„…és mégis szeresd őket!
…és mégis tedd a jót!”
(Kent M. Keith: Paradox parancsolatok, 1968)
Mikor lesz világbéke? Mikor lesz béke a másikat sátánnak kikiáltó, magukat viszont istenítő nemzetek között? Mikor áll helyre a béke az egymásra már allergiás, elhidegülő házaspárok között? Mikor kötnek békét az egymás hegyén-hátán, egymás szájában élő, egymás idegeit tépő, cibáló panellakók vagy szomszédok? Mikor? Majd ha cigány gyerekek potyognak az égből, azaz sohanapján, kiskedden.
Sohanapja pedig attól sohanapja, hogy soha nem jön el, hacsak csoda nem történik. Történt. Nem is oly rég, Újpalotán, a panelrengeteg egyik tízemeletes, palotának éppen nem mondható monstrumának ötödik emeletén, ez év májusának utolsó keddjén. Ez a kedd nem volt piros betűs, tűzijátékos, parádés nagy kedd. Egyszerű, hétköznapi kedd volt, amolyan tipikus kiskedd, amelyen azonban nagy dolgok történtek. Történt pedig, hogy ide,
az ötödikre cigány gyerekek, ha nem is az égből, de a hatodikról, és ha nem is potyogtak, de ledübörögtek, leözönlöttek, tüzesen, lángoló szívvel,
mint egy forradalmi szabadcsapat. De mi lobbantotta őket lángra? Mitől fogott tüzet e száraz tarló, e szeretetszomjas gyereksereg? Mi volt a szikra?
Palotának éppen nem mondható monstrumok Újpalotán (fotó: Király Farkas)
A továbbiakban olvashatnak
- egy hatgyerekes lakótelepi cigány család életéről
- a lakókkal kialakult mindennapi konfliktusokról
- a türelme határára ért szomszédról
- a gyermekek miatt aggódó védőnő búcsúajándékáról
- a gyerekek bocsánatkéréséről és hálájáról
