Szankovits Tibor és fia, Örs szívesen mesélnek mindenkinek a késkészítésről, a bicskák lelkéről, titkairól. A generációkon átnyúló történet onnan indult, hogy az apa gyermekkorában Óbudán, egy jéggyár mellett lakott, amelynek kovácsműhelye is volt. Itt patkolták azt a vagy ötven lovat, amelyeket a jeget szállító kocsik elé fogtak a III. kerület akkor még szűk, macskaköves utcáin.

A kicsi gyermek azt hitte, hogy ezek a kovácsok a legerősebbek a világon,

ahogy ott verik a műhelyben a vasat. Mindig azzal gyötörte őket, hogy kést kalapáljanak neki. Néha azután hagyták őt is kalapálni, de csak patkolókovácsok voltak, ő pedig már gyerekkorában is késeket akart csinálni.

Ez az álom később, egy véletlen folytán valóra is vált, hiszen a még Óbudán megismert jövendőbelije Börcsök lány volt, aki a híres szekszárdi késes famíliából származott. Ő a lánykérésnél azonban nem volt tisztában ezzel, később viszont úgy alakult, hogy az apósa, Börcsök István neki adta át a műhelyt, ő vihette tovább a szakmát.

Szankovits Tibor képviseli így a családban a késesek ötödik generációját, fia pedig a hatodikat. Örs úgy mondja, az ükapja 1859-ben Szegeden született, a Börcsök késesek Szegedről költöztek át Szekszárdra, de már a csongrádi megyeszékhelyen is tekintélyes mesterek voltak. Az 1879-es nagy árvíz után például Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesültek a mentésben és az újjáépítésben tett erőfeszítéseikért.

Népi díszítő motívumokat használnak (Pálffy Lajos fotói)

 

Az 1883-ban nyitott „szegzárdi” műhelyben dolgozott aztán az ükapa, a dédapa és a nagyapa is. A műhely iskola is volt,

jeles késes famíliákat indítottak innen útnak.

A szekszárdi műhelynyitásról igényes kivitelű és nyelvezetű reklámnyomtatvány maradt fenn, amely bekeretezve a Késesház falát díszíti, s benne közlik a városka népével, hogy Börcsök József a Széchenyi utca 1-es szám alatt, a Tímár János-féle házban késes üzletet rendezett be. A zárósorok szerint „köszörülések bármilyen időben teljesíttetnek”.

Úgy tudja Szankovits Tibor, hogy még vadászfegyvereket és a hozzájuk való puskaport is árulták Börcsökék ebben az üzletben. A családi legendárium szerint egykor

olyan roham indult a pécsi vásárokon a Börcsök-késekért, hogy majdnem magukkal sodorták a sátrat az érdeklődők.

A Börcsök-bicska fogalom volt mindig, sokan csak úgy emlegették a zsebkésüket, hogy a „börcsököm”.

Nem is lehetett az másképp, hogy az esküvő után Szankovits Tibor is késeket kezdett el készíteni, 1978-ban mesterlevelet szerzett, majd mikor megérkezett az Országos Népi Mesterségek Művészete Pályázat Művészeti Díja, Szekszárdon leállt a munka, és a gépek, szerszámok felutaztak a fővárosi műhelybe. A Művészeti Díj megnyerése után az após azt mondta a vejének, hogy most feljutott a csúcsra, és átadja az „ipart” Szankovits Tibornak. Az már saját döntése, hogy

most is a majd százéves gépeket, szerszámokat, technikákat használják, előnyben részesítve a kézi munkát

tartják meg a hagyományokat. Még a parti korzón, egy üveges szekrényből való árusítással indult a szentendrei jelenlét. Aztán Szankovitsék az első fecskék közé tartoztak a Dumtsa Jenő utcában, ahol akkoriban még lakóépületek voltak, és teherautók is közlekedtek. Egy megürült fodrászüzletet vettek át, a többi bolt, árusítóhely csak ezután, sikerük láttán kezdett megtelepedni a városközpontban, a Fő térre vezető utcában.

Késesház a városközpontban

 

A mesterjegyként választott kakasra azért esett Szankovits Tibor választása, mert az büszke, harcias madár, amely jelen van a magyar népmesékben s a hagyományban is. De ha Emese álma van belekarcolva a bicska nyelébe, úgy a mesterjegy lehet egy hátrafelé nyilazó lovas is, mint ezt egy vitrinből kivett késen meg is nézhettük. A szekszárdi após egyébként, mint hűséges társat, a kutyát választotta jegyének.

Ugyanakkor a Késesházban kiállított remekműveken is látható, hogy Szankovitsék nagyon sok magyar népi, népballadai motívumot használnak. A finom, érzelmeket is kifejező rajzokat Tibor egyszerű, kihegyezett reszelővel karcolja bele a kések nyelébe. A hullott szarvasagancsból, szürkemarha szarvából, ősállati maradványokból vagy diófából készült

bicskanyelekbe berakások is kerülnek, sőt, a rugók látható része is bereszelt, ritmikus mintákkal van díszítve.

Ez utóbbit Örs szokta elkészíteni, az ő munkái azok a Késes-házat díszítő olajfestmények is, amelyek a késkészítés folyamatát, a családot ábrázolják.

Igazi munkamegosztás nincsen apa és fia között, nem különülnek el a munkafolyamatok, mindenki foglalkozik mindennel. A késkészítésnél Örs szerint is nagyon sok anyaggal dolgoznak, több szakma találkozik itt a hőkezeléstől a kovácsolásig, a csiszolásokig és a fa- vagy csontfaragásig. De a megmunkálás módjában is őrzik a hagyományokat, ugyanazokat a mesterfogásokat, szerszámokat használják, mint amelyeket egykor a nagyapa Szekszárdon.

Örs munkái a Késes-házat díszítő olajfestmények is

 

Egy kést nagyon sokszor kézbe kell venni, mire az elkészül, legalább száz művelet van vele. A munkafolyamat a pengék és a rugók kiszabásával kezdődik, ezután ütik be a mesterjegyet. A hőkezeléshez érdemes megvárni, hogy elkészüljön jó néhány penge és rugó. Ugyanígy több lépcsője van a nyél elkészítésének is. Legutoljára, a fényesítés után a finomél kerül rá a bicskára, majd megtörölgetik, és mehet is a vitrinbe.

Mindegyik művelet fontos, de

a legnagyobb figyelmet a kés mechanikájának beállítása igényli, hogy ne koptassa ki a penge a rugót,

hogy a bicskát több generáció is használni tudja. Az alapanyagok közül a legjobb rozsdamentes acélt szerzik be Európából, de a markolatokhoz hazai alapanyagokat használnak. A kések árát az határozza meg, hogy az adott darab szakmailag mekkora kihívást jelent. Fontos a méret is, egy kicsi vagy egy óriásbicska más kihívást jelent, mint egy normál méretű zsebkés.

Olyan hírességek is tartoznak a vevőkörhöz, mint a műhelyt nemrég meglátogató, amúgy Olaszországban élő Marton Csokas, aki már vagy harminc esztendeje visszatérő vendég. S vásárolt itt bicskát Jimmy Carter, az USA egykori elnöke, valamint az amerikai és francia nagykövetségek mindenkori dolgozói is. Régebben Bodrogi Gyula is állandó vevőjük volt, és még hosszasan lehetne sorolni a külföldi és magyar színészeket, sportolókat, hírességeket.

Szankovitsék tartják a kapcsolatot a többi, tradicionális késkészítővel is. Az ötvenes éveiben járó Örs tizenegy éves fiában látja a jövőt, aki továbbviszi majd a szakmát, ha lesz belső indíttatása, s megtanulhatja helyben a mesterséget, és folytathatja a hagyományt is.

Végezetül a riport készítője arra kérte apát és fiát, mutassák meg, milyen zsebkést hord magánál egy igazi késes.

Szankovits Tibor és Örs egy-egy öreg, kopott bicskát vett elő a zsebéből. Olyan darabokat, amelyeket még mesterré válásuk előtt készítettek,

és amelyek úgy a szívükhöz nőttek, hogy minden áldott nap ott vannak a zsebükben.