Felix_Dzerzhinsky_-_panoramio.jpg

Megmondták, hogy vigyázzunk a szobrokkal.

A Zsoltárok könyvében olyan súlya van ennek a figyelmeztetésnek, hogy e vad versek között kétszer is elhangzik szinte azonos formában, előbb a 115., majd a 135. zsoltárban: „A pogányok bálványai ezüstből és aranyból vannak, emberi kéz csinálmányai. Van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak, van fülük, de nem hallanak, lehelet sincs szájukban.” Majd a nagy ökölcsapás a szemek közé: „Hozzájuk hasonlók lesznek készítőik, és mindazok, akik bennük bíznak.” Nesze nektek, bálványozók!

Én szeretem a szobrászatot, a színes üvegablakok művészetét, a festészetet. Ezért olykor eltűnődöm: nem önáltatás-e, hogy mindezeknek oly gyakran hajlamos vagyok nagyszerű, morális szépséget tulajdonítani? Anglia legtöbb régi templomában ott látom e vég nélküli vita sivár bizonyítékait: fejetlen szobrokat, megrongált ablakokat. Elszomorít ez a látvány. „Unokák fel sem fogják majd, hogy volt ez a csín” – írta Gerard Manley Hopkins egy másik megszentségtelenítésről (Olty Péter fordítása). Ám a nagy vita protestáns oldalán állva el kell gondolkoznom, nem volt-e igaza szigorú, romboló elődeimnek, s nem vagyok-e csupán érzelgős bolond.

Az Astarté-liget, John Buchan kísérteties novellája pazarul fogalmazza meg az ősi pert modern környezetben. Egy afrikai angol telepest megbabonáz a földjén lévő ősi pogány szentély. Egy barátja kénytelen megmenteni, igen kíméletlen módon, nehogy egészen belerokkanjon. Buchan ki meri mondani: tud a gonosz szép lenni.

A történet végén nem kétséges, hogy a képrombolás jót tett. De jaj, micsoda fájdalom, micsoda veszteség!

Ez jelent most meg újra Oxfordban, a mi csodálatos  High Streetünkön (Fő utca) – ez egész Európa legszebb épületsora és műalkotás-együttese (a velencei Canale Grande után). Mivel kivételes szerencsémre a közelben lakom, napjában legalább egyszer igyekszem rajta végigmenni. Telis-teli van szobrokkal. 

A folyó felőli végén ott van, amit mindig is Keresztelő János levágott fejének véltem – való igaz, a tálcáján igencsak halottnak látszik. Följebb tekintve egy baglyot látunk egérrel a csőrében. Egy professzor szemlátomást éppen kupán vágja diákját egy könyvvel. Anna királynő öklét rázza a járókelőkre (fogalmam sincs, miért). Ott egy rothadó holttest. Amott meg, az Egyetemi templom bejárata fölött, a Boldogasszony és a gyermek Jézus hatalmas szobra. Ezzel majdnem pontosan szemben, tizenöt méterrel az utca szintje fölött áll az üzletember, politikus, adományozó Cecil Rhodes felette rút faragott képe. Kezében idétlen kalapot szorongat, s kicsit olyan, mint valami ökölvívó-impresszárió. Már-már szivarjának bűzét is érezni.

Rhodes szobra körül megy a hűhó. Ám igazából nem is róla van már szó. Szobrát napok óta rendőrök vigyázzák. Nemrégiben volt alatta egy népes tüntetés, amelyen nem törődve a vírusfertőzés elleni védekezés szabályaival, úgy kiabáltak a dekolonizációért, mintha Nagy-Britannia még mindig gyarmatbirodalom volna. Talán nem is bánnák, ha az lenne. Az embereknek szükségük van ellenségre, és erre a célra sokkal jobb egy létező, eleven, mint egy széthullott birodalom. Amint az már lenni szokott, ez a tüntetés is elég zavarosra sikerült. A Dél-Afrikából importált,  meglehetősen régi, Rhodes ledöntését célzó kampány összeolvadt valahogy az Amerikából importált Black Lives Matter elnevezésű mozgalommal. S ma már egész Nagy-Britanniában vizsgálgatják elfelejtett politikusok, kereskedők, tábornokok és tengernagyok szobrait (és immár az emléktáblákat is): vajon nem valami gonosz múltnak állítanak-e emléket? Még a Parlament téri ormótlan Churchill-szobrot is összefirkálták a tüntetők (egy onnan nem messze található Lincoln-emlékművel együtt), majd ezeket bedeszkázták a mimózalelkű nagy-londoni hatóságok. Jól mutatja, milyen állapotban leledzik a modern Nagy-Britannia: kulturális forradalom peremén tántorog, és már legnagyobb modern államférfiújának emléke sem tud egyesítő erőt jelenteni. Kétségtelen, hogy Rhodes, Churchill és Lincoln mondtak és tettek olyan dolgokat, amelyeket mai szemmel rossznak ítélhetünk. Valószínűleg ők is, mint általában az emberek, tettek és mondtak olyan dolgokat, amelyeket maguk is megbántak és szégyelltek.

De vajon porba kell-e dönteni őket, mint holmi bukott despotákat? Valaha nagyon szerettem volna, ha eltűnik a márvány és bronz Lenin-szobrok légiója, amely valaha az egész Szovjetuniót ellepte. Nyomasztóak voltak, reménytelenséget sugároztak. Nagy öröm töltött el, amikor ledöntötték Feliksz Dzerzsinszkijnek, a Vörös Terror apostolának, a szovjet titkosrendőrség alapítójának szobrát. Temetési koszorúja (amit egykor a KGB múzeumában őriztek, magam is láttam 1990-ben) szuronyokból volt összerakva. Ha létezett valaha ízig-vérig gonosz ember, ő az volt.

Emlékszem azonban Nyikita Hruscsov rendkívüli emlékművére is. Hruscsov véreskezű sztálinista rabszolgahajcsárként kezdte (ne feledjük, hogy a rabszolgaság XX. századi újjáélesztésében a kommunisták jeleskedtek leginkább). Később azonban ő mert véget vetni a sztálini személyi kultusznak, majd nála kisebb formátumú emberek félreállították, nehogy még ennél is tovább menjen. A Moszkva folyó egyik nagy kanyarulatában lévő gyönyörű, melankolikus Novogyevicsi temetőben találhatjuk Hruscsov emlékművét, Ernszt Nyeizvesztnij munkáját. A szobrászt egyszer maga Hruscsov ítélte el, „degeneráltnak” nevezte. A család mégis úgy döntött, hogy Nyeizvesztnij alkossa meg a félreállított vezető emlékművét, az eredmény pedig nagyszerű és mély gondolatokkal teli. A halott feje hatalmas fekete és fehér kövekkel van körülvéve, ami a benne egyaránt meglévő jó és gonosz keverékére emlékeztet. Bármely emberi emlékműnek bizonyosan el kell ismernie e kettő elegyének létezését.


/Távolítsák el Cecil Rhodes-szoborát? -tette fel a kérdést olvasóinak az oxfordmail.co.uk június 8-án. Fotó: oxfordmail.co.uk/

A magam részéről nem lelkesedem sem a rabszolga-kereskedők, sem a déli vezetők szobraiért. De mit nyerünk azzal, ha ledöntjük őket? Csak az erényesség olcsó utánzatát, amelyre könnyen szert tehetünk, ha elítélünk olyan bűnöket, amelyeket eszünkbe sem jutna elkövetni, miközben elkövetjük azokat, melyekre hajlamosak vagyunk.
De miért is váltanak ki ezek a szobrok ilyen érzéseket? Menjünk csak vissza egy pillanatra az oxfordi High Streetre, pontosan oda, ahol Cecil Rhodesé áll (legalábbis egyelőre). Nézzünk fel túloldalt a Boldogasszony és a gyermek Jézus szobrára, amiről már beszéltem. Derűs nyugalom árad róla, gyönyörűen felújítva. Ám 1646 júniusában, az angol polgárháború kellős közepén az anglikán Oxfordot megszállták Cromwell puritán katonái. És ahogy a diadalmas vasbordájúak végigvonultak e csodálatos utcán, közülük néhányan, akikben különösen buzgott a lelkesedés, észrevették a faragott képet, és a bálványimádás iránti haragjukban felordítottak, majd muskétájukat célzásra emelve tüzet nyitottak. A sebek aztán évszázadokig ott maradtak. Ma már nehéz megérteni, miért is jöttek ennyire indulatba. Ám az emberi formákká kalapált kőnek, az emberi formába öntött fémnek elképesztő, felkavaró ereje van.


Fordította: Boros Attila Botond

Az írás eredetileg a First Things amerikai konzervatív folyóiratban jelent meg 2020. június 18-án.
 

/Indulókép: A széplélek forradalmár, a vörös terrort intézményesítő Feliksz Dzserzsinszkij szobra ma Szentpéterváron Fotó: Wikimedia Commons/