Akadémikus, a Magyar Közgazdasági Társaságot elnökölte két cikluson át, örökös tiszteletbeli elnöke, állami érdemrend és a Széchenyi-díj kitüntetettje; számos intézmény fog megemlékezni munkásságáról, érdemeiről. Volt tanítványai, munkatársai, tisztelői közül is bizonyára közzétesznek emlékeket a tanárról, a munkahelyi főnökről, a közéleti személyiségről és a politikusról, hosszú életútja különféle szakaszairól.

Magam az 1990-es rendszerváltozást megelőzően két évig dolgoztam vele kutatóintézetben, ahol – pártonkívüliként – igazgató volt, én pedig szintén állampárti tagság nélkül osztályvezető. Majd az első szabad többpárti választás után létrejött kormányban minisztertársak lettünk. Rövidebb, csak másfél éves kormánytagságom következtében a rendszeres, mondhatni mindennapos együttműködésünk szakasza így időtartamot tekintve akár szerénynek is mondható. De semmiképp sem epizód az életünkben. Kádár Béla sokak emlékezetében az Antall-kormány tagjaként, a külgazdaságért felelős miniszterként marad meg legélesebben. És joggal. Nagy társadalmi fordulat idején a közszereplő jelentősége megsokszorozódik, márpedig az 1990-es évek eleje nálunk, miként a térségben máshol is, kritikus fontosságú időszak lett.

Ezért talán a személyes pályáknak nem erőltetett szakaszolása és értelmezése az, ha a történelmi jelentőségű pillanat felől nézünk arra, ami azt megelőzte, majd pedig követte. A rendszerváltozás sokkal több volt kormányváltásnál, politikai rezsimváltásnál, hiszen az egypárti, ideologikus, Moszkva-központú gazdasági és katonai szövetség tagja, a Népköztársaság helyébe a geopolitikai Nyugat felé forduló Magyar Köztársaság lépett. Új korszak nyílt meg, ám az ország hozta magával az addig kialakult termelési és foglalkoztatási szerkezetet, a társadalmi attitűdöket és elvárásokat, a külső és hazai kötöttségeket – miközben a gyökeresen új viszonyok között rengeteg mindent másként kellett csinálnunk.

De hogyan másként?

Az 1980-as évek végétől kibontakozó szakmai viták, a kormányzásra készülő pártok programjai adtak támpontot, de receptet nem. Nincs is a rendszerváltozáshoz know-how, licenc, polcról levehető „legjobb gyakorlat”.

Már 1990 előtt is sokféle konfigurációban folyt szellemi előkészítő munka, mint a Kék Szalag Bizottság, a Híd-csoport, a Battelle-jelentés, a kormányzati és akadémiai reformcsoportok munkája; ilyenekben Kádár Béla is részt vett.

Az országgyűlési választás lezárt és egyben megnyitott egy szakaszt, de nem döntött el sok mindent. A kívánatos és lehetséges útról a megválasztott kormányon belül is heves, jórészt tartalmi és érdemi, kisebb részt persze személyes és intézményi érdekek által motivált viták folytak. Aki belenéz az akkori kormányülések jegyzőkönyvéből készült kiadványba (Dévavári Zoltán – Kajdi József: „Mi ezt valljuk”. Veritas, 2024), alapvető kérdésekre és kormányzati döntésekre vonatkozó nézet-
ütközések tömegét találja.

Kádár Béla volt a gazdaságpolitikai viták egyik fontos szereplője, míg a másik pólus főként a mindenkori pénzügyminiszter. Ő a nemzetközi gazdasági kapcsolatok tárcáját vezette, és az exportvezérelt gazdasági növekedés kutatójaként, híveként a gazdasági nyitás és nemzetközi versenyképesség szempontjait erőteljesen képviselte a kabineten belül.

Szakmai előélete alapján ez várható is volt. Amikor először találkoztam munkásságával, az a hetvenes évek második fele: ő az Akadémia Világgazdasági Kutatóintézetében dolgozott, jelentős munkákat tett közzé a világ kereskedelmi, piaci változásairól és az azokhoz való alkalmazkodás imperatívuszáról. Korábban tapasztalatokat szerzett Latin-Amerikában, ahol bőséges példa gyűlt fel a befelé forduló, elzárkózó, importhelyettesítő és populista gazdaságpolitika kudarcairól. Lehetett látni példát, miként Chilében is, az erőteljes külső piaci nyitással operáló modernizációs kísérletre. Az utóbbi megítélése roppant vitatott, de a kádári Magyarország számára azt mindenképpen ki lehetett mondani, hogy a hazai piacvédelem és a KGST-együttműködés keretén belüli elhelyezkedés avítt, a nemzetközi mérce szerint versenyképtelen szerkezetet alakít ki, konzervál.

Az Antall-kormánynak esze ágában sem volt a nagy politikai fordulatot követően fenntartani a Moszkva-
központú termelésszakosítást, még a KGST modernizált formájában sem; stratégiájának középpontjában az euroatlanti irányvétel és az európai integrációba való mielőbbi bekerülés állt.

Tudtuk természetesen, hogy az adott gazdasági szerkezettel, a KGST-színvonalú technológiákkal, a hatósági árak örökölt rendszerével, a jellemzően túlméretezett és versenyképtelen állami vállalatokkal nem fog menni az átállás. Antall József nem gondolta, hogy a gazdasági rendszerváltoztatás letudható egy nagy sokk révén, noha ilyen tartalmú sürgetés, tanács bőven jött kívülről. Egyébként a jelcini évek oroszországi átmenetének kudarcában alighanem eminens ok volt az ilyen terápiakísérlet.

Erőteljesen támaszkodott a piacgazdasági alapintézmények kiépítésére az 1990-es évek elején a magyar transzformáció, mint amilyen a modern számviteli rend, a csődtörvény, az értéktőzsde, a versenyszabályozás, a banktörvény és a bankok annak megfelelő feltőkésítése, az államháztartási törvény, a magánosítási folyamat jogi-adminisztratív kereteinek megalkotása. Nyugati típusú intézmények közepette a hazai és a külső gazdasági szereplők biztosabban tudnak kalkulálni. Az intézményfejlesztés viszont időigényes, ez adott bizonyos graduális jelleget a magyar átmenetnek.

Kádár Béla a gyorsabb külső nyitást, liberalizálást és a bátrabb állami struktúramodernizáló szerepvállalást támogatta a kabinetüléseken. Csakhogy a szovjet/orosz viszonyok kaotikussá válásával vételi és szállítási képességünk hamar összeomlott, a KGST-kapcsolatok szükségszerűen széthulltak, az NDK mint partner és piac „übernacht” eltűnt – ez így már önmagában alig kezelhető sokkot okozott a magyar gazdaságban (is). Ehhez jött a magyar állam rekordarányú külső eladósodottsága és a belső körbetartozások, tőkehiányok ügye. Költségvetési pénz nem volt sem a dinamikus irányok kijelöléséhez, sem a piacukat vesztő, átstrukturálásra szoruló vállalkozások tömegének állami megsegítéséhez.

Ami pedig a gyors szerkezetátalakulást, piaci alkalmazkodást illeti: bizony a magyar társadalom várakozásai, alkalmazkodási képességei nem engedtek meg olyan radikális kísérletet, mint az 1980-as évektől zajló lengyel válságok utáni „minden mindegy” állapotban, vagy bármely latin-amerikai esetben.

A magyar külpiaci átalakulás végül is valóban gyorsan végbement. A rendszerváltozás első évtizede végén Magyarország megszorító jelzők nélküli piac-
gazdaság lett, erőteljes külföldi tőkejelenléttel a legtöbb szektorunkban.

Gazdasági fejlettségben dobogós, uniós integrációs felkészültségben szintén az elsők között. A fejlett ipari országok szervezeteként létrejött OECD-nek 1996-tól tagja hazánk, másodikként Csehország mögött a volt tervgazdaságok közül; 1999-től négy éven át Kádár Béla vezette a képviseletet.

Vállalt tisztséget az MNB jegybanki, monetáris tanácsában, rendszeres szereplője volt szakmai konferenciáknak. Közgazdasági, társadalomtudományos műveltsége, némileg szarkasztikus vitastílusa és a gyakran barokkosan hömpölygő beszédmódja, mely mögött hivatali és akadémiai fedezet állt, a szakmai rendezvények kedvelt előadójává tette.

Minisztériumi beosztottjai következetes, a tárca érdekeit erőteljesen képviselő vezetőként emlegetik. A hosszú életútja különféle állomásain vele találkozók emlékezetében személyiségének és működésének bizonyára más képei is őrződnek. Bennem fiatalabb kortársként és rövid idejű kartársként nézetrendje és tevékenysége szorosan összekapcsolódik azzal a súlyos, egyszerű megoldást nem kínáló történelmi feladattal, amely elé a gyorsan változó világ az európai peremvidék társadalmát állítja: Alkalmazkodj és változz! És persze eközben: Maradj meg (jobbik) önmagadnak!•