A magyar állampolgárság könnyített megszerzésének bevezetése 2010-ben a szomszédos államokban élő magyarok számára egyszerre volt praktikus és szimbolikus jelentőségű: az Európai Unión kívül élő ukrajnai és szerbiai (sőt, akkor még horvátországi) magyarok számára megnyitotta az utat az EU felé, miközben minden magyar számára intézményesítette az anyaországhoz való érzelmi kötődést. Az állampolgársággal együtt járó szavazati jog kérdése már akkor nagy vitákat váltott ki: vajon mennyiben különbözik a választójog az állampolgárságtól, a külföldön élő állampolgárok pedig mennyiben számítanak a politikai közösség tagjainak? Az egyik érvelés szerint az egyszerűsített honosítás magyar állami jóvátétel a magyar kisebbségek Trianon után elszenvedett történelmi sérelmeiért. (Igaz, a kedvezményes honosítás nem a nemzeti vagy etnikai származás, hanem a kérelmező felmenőinek korábbi magyar állampolgárságán és némi magyar nyelvtudáson alapul.)
A másik megközelítés szerint viszont a külföldön élő állampolgároknak nem kell szavazati jogot biztosítani, hiszen általa olyan döntésekben vesznek részt, amelyek közvetlenül nem hatnak ki rájuk, és amelyekhez adójukkal nem járulnak hozzá. Az európai államok gyakorlatában mindenre találunk példát, és a nemzetközi emberi jogi fórumok szerint a külföldön élők szavazati jogának megadása vagy meg nem adása is elfogadható. A magyar alkotmányjogi hagyomány 1989 óta a határon túli magyar kisebbségeket is a magyar nemzet részének, a 2001-es státustörvény és főleg a 2010-es állampolgársági szabályozás pedig egyértelműen a politikai közösség tagjának is tekinti őket. A szavazati jog ezt a politikai közösséghez tartozást garantálja.
Írásunk a továbbiakban elemzi:
- a külföldön élő magyar állampogárok szavazati jogában érvényesülő kettős mércét,
- a külhoni szavazatok politikai súlyának korlátozott voltát,
- a levélszavazással kapcsolatos visszaélési lehetőségeket,
- a jog módosításának, nem pedig megszüntetésének szükségességét.
