Ladik_Katalin_Temerin_performansz_1970 (4).jpg

Ladik Katalin egyaránt aktív a költészet, a színház és a képzőművészet területén – ez utóbbi szegmensben elsősorban vizuális költeményei és performanszai révén van jelen. Pályája a hatvanas években, az akkori Jugoszláviában indult, tagja volt a neoavantgárd Új Symposionnak és a Bosch+Bosch csoportnak. 1978-ban szerepelt a Velencei Biennálén, 2017-ben a kasseli Documentán. 1992 óta Budapesten él.

Gazdag életútja során számos különböző közeget volt alkalma már megismerni – úgy gondoltam, hogy ezeken a közegeken keresztül beszélgessünk arról, amit csinál. Az első ilyen hely a vajdasági Újvidék, a hatvanas évek Jugoszláviája. Hogy emlékszik vissza rá?

Akkor én ezt a közeget nagyon természetesnek éreztem. Mindig ebből a multikulturális talajból táplálkoztam, itt voltak a gyökereim, ezt vittem magammal, bárhová is mentem. Teljesen természetes volt, hogy akár ötféle nyelven is hallottam beszélni az embereket a piactól az iskoláig menve. Magam is kétnyelvű voltam, úgy, hogy szerbül spontán módon tanultam meg. A kisebbségi lét nem volt nyomasztó számomra, hiszen mindenki másképp beszélt szerte Jugoszláviában. Volt egy úgymond hivatalos nyelv, a szerb-horvát, de mind megértettük magunkat. Ilyen közeg volt ez, meg akartuk érteni egymást.

Például, amikor már az Újvidéki Színházban voltam színésznő, érdekesnek tűnhet, hogy a közönségünk egy része mindig szerb volt, akik szinkrontolmácsolással hallgattak minket.

Az a hasadék, ami aztán a nyolcvanas években keletkezett Jugoszláviában, nagyon fájdalmasan érintett, és értetlenül néztem: hiszen idáig értettük egymást.

Más szempontból, nőként nem érezte magát kisebbségben?

A kisebbség számomra alapvetően a nyelvbéli korlátot jelentette. Az, hogy magyarul írok, választás volt a részemről: magyar író akartam lenni és magyarul beszélő színésznő. Ez sikerült is, előbb a rádióban, majd a magyar nyelvű Újvidéki Színházban, ahol megalakulása után elsőként szerződtettek. Költőként az, hogy kisebbségi nyelven írtam, mindössze annyit jelentett, hogy fordításra volt szükség. 

A nagyobb gond az volt, hogy nem publikálhattam Magyarországon – nemcsak én, mások sem, de főleg én nem – egészen a nyolcvanas évek közepéig, amikor azután elindult az érdeklődés az avantgárd művészet iránt. Én viszont csak azért is kitartottam amellett, hogy magyarul írok – ha nem ragaszkodom ehhez a döntésemhez, nem is lettem volna bajban. Kevés versemet fordították le szerbre, de azzal a kevéssel is bekerültem a jugoszláv írók közé, és a mai napig számon tartanak. Azt ugyan nem tudják megmondani, honnan való vagyok, úgy látszik, mindkét nemzet magáénak vall, mert gyakran szerepelek horvát és szerb antológiákban is.

Elsőként verseket írt – és a költészet a mai napig munkásságának kiindulópontja. Mit gondol, miért van ez így?

Azért, mert én a költészetet sokkal tágabban értelmezem, mint mások teszik. Még a performanszaimnak és a képzőművészeti tevékenységemnek is költészeti alapja van. A költészet nemcsak kétdimenziós, mint ahogy általánosan felfogják, több ennél, a mozdulat, a hangmozdulat (ahogy én nevezem) révén. Én pedig élek ezzel a lehetőséggel, és beépítem a gesztust, a testet vagy a személyes jelenlétet. Igyekszem a mondanivalómat sűríteni, hogy minél távolabbra jusson. Mert a gyökereim, ahonnan származom, arra tanítottak, hogy kevés szóval vagy kevés gesztussal kell kifejeznem magam – akkor fognak megérteni, akkor „megy át” az üzenetem. Archetípusokkal kell dolgoznom, mert az mindenhol hasonló érzéseket vált ki. Ezért szűkítettem le szinte haikusűrűségűre vagy képszerűre a verseimet. Minél kevesebb szóval és eszközzel minél többet kifejezni – ez lehetne az ars poeticám.

LK_Gyere velem a mitológiába, performansz, Berlin, 2018_01.png

A hatvanas évek végétől készít hangköltészeti műveket, kollázstechnikán alapuló képverseket és performanszokat is.

Amikor vizuális munkákat készítek, közben hallom a hangjukat is. Zenei partitúraként használom őket, és ha adódik alkalom, előadom a kiállításon, vagy utólag hangfelvételeket készítek róluk. Performanszaimban általában nem túl gazdag színpadi megoldásokkal élek, hiszen az arte povera részeként tekintek rá. De még így is különösen nagy szerepet adok a fénynek és az árnyéknak. A fény épp azért ennyire fontos, mert árnyékot vet, és általa egy második alkotás, egy kettős látvány jön létre. Ez a kettőzöttség nagyon érdekel. Például amikor textilekkel dolgozom, hímzek, varrok valamit, akkor a munkának nemcsak a színe, a szép oldala készül el, hanem a visszája is. A hátoldalon vannak az eldolgozatlan, szakadt szálak, csomók. Engem nagyon érdekel a dolgok visszája, mert ott látszanak a hibák, az érzések, ott vannak a tévedéseink és a javításaink is. Ha egy műalkotásra gondolunk, ez a rész mutatja meg az alkotási folyamatot. Olyan, mintha a költő a jegyzetfüzetét is mellékelné a verséhez. Vagy ha a bekeretezett képre gondolunk: a kereten belül látjuk azt, amit az alkotó szeretne felmutatni. De engem érdekel az is, ami a kereten kívül van! Erre a keretgondolatra készült egy fotósorozatom is Poemim címmel, ahol egy üveglapra tapasztom és deformálom az arcomat. Igen ám, de ez a sorozat nemcsak az arcomról készült, hanem fontos volt az is, ami a kereten kívül van. Ezért a kezemmel hangsúlyoztam is a keretet, megmutatva, hogy tessék, itt a mű, de itt vagyok én is, az alkotó.

Egy konkrét esetet szeretnék példaként felhozni, amelyben ez a fajta feltárulkozás és a dolgok visszája is jól megmutatkozott – az UFO happeningre gondolok, amin Szentjóby Tamással vett részt 1968-ban Szentendrén. A happeninget egy hosszabb mail art kapcsolódás előzte meg Szentjóbyval és Erdély Miklóssal, ezt követte azután a magyarországi meghívás és a részletes instrukciókkal ellátott forgatókönyv, ami elvezette Szentendrére.
 
Ez az esemény valóban fordulópont volt az életemben – a körülményei és a következményei miatt. Maga a happening úgy zajlott le, ahogyan Szentjóby Tamás megírta, a forgatókönyvet csak ő és Erdély Miklós tudta, én teljesen ismeretlenül, akár egy idegen bolygóról érkező csöppentem bele – valóban találó a cím. Én már a hatvanas évek közepétől írtam performansz-forgatókönyveket, lehet, hogy ezekre figyeltek fel az Új Symposion és a Híd közlései nyomán Szentjóbyék, amikor elkezdtek levelezni velem.

Ez a happening elsősorban a családom és a házasságom miatt jelentett fordulópontot – az volt ugyanis a tét.

Én mindig azt mondom, hogy vérre kell menni.

1962 óta vallom magam költőnek, s ennek fényében 1962 és 1968 között már néhány egészen radikális döntést hoztam: például, hogy alkotó legyek vagy pedig középszerű hivatalnok. Döntöttem, és 1963-ban otthagytam a jó egzisztenciát biztosító hivatali állásomat, mert mindenképp művész akartam lenni. A vőlegényemmel is szakítottam, amikor ultimátumot adott nekem, hogy vagy ő, vagy a színészet, amit ő erkölcstelen foglalkozásnak tekintett. Ha pedig engem választás elé állítanak, akkor radikális döntést hozok – a művészi pálya mellett döntöttem. Azután amikor már férjes asszonyként, kisgyerekkel, újra válaszút elé kerültem, ismét meghoztam a döntést: 1968-ban elutaztam Budapestre, és elváltunk. Felismertem már akkor is, hogy ez a vita a szabadságomról szól. Amikor megéreztem, hogy az alkotói tevékenységemnek, a pályámnak és egyáltalán az egyéniségemnek akarnak határokat kijelölni, hogy nekem már ennyi szabadságom sem lehet, nagy elégedetlenség és igazságtalanságérzés ébredt bennem ez iránt a macsó, patriarchális világ iránt, és ez váltotta ki belőlem a még drasztikusabb, úgymond dacos bátorságot, ez tett egyre radikálisabbá. Úgy érzem, minden művemnek, bármit csinálok, legalább ekkora tétje van – mindent nagyon komolyan is veszek.

Ettől kezdve felfedezte Önt magának a magyar művészeti közeg. Voltak botrányos epizódok is, gondolok itt az 1970-es költői estjére Balaskó Jenővel, ahol az előadás egy pontján félmeztelenül, medvebundával takarva adta elő tisztán hangköltészeti műveit.

A sámánisztikus rítus a hatvanas évek közepétől foglalkoztatott. Akkor az volt az ars poeticám, hogy a költőnek az a küldetése, mint a sámánnak, hogy közvetítsen önmaga és az emberek között, hogy kimondjon olyan dolgokat, amiket mindenki érez, csak nem tudja úgy megfogalmazni, mint a költő. Ahogy a sámánnak vannak eszközei, a költőnek rendelkezésére áll a szó.
 
A régi idők értelmezésében: amikor még nem volt általános az írástudás, és verbálisan közvetítették a verseket.

Én ezen az 1970-es esten egy termékenységi rítust adtam elő a kellékeimmel: a medvebőrrel, ami át volt rajtam vetve, dobbal, bőrdudával és egy égő gyertyával, mint fallikus szimbólummal. Egyébként nem voltam meztelen, az egyik mellem kivillant, de ez szándékos volt. Meg akartam mutatni, hogy akkor is nő vagyok! Mert csak annyit fogadtak el ebben a macsó társadalomban, hogy a költőnő lehet értelmiségi – de ha van teste, ne adj’ isten még vonzó is az a test, akkor már az, amit alkot, nem lehet művészet, csupán testiség. És persze akkor a nő, aki azt akarta, hogy ne a testére, hanem a művére figyeljenek, álcázta magát. Egy darabig én is így tettem: Kleopátra-frizurát, sötét szemüveget hordtam, teljesen eltakartam a vonalaimat, az arcomból is alig látszott valami. És akkor, amikor ez a dac megszületett bennem, elegem lett ebből. Azt mondtam: igenis nő vagyok – tessék, ide lőjetek!

1992-ben Budapestre költözött – de továbbra is jelen van az életében Újvidék és az adriai Hvar szigete is. Mit jelentenek ma ezek a közegek Önnek? 

1992-ben a szerbiai háború miatt jöttem át Magyarországra. Addigra már szép nemzetközi sikereim voltak, de ekkor hirtelen elfogyott körülöttem a levegő, az alkotói szabadságom beszűkült, Jugoszlávia zárlat alá került, nem utazhattam. A karrierem hat-nyolc évre megszakadt – nagyon nehéz időszak volt. Úgy döntöttem, a fiam után Budapestre jövök, és itt kezdem újra az életemet. Sikerült, ismét beindultak a külföldi szereplések. Az adriai kis nyaralóm megmaradt – szerencsére Újvidékre és a volt jugoszláv tagköztársaságokba is sokszor visszahívnak.

Az újabb külföldi szereplések közül említsük meg a 2017-es Documentát, ami komoly elismerés.

Számomra ez azt jelenti, hogy amióta Magyarországon vagyok, nemcsak folytatom, amit annak idején Jugoszláviában csináltam, hanem mindez itt és most teljesedik ki. A Documenta után, 2019-ben a Miami Art Baselen szerepeltem, jövőre pedig Svájcban lesz egy nagy retrospektív kiállításom. Úgy érzem, hogy noha a mai napig hol jugoszláv, hol magyar képzőművésznek neveznek, ez az egész életemet jellemző kettősség már nem hátrány, hanem idővel az előnyömmé vált. A műveimben ott van a balkáni mentalitás, de a közép-kelet-európai is – és engem épp ez a kettősség tesz autentikussá.

Ladik Katalin költő, performer, színésznő.
Az úgynevezett írott költeményekkel párhuzamosan hangkölteményeket és vizuális verseket is alkot, előadóművész, kísérleti zeneművek és hangjátékok alkotója és vokális előadója, képzőművész, továbbá a happening, mail art, akció műfajában is tevékeny.

Címkék: