Besti.jpg

A bácsi az ötödikről, az öreg Gasparics nem szerette a nőket. Nem szerette a gyerekeket. Nem szerette a rendbontást, a koszt, a lakógyűléseket. Persze senkivel nem beszélgetett olyan hosszan, hogy kiderüljön, kit miért nem szeret. Reggel hétkor útra kelt a kutyájával bevásárolni, utána hosszabb kirándulásra mentek, végül este, félősen elindultak az „utolsó dolgukra”. A Hédike gazdája, így ismerték a házban az öregurat. Senki sem emlékezett arra, hogy látta az öreget a kutya nélkül, egyáltalán látta-e Gasparicsot fiatalon – meglehet, öregen született, és már évtizedek óta rótta Hédikével az emeleteket.

Hogy van? Jó napot kívánok. Úgy látszik, esős napunk lesz.

Hédike nem bírja a liftet. Hédike nem szereti a halat. Szegény Hédi nem bírja a petárdát. Március 15.? Csak felfordulás ne legyen, mert a végén Hédi „nem bír magával”. Soha senki nem látott „felfordulást” Gasparics bácsi lakása táján. Se szobafestőket, se rokonokat, se gyerekeket. Egy fiatalabb szomszéd megkérdezte, mit csinált régebben, mielőtt ideköltözött Hédikével. De látszott az öregen, nehezére esik visszaemlékezni a Hédi nélkül töltött évekre.

Aztán bekövetkezett az elképzelhetetlen: a beteges kis tacskó, Hédike eltűnt. Elrabolták, megállt a szíve, elütötte a villamos, vagy ahogy Gasparics bácsi mesélte, kiugrott az ablakon, és magukkal vitték az angyalok. De hova vitték magukkal? Gasparics bácsi szemét elfutották a könnyek, és látszott, alig tud megállni a lábán a fájdalomtól. Szegény Hédi, szegény kis bogárkám, suttogta.

A gyász váratlanul beszédessé tette. Nincs igazság, a világ borzasztó, rémes, veszélyes hely, sopánkodott a lépcsőházban, és neki még egy fényképe sincs szegény kutyájáról. Az egyik szomszéd azt tanácsolta, nyomtassa ki az internetről egy Hédihez hasonló kutya fényképét. Még hogy internet! Gasparics bácsi egészen elszörnyedt. De azért elsétált a könyvtárba, feltúrt egy csomó kutyás könyvet, és kifénymásoltatott egy kutyáról egy hatalmas képet, „egész alakosat”.

Csak az volt a baj, hogy a fénymásolt kutya cseppet sem hasonlított Hédikére. Tollas-bóbitás, díjnyertes agár volt, aki a fején apró koronával feszít egy szépségversenyen. Az én kis királynőm, mutogatta a fénymásolt képet a szomszédoknak. Szegény Hédi gyengélkedik, most épp nem fogad senkit. Visszatért hozzám, de az egészsége nem a régi.

Az egyik szomszédasszony hívta a kerületi ideggondozót, hogy mit csináljanak Gaspariccsal.  Már mért kéne vele bármit csinálni?, kérdezett vissza az asszisztensnő a telefonba. Van egy fénymásolt kutyája – nagy ügy. Se a kutya, se ő nem harap meg senkit. De azt mondja a bolond, hogy ez a kutya az ő régi Hédikéje! Meg hogy az angyalok! Hogy egyszer már elvitték a kutyáját a mennybe!

Az asszisztensnő nevetett, és bontotta a vonalat.

Gasparics bácsival azóta sincs baj. Tiszta, nett öregúr. Délelőttönként jár bevásárolni, a lépcsőházban előre köszön a hölgyeknek. Kezit csókolom, hogy van? Úgy látszik, ma is esős napunk lesz.

A lakásából néha finom, elnyújtott nyöszörgés, esetenként kutyaugatás hallatszik.

Ki érti ezt?