Hogy létezhet az, hogy Sulyok Tamás, az orbáni önkényuralmi rendszer szolgálatkész kesztyűbábja csaknem három hónappal a Tisza hatalmas fölényű győzelme után, július 20-ig az önkényuralmi rendszer köztársasági elnökének székében ülhetett, és utána szemérmetlenül közölhette, hogy az elmozdítását eredményező alkotmány-
módosítással lényegében megszűnt a jogállamiság Magyarországon, tetszelegve az európai értékek védelmezőjének szerepében a hazai és a nemzetközi közvélemény előtt?

Hogyan alakulhatott ki az a helyzet, hogy Orbán Viktorék már ott tartanak, hogy Ellenállási Nyilatkozatot adnak közre, deklarálják, hogy a Tisza a legutóbbi jogalkotási lépéseivel önkényuralmi rendszert hozott létre, és erre válaszul ők a kizárólagos hatalomra törekvéssel szembeni fellépésre feljogosító alkotmányos parancs szellemében ellenállást hirdetnek? A bukott önkényuralmi rendszer többi, szintén politikai elszámoltatásra és/vagy bűntetőjogi felelősségre vonásra váró képviselőinek és az őket változatlanul támogató áruló írástudóknak a csöndes szurkolásától vagy lelkes éljenzésétől kísérve.

Hogy ez a különös helyzet előállhatott, az sajnos már a tiszás többség vétke.

És annak köszönhető, hogy az új miniszterelnök anélkül kezdte el sürgetni az orbáni önkényuralmi rendszer valóságának elleplezésére szolgáló demokratikus kulissza tisztségviselőinek felettébb indokolt távozását, hogy a parlamenti nyitány alkalmával, vagy legkésőbb a kormányzati hatalom átvételét követően világos fogalmi nyelven, félreérthetetlenné tette volna az Orbán-rendszer tizenhat éve és a reménybeli új korszak közötti éles cezúrát.

A helyzethez, a győztes békés forradalomhoz méltóan ünnepélyes nyilatkozatban tisztáznia kellett volna a napirenden lévő rendszerváltás miben-
létét, természetét, felmutatnia vitathatatlan morális, politikai és alkotmányjogi legitimitásának és le-
galitásának evidenciáját.

És az új többség erre hivatkozva, e radikális jogállami felfogás szellemében, a fékek és ellensúlyok szerepének betöltésére hivatott intézmények élére állított pártállami tisztségviselők megbízatásának egy csomagban történő érvénytelenítésével kezdte volna az alkotmányos demokrácia helyreállítását. Nem amiatt, ahogy betöltötték a szerepüket, hanem amiatt, hogy egyáltalán vállalták a demokratikus kulissza alkotórészének szerepét az alkotmányellenes önkényuralmi rendszer szolgálatában. Az alkotmányos demokrácia értékrendjének megőrzésére tett hivatali esküjüket megszegő, tevőleges közreműködést a társadalom félrevezetésében.

Vitathatatlan a Tisza retorikai radikalizmusa. A maffiaállamot, a bukott rendszer közismert szereplőinek lopásait különösen hatásosan ostorozza. De erről már a kampányban is sokat és jól beszélt. Az orbáni önkényuralmi rendszer gyökeréig hatoló, alkotmányjogilag hibátlanul megalapozott jogállami radikalizmus mondatai és tettei nélkül azonban ez már kevés.

Ezért nem csoda, hogy akik még ma is hívei Orbán Viktor volt miniszterelnök rendszerének, már ott tartanak, hogy őszinte vagy csak megjátszott felháborodással a parlamenten belüli és kívüli képviselőik elleni tiszás fellépések keménységén, kíméletlenségén méltatlankodnak.

Holott szerintem inkább az a baj, hogy miközben az Orbán-rendszer hátrahagyott parlamenti képviselőivel és az egykori független intézmények élére telepített bizalmasaival szemben kétségtelenül a számonkérés kíméletlen nyelvén beszélnek a tiszások, amit kevés támogatójuk helytelenít, én például a legkevésbé sem kifogásolok, magával az orbáni önkény rendszerével, az alkotmányellenesen létrehozott és fenntartott választási autokráciával szemben még mindig túlságosan puhák.

Nem hiszem, hogy szándékosan.

Inkább annak a szükségszerű következménye ez, hogy nem a rendszerváltás világos és támadhatatlan alkotmányjogi alapjának kinyilvánításával, felmutatásával kezdték meg a rendteremtést, a bontást és az építkezést. Ezért ötletelésre, rögtönzésre, közjogi barkácsolásra kényszerülnek. És intézményről intézményre eltérő megoldással próbálkoznak. Így aztán az orbáni önkényuralmi rendszer hátrahagyott „bábjainak” eltávolításával az indokolhatónál lassabban haladnak, és kevésbé hatékonyak, kevésbé eredményesek.

Ráadásul kihíva lépéseik ellen a többé-kevésbé indokolt jogállami bírálatokat, maguk bátorítják fel a bukott rendszer szemérmetlen állagvédőit, hogy már az alkotmányosság, a jogállami szempontok számonkérőinek szerepében tetszeleghessenek velük szemben.

Vagyis pontosan azt a hibát követik el, amelyiktől még idejekorán, a parlamenti alakuló ülés előtt, május 5-én az Indexen közölt, Az alkotmányos demokrata jogállamhoz való visszatérés kívánatos logikája című írásomban óvtam őket. És ezért már a támogatóik egy részének jogos kritikáját is magukra húzzák. Amint azt az Alaptörvény 17. módosításaként beterjesztett javaslatok fogadtatása a korábbiaknál is világosabban jelzi.

A Tisza rendszerváltást hirdetett, és arra kapott felhatalmazást. De mindmáig nem tette világossá, hogy mit jelent ez alkotmányjogilag. Vagyis, hogy viszonyul egymáshoz a megbuktatott, leváltandó és a helyette felépítendő új rendszer.

Nyilvánvalóvá kellene tennie végre a következőket:

Az Orbán-rendszer 2010 utáni létrehozása csak a korábban érvényes alkotmányunk értékrendjének megtagadásával, identitásával szakítva történhetett meg, vagyis ez a rendszer a születésétől mindmáig illegitim és alkotmányos legalitás nélküli rendszer volt, pontosabban még ma is az, mert hiszen még mindig ebben élünk. Amire semmiféle parlamenti többségnek, még százszázalékosnak sem lehetett sem morális, sem politikai, sem alkotmányjogi felhatalmazása.

Az orbáni többség a kétharmados felhatalmazá-
sával visszaélve 2013 tavaszára felszámolta az 1989–1990-es rendszerváltó egyetértéssel létrehozott
liberális demokráciát, amely a népfelség, a népszuve-
renitás folyamatos érvényesülése érdekében garantálta az alapvető egyéni és közösségi szabadságjogokat, valamint a fékekre és ellensúlyokra épülő hatalommegosztást.

Az orbáni politikai rendszer 2013. május 25-e [az Alaptörvény negyedik módosítása] óta már nem nép-
szuverenitást kifejező demokrácia, hanem alkotmány-
jogilag garantált önkényuralom. A nemzeti politikai közösség szuverenitását kisajátító miniszterelnök, a hatalombitorló Orbán Viktor sajátos, puha önkény-
uralmi rendszere, amely a posztmodern választásos autokráciák mintáját követve a demokratikus kulisszák fenntartásával igyekezett elleplezni rendszere valóját.

Hazánkban 2010–2013 között formai értelemben lopakodó államcsíny zajlott le. Hiszen az orbáni többség alkotmányosan tiltott kizárólagos hatalomra törekvése nem őszintén, egyenesen meghirdetett és véghez vitt program következményeként jutott célba, hanem a megszerzett kétharmados alkotmányozó hatalommal való visszaélés, egymást követő és egymással szoros logikai láncolatot alkotó lépések révén. A rendszerük természetét, lényegét illetően pedig a megalkotói mindvégig tagadásban voltak, és még ma is abban vannak, a bukásuk után is.

Az orbáni alkotmányellenes önkényuralmi rendszer felszámolására és az alkotmányos fékekkel és ellensúlyokkal, hatalommegosztással garantált demokrácia újjáépítésére az új parlamenti többségnek eleve megvolt minden erkölcsi és alkotmányjogi felhatalmazása, de az áprilisi választási győzelem a politikai cselekvő erőt is megadta hozzá.

Éppen a jogállami radikalizmus követeli meg, hogy a demokrata többség gyorsan és hatékonyan alakítsa át az önkényuralmi érdeket szolgáló intézményeket, és távolítsa el az orbáni rendszer még pozícióban lévő tisztségviselőit.

Az őket védelmező hatályos jog még az önkény-
uralmi rendszer joga. A rendszerváltókat semmire sem kötelezi. A hatályos jog szerinti eljárás majd akkor lesz kötelező a számukra, ha helyreállították az alkotmányos demokráciát. Mert onnantól az már ismét az alkotmányos demokrácia hatályos joga lesz.•