszcentinként egyre magasabbra nyolcvanévesen, ez nem a legajánlottabb testmozgás. Na mindegy. Túl vagyunk ezen is, felépült az új lépcsősor, negyven fok, de csak tízcentisek; egy lépés balra, egy lépés jobbra, mellé teszed a másik lábad is, aztán egy fokkal följebb, balra, a jobb lábad már a samott lépcsőfokon, mellé teszed a bal lábad, és így tovább negyvenszer, csak koncentráció és jó ritmusérzék kérdése az egész.

2.
Aki keres, az szenved,
csak akkor leszel boldog,
amikor feladod a keresést,
az igazi nem-keresés
jelenti az út valódi gyakorlását.

És akkor felérsz az első szintre. Majd folytatnod kell a lépcsőépítést a fölső szintig, de ott már más megoldásokat kell választanod, mert ezek homokba vájt lépcsőfokok, a széleknél megtámasztva levert cövekekkel, és a cövekeken keresztül rakott lécekkel. Ez aprólékos kézimunka, minden cöveket ki kell hegyezni baltával, minden lécet méretre kell vágni, a lépcsőfokokat kapával kifaragni. Minden lépcsőfok más lesz. Az egyik laposabb, a másik magasabb, az egyik keskenyebb, a másik szélesebb, de a te kézimunkád.
Előbb nézzük: milyen feladataid lesznek az első szinten!

A fákká nőtt fagyalokat vissza kell vágni körülbelül félméteresekre. Aztán itt van a sarokban ez a hatalmas babérbokor, ez – ha nem vágják vissza – óriásira nő, szinte a végtelenségig továbbterjed, úgy is mondhatnám: odébb megy, vándorol, gyökérről új hajtásokat hoz, és ahol több fény van, jobb a talaj, új fa, új bokor terem. Így már a szomszéd kertjében is állnak babérfák, de mivel évek óta senki nem nyúlt hozzá, túl sűrű, gubancos, több ága, új törzse belenőtt a kerítésbe, ezeket és az elszáradt ágakat le kell fűrészelni, de csak úgy férsz hozzá, ha létrát támasztasz annak az általad emelt földsávnak, ahova a fagyalokat ültetted, és ahova végig léckerítést építettél a fiaddal.

Nekidöntöd a létrát, de még ennek a tetejéről is csak úgy éred el a babér levágandó ágait, ha fél lábaddal a fagyalos földsáncra állsz, törzsedet erősen jobbra fordítod, és a fűrészt tartó kezeddel, fűrészelő karoddal amennyire csak bírsz, előrenyúlsz. Így szabadítod meg a babérbokrot a felesleges ágaktól. A babér fája nehezen fűrészelhető, kemény, és hirtelen törik, mint az üveg.

Ehhez a művelethez még napokon át visszatérsz, mert nem bírod túl sokáig ezt a pozíciót és a fűrészelést, és mindig észreveszel újabb és újabb levágandó ágakat, de nem akarod tudatosítani magadban, hogy voltaképpen miért nem bírod sokáig az ilyen pozíciókat és a fűrészelést, hiszen – egyebek mellett – éppen azért akarod rendbe tenni a kertet, hogy ne kelljen arra emlékezned, hogy miért nem bírod sokáig. Azt sem mondod, hogy sokáig akarod bírni, de ne kelljen örökké annak tudatában lenned, hogy miért nem, mert amíg ezt teszed, amíg a kerted rendezed, és néha megállsz, arcodat a nap felé fordítod, és hallgatod a rigók füttyét, biztosan nem gondolsz arra, hogy még meddig, és miért.

A fő, hogy a gaz még nem nőtt meg nagyra, ahol meg észreveszel egy-két növekedő gazcsomót, azt kézzel kihúzod vagy lesarabolod. Most különben is az egész területet belepték a levágott babér- és fagyalágak, loncindák, először ezeket kell fölaprítanod, baltával, fűrésszel kisebb darabokra vágnod, hogy majd fel tudd használni cövekek készítésére a lépcsőépítéshez. Az apróbbakat és szabálytalanokat, gallyakat kosarakba gyűjtöd, jók lesznek majd télen gyújtósnak a cserépkályhába, de a többit fölviszed, és átdobod a kerted végében húzódó senki földjére. Azt tervezed, hogy majd ősszel, amikor már lehet tüzet gyújtani, visszahordod, átrakod onnan és elégeted. Talán még a fiaid és unokáid is eljönnek a tűzrakás hírére, és együtt leszünk megint, akárcsak a járvány előtt. De ezek távoli tervek, most annak van itt az ideje, hogy azt a gallyhalmazt, amit termeltél, aprítsd föl, és tüntesd el az első szintről, hogy tovább tudj lépni, és eljuthass végre a második szintre.

3.
Ne irányítsd az elméd;
Ne vizsgáld az elméd;
Ne latolgass;
Ne elemezz;
Csak hagyd, hogy légy.
Ne akarj szabadulni tőle,
és ne marasztald.

A leghibásabb, legcsámpásabb lépcsőfokokat kijavítod. Használat közben derül ki, hogy melyiken kell még igazítani, hol tudsz rajtuk gördülékenyen lépni, hol nehézkesebb, melyik fok alacsonyabb vagy magasabb a kelleténél. A babér vastagabb ágait negyven-ötven centis darabokra fűrészeled, baltáddal kihegyezed őket, és kettőt beversz a leghibásabb lépcsőfok tövébe, a két babércövek mögé léceket teszel, utána kisebbik kapáddal szépen, derékszög alakban lefaragod a következő lépcsőfok szélét, a homokot szétteríted egészen a lépcső-
fok szélét képező lécekig, és addig döngölöd, dögönyözöd, amíg lépcsőfok nem lesz belőle.

Összesen tizenkét lépcsőfok visz föl a legfelső szintre, mindegyik más, mindegyik egy kis egyedi remeklés. A fontos az, hogy minden lépésnél szilárd talajra lépjen a lábad, és ne kelljen megbotlanod semmiben. Még mielőtt felérnél a legmagasabb szintre, az előbbivel párhuzamosan van még egy kis „utcácska”, inkább csak egy perem, amin végig tudsz menni,  alattad a tűztövis, a füge, a csombor; fölötted tűzliliomok, kék kúszó nepáli
boróka. Ennek a kis utcácskának a lépcsők felőli sarkánál már évekkel ezelőtt kialakítottál egy kis ülőalkalmatosságot: lécekkel, karókkal rögzítetted a talajt, a tetejére tettél, kissé a homokba mélyesztve két samotttéglát, ez olyan, mint egy nagyobbacska sámli. Itt szeretsz néha megpihenni, mielőtt felérnél a legfelső szintre, a hatalmas gyergyói fenyőfa alá, csak ülsz, és nézel a távolba, lent van a város, de nem azt nézed, csak arra, fölötte a tiszta égre, mély lélegzeteket veszel, hallgatod a madarakat. Ha csak néhány percet ülsz itt, akkor is erőre kapsz, de ülhetsz akár órákon át. Ülj egyenes tartásban, kényelmes, öv nélküli ruhában, lazítsd el a testedet, engedd, hogy az elméd lenyugodjon, engedd ki teljesen a lélegzetedet. A test ürességének felismerése a megbánás igazi formája.

Megtisztulva, új erőre kapva folytathatod az utadat. Fölállsz, és már ott is vagy a hatalmas fenyőfa alatt, a borostyánfal előtt, a legfölső szinten.

4.
Mikor az ég kitisztul, a nap kisüt,
a föld vízhez jut, ha eső közeledik.
Szívét kitárja, összes titkát kimondja,
de félek, nem becsülik ezt sokra.

Ezen a szinten már szinte semmi sincs, nem is itt lesz sok dolgod, hanem a kerítésen túl, a senki földjén, mert a meggyfasuhángokat benőtte a borostyán, ráadásul a kertlábszomszéd kertjében bambuszerdő is nőtt, és mindezek közé hatalmas bodzabokrok, tányér alakú fehér virágzatukkal egyre magasabbra törve. Mindez együtt egy gubancos, sötét falat képez, amin már nem tud áttörni a fény, és így nemcsak ezek a növények vergődnek, hadakoznak, hanem a te kertedben levő növények sem kapnak elég napot.

Létrádat a kert sarkába állítod, a hátsó kerítés melletti fagyalokat rövidre vágod, hogy át tudj lépni a senki földjére, magadhoz veszed a fűrészedet, ideiglenesen elhelyezed a bal oldali szomszéd betonkerítésének a tetején. Ez majd jól szolgál a későbbiekben mint asztal és kapaszkodó. Kicsit jobban felöltözöl, mint ahogy azt az időjárás megkövetelné: sapkát veszel, hogy ne hulljon a hajad közé levél, bogár, fűrészpor, nagykabátot, hogy mindez minél kevésbé tudjon a bőröd közelébe férkőzni, fölmászol a létrán, átlépsz a kerítéseden 
a senki földjére. Itt megállsz egy pillanatra, fölméred a terepet, a rád váró feladatokat. Még hozzá sem fogtál, és már csuromvizes vagy.

Bambusz, meggy, borostyán, bodza: külön-külön mindegyik szép, csodálatra méltó növény, de most irtani, ritkítani kell. Kezdjük az egyszerűbbel, gondolod, felmászol a gallykupac szabálytalan, csúszós, recsegő-ropogó tetejére, utat vágsz ebben a dzsumbujban, és a kertlábszomszéd bedőlt kerítésén áthajolva, a vízszintesen álló betoncölöp mellett fölkapaszkodva, megpróbálod elérni a legközelebbi bodza törzsét. Hasadon a kerítés drótja, karoddal előrenyúlsz és fűrészelni kezded. A bodzának puha a fája, könnyen fűrészelhető, de miután elfűrészelted a legvastagabbat, észreveszed, hogy nem dől, mert a törzs belenőtt a kerítésbe, az ágak meg összegabalyodtak más ágakkal, más növényekkel, és görcsösen tartják egymást, kisebb darabokra kell vágnod, hogy az egyes részeket ki tudd rángatni a gubancból, és át tudd húzni, vonszolni a kerítésen.

Ahogy ritkul a bozót, betör némi fény, és a frissen vágott bodza és virágjának édes illata tölti be az egész teret.

Sűrűn állnak az ég felé nyurguló, borostyánnal befutott meggyfatörzsek,  ráilleszted az egyikre, egészen alul a fűrész pengéjét, és – bár szinte fáj – elkezded fűrészelni.  Karvastagságú és kemény a fa, csikorog, vonyít a penge, néha beleszorul. Kicsit vársz, lefújod a fűrészport, hogy egy kicsit lehűljön, kiveszed, elkezded fűrészelni a másik oldalán. Ezt többször meg kell ismételned, hogy közelítsen egymáshoz a két vágás. Csikorog, nyikorog a fűrész, nyögdécsel a fa. Aztán megadja magát: lassan dőlni kezd, de nem tud teljesen eldőlni, mert olyan sűrűn állnak egymás mellett, ágaik összenőttek, előbb ezeket le kell vágni. Akkor végre különválik, és megmozdítható a törzs. 

A szép, nyurga, távolabbról csak egyszerűen feketének látszó, de valójában ezerszínű, vöröses-barnás-szürkés, itt-ott fényes, máshol recés törzs kérge mint a rinocé-
rosz bőre, és a fa belseje vajszínű, csaknem fehér, és benne a finom rajzolatú évgyűrűk. Vonszolni kezded, átemeled a kerítésen, már ott fekszik a te kertedben. Egy pillanatra megállsz. Különös áhítatot érzel, csaknem szeretetet.

Nézed: a tetején V alakban eláll két csonka, rövidre vágott ága. És akkor meglátod azt a kis meggyfát, amelyik ide hajlik át, a ti kertetekbe, erősen görbe törzs-zsel, minden évben dús termést hozva. Megemeled a frissen kivágott fát és a kis görbe meggyfát is, majd annak törzsét ráemeled a frissen kivágott fa V alakban álló csonka ágaira, és azzal kitámasztod. Próbálod megmozdítani, de nem tudod, mert a görbe fa olyan súllyal nehezedik rá.

Másnap esett. Csak ablakodból nézted a kertet. Szereted hallgatni az esőt, de most valami különös izgalommal hallgattad. Minden ragyogott: felélénkültek a színek, a babér viaszos levelei fénylettek, peregtek róluk a gömbölyű vízcseppek, a kúszó boróka sárgább volt, mint valaha, szinte arany, a kék boróka nagyon kék, és a kert hátsó fertályán végre betört, szétáradt a keleti fény.

Aztán elállt az eső. Gondoltad, fölmész a kertbe, de most nem viszel szerszámokat.

A lépcsőkön jól lehet lépkedni, a sarokkőnél most nem ülsz le, valami hajt, magad sem tudod, hogy mi, aztán felérsz a fölső szintre, elhaladsz a gyergyói fenyő alatt, és elérkezel a görbe meggyfához. Persze: ezért nem hoztál szerszámot, ezért nem ültél le a sarokkőre: a frissen kivágott meggyfával kitámasztott sok-éves öreg meggyfát akartad látni.

A görbe meggyfa ágai lecsüngtek, megrakva hatalmas fürtökkel, és a kitámasztó fa szilárdan állt. Törzse már mélyen a földbe süllyedve, csonka ágai a másik fa törzsét magasba tartva, csaknem kiegyenesítve. Mintha mindig is összetartoztak volna. És akkor valami különöset vettél észre: a kivágott meggyfa törzsén, ami most az öreg fát hivatott támasztani, úgy mellmagasságban valami nagyon fényeset, ragyogót látsz: egy hatalmas gyantacseppet.

Ez világított már messziről, akár egy jádekő…

/Indulókép: William Blake: Sconfitta/