7193 gorgey szobornál.jpg

Tobzódunk, akár a szabadjára engedett kölyökkutyák. Futkosunk fel s alá a Bástya sétányon, viháncolunk, mint akinek elment az esze. Édes április! A nap is másképp süt, fényesebben, melegebben, pedig a nagykabát le se került még az emberekről. Már akinek megmaradt a nagykabátja. Én egy halottét kaptam meg, mikor utoljára élelmet csempésztünk a gettóba. Két számmal nagyobb nálam, de kit érdekel! Élünk, vagyunk: a négyes fogat! Az elválaszthatatlanok. Ezek az őrültek hárman felkapaszkodtak a szétlőtt Görgey-szobor talapzatára. Ott pózolnak a tábornok hűlt helyén, mit sem törődve a szobor tövében napozókkal, és követelik a fotót. Még szerencse, hogy a Leica gépemet nem cseréltem húsra, zsírra! Barátságos arcot kérek! 

Egyetemi társaság a miénk. A könyvtárban verődtünk össze, készülve a vizsgákra, és azon kaptuk magunkat, hogy mindenhová együtt járunk. Koncertre, táncba, túrákra, tivornyákra. A lányokhoz is. A leventébe is együtt álltunk be, mikor kötelezővé tették, és négyesben sikerült kiugranunk, mielőtt a vágóhídra hajtottak volna bennünket, ahonnan tizenötezren sosem tértek vissza.  

A nyilasok alatt felváltva bújtattuk Miklóst. Menleveleket szereztünk a bajbajutottaknak, hol a svédektől, hol a pápai nuncius hivatalától. A vöröskeresztest hamisítottuk, de kis híján lebuktunk vele. János szüleit és húgát a kijárási tilalom ellenére vidékre szöktettük. Elfelejtettünk félni, ha együtt voltunk. Egy random razzia során bevitt minket a Gestapo. Összeverve támolyogtunk ki, mikor hajnalban elengedtek. Titkos naplót vezettünk, hetente váltva egymást az írásban és a rejtegetésében, hogy nyoma legyen, ha egyszer ennek vége lesz. 

Itt van a vége! Jöhet az új élet, állunk elébe. Megmaradtunk, a négy muskétás. Miénk a világ!  

98, a Görgey-szobor újraavatása

„Legyen ez a nap a sokáig árulónak kikiáltott Görgey Artúr tábornok előtti tisztelgés napja. A hőst megillető rehabilitáció méltó kifejezése, hogy szobrát itt, a Várban, ezennel újra felavatjuk.”

Emlékszem, ott pózoltak az üres talapzaton: János, Miklós és Péter. Elszakadtunk, szétszakadtunk. Először Miklós, aki beállt a komcsikhoz, merthogy neki állítólag mást jelentett a felszabadulás, mint nekünk. Hívott engem is, akkor már ávós főhadnagy egyenruhában, hogy biztos előmenetel, sőt maga a biztonság vár rám, ha igent mondok. Nem mentem, mondtam neki, ne haragudj, kérlek, de nem veszi be a gyomrom. 

János Svédországba disszidált. Egy ideig gyakran írt, aztán megnősült, jöttek a gyerekek, elmaradoztak a levelek. Évente kétszer hazalátogat, a beteg mamájához. Olyankor találkozunk, kimegyünk a Gellértbe, aztán ebédelünk a teraszon. Mindig megállapítjuk, hogy jót beszélgettünk. Két alkalomra még van témánk, de őszintén szólva bajban lennénk, ha harmadszor is kellene.  Már régóta nincs miről. 

Péter? Megmaradt filosznak, néha fordít, korrepetál, és ír, többnyire  a fiókjának. Van Gogh sem tudta eladni a képeit életében, és mégis, ki lett belőle? Ezt hallgattam tőle évekig. Meg azt, hogy nekünk, újgazdagoknak könnyű. Mikor aztán elpanaszoltam, hogy a válságon mennyit veszítettem, és nem tudom, mi lesz az üzlettel, az alkalmazottakkal, odavetette: mit siránkozol? Maradt neked elég. Élnél havonta annyiból, mint én. Itt lett elegem. Ritkult a kapcsolatunk, néha kerestem, egyoldalú szerelem, mígnem elhalt teljesen. 

Görgeyt legalább rehabilitálták. Mégsem áruló. Nálunk ki volt az áruló? Lehet, hogy senki sem.

/Indulókép: Budapest, Budai Vár, Görgey Artúr szobrának talapzata a Hadtörténeti Múzeum mellett, 1945-ben Fotó: Fortepan/