A politikai jobboldal fogalmát sokan és sokszor temették, mégis tartósabbnak látszik számos „izmusnál”, valószínűleg azért, mert jóval többen tudják elhelyezni önmagukat a jobb/bal skálán, mint azonosulni valamilyen ideológiával. A bukott kurzus kedvenc önjelzői között is előkelő helyen szerepelt a jobboldaliság. Ez nemcsak jelző, hanem valódi program is volt, a baloldalhoz képest ellentétes politikai elgondolásokkal és témákkal. A kultúrharc viszonylag egyszerű és olcsó volt (család, társadalmi nem, nemzet, vallás); a politikai globalizmussal (migráció, EU-ellenesség, szuverenitás-
féltés, nemzeti tőke) való hadakozás már komoly áldozatokkal járt; a szociális és egészségügyi gondoskodás átszervezése a magánszférába, a középosztály preferálása (családi felelősség, adózás) pedig komoly belső átrendeződésekhez vezetett. Mindez jelentős nemzetközi érdeklődést generált, talán a legemlékezetesebb módon az Egyesült Államokból.
Ehhez a politikához a kormányzat megfelelő ideológiai intézményrendszert is rendelt. Legjobb tudomásom szerint mintegy száz családpolitikáért, nemzeti múltért és jelenért, globalizmus elleni küzdelemért felelős intézetet, egyetemi centrumot, komplett konglomerátumot (nem számítva ide a hasonló profilú civil és egyházi intézményeket), illetve folyóiratokat, magazinokat, blogokat működtetett. A vertikálisan és horizontálisan egyaránt impozáns kiterjedésű rendszer volt hivatott az akadémiai-egyetemi szférát ellensúlyozni, abból a föltevésből kiindulva, hogy az, úgymond, eleve baloldali-liberális.
Ez a jobboldali politikai és világnézeti irányzat több maradandó sikert is elért, ezért is vigyáz a Tisza vezetése arra, hogy ezeket véletlenül se kérdő-
jelezze meg (családpolitika, adózás, migráció). De látványos kudarcokat is el kellett könyvelnie. A demográfiai célok meghiúsultak, az újraiparosítás kétes eredményeket hozott (vendégmunkások, akkumulátorgyártás monokultúrája), az Unióellenességtől a társadalom többsége megriadt.
A korrupció pedig egészen drámai morális károkat okozott, és
éppen ott, ahol a legjobban fájhatott: a személyes integritást kérdőjelezte meg, amely pedig a jobboldal önképe szerint az elvont elvek és intézmények helyett a politikai helyesség igazi biztosítéka.
Úgyszintén nem kevés baloldali beidegződést is fenntartott, sőt megerősített a jobboldali kurzus: államfüggőség, bürokratikus tervezés, piaci verseny korlátozása, monopóliumok, centralizáció, autonómiakorlátozás (egyetemek, önkormányzatok). A magyar sajátosság abban rejlett, hogy mindezeket a politikai omnipotencia és omnikompetencia nevében csinálták. Ezt pedig az tette lehetővé, hogy az uralomgyakorlás és a kormányzás során lényegében az első pillanattól, de valójában már a millennium utáni Fideszben is az a felfogás vált dominánssá, amelyet – bár nagyrészt tévesen – populizmusnak neveznek. Ha a populizmus a tömegek (nem pedig a demokratikus, hanem a mechanikus többség) nevében gyakorolni kívánt uralmat jelenti, akkor az a demokráciával egyidős formula, amely kisebb-nagyobb mértékben mindig jelen van és volt. Ám itt ennél többről volt szó. Olyan politikafelfogásról, amely szerint a demokratikus fölhatalmazás mindenre kiterjed. Gátat vetni neki nem lehet és nem is helyes. E felfogás szerint a politikai cselekvésben mindig jelen van az egzisztenciális tét, magyarán a lenni vagy nem lenni kérdése; ezért mindennek közvetlenül „nemzeti jelentősége” van. Minden eseményben, minden döntésben ott van a politika, minden döntés – a magánszférában is – ezt a létdimenziót hordozza. A konszenzuskeresés és -építés álságos, vagy legföljebb taktikailag célszerű. A normál állapot illúzió, valójában mindig rendkívüli állapot van. A baloldali hagyományban ezt permanens forradalom néven ismerik, a jobboldalon radikális konzervativizmusként.
Ezek globális jelenségek is. Ahogy a baloldali radikalizmus is túlélte az osztályokra épülő politika végét, megtalálva megtartó lehetőségeit saját hagyományaiban, egyrészt az egyéni szabadságjogok további kiterjesztésében, másrészt a kapitalizmus újabb típusú kritikáiban, úgy a jobboldali radikalizmus is újra felfedezte önmagát. Rasszizmusra, fajok harcára, antiszemitizmusra nem támaszkodhat, nem is igen teszi, de a hatalmas méretű migrációs nyomás, a nemzetközi ágensek tevékenysége és a hazai „háttérelitek” miatti szorongás pontosan azokat az attitűdöket hozza mozgásba, amelyeket a jobboldali radikalizmus egy évszázaddal ezelőtt is kiaknázott. Lehet, hogy Magyarországon ennek az irányzatnak az uralmi bázisa megrendült, és kormányzati kudarcaiért komoly árat kell fizetnie, de sem szűkebb, sem tágabb környezetünkben nem várható, hogy befolyása vissza fog szorulni. Ráadásul a választói preferenciák ettől nálunk sem különböznek nagyon, így azzal kell számolni, hogy a radikális jobboldal (elkent nevén a „nemzeti oldal”) tartósan fennmarad, csak az a kérdés, hogy milyen politikai képviseletet tud magának megformálni.
Belátható időn belül azonban nemigen szerzi vissza a többséget – ahogy egyébként Nyugaton sem.
Ennek legmélyebb oka az, hogy a radikális jobboldal politikai omnipotenciára és omnikompetenciára összpontosító politikafelfogása nem fér össze a nyugati fejlődés tendenciáival.
A demokrácia hajlamosít a hisztériára, forradalmakra, végletekig kiélezett elméletek gyakorlati kipróbálására, érzelmi gátszakadásokra, egyszóval mindarra, amit a polgári középnek gyerekes-kamaszos viselkedésként kell kezelnie. Sajnos nem mindig sikerül, mint ahogy egy kamasz is képes felgyújtani a házat. Előfordul, hogy a közép túlreagálja a kétségtelenül valós fenyegetést, és maga is hozzájárul a válsághoz. De az extrém viselkedés mögött kellően nem értett, mély és valós frusztráció, csalódottság, düh, szorongás is lehet.
A politika természetesen nem alkalmazott pszichológia, a politikus nem tömegpszichológus, a demokráciában pedig főleg nehezen érvényesül a filozófuskirály – noha a vezérkedés nagyon is működhet, még ha ez is inkább tünet, semmint megoldás. Az a felfogás, amely évszázadok alatt kristályosodott ki, s amelyet olykor mérsékelt konzervativizmusnak is neveznek, éppen abban tér el a radikálistól, hogy szükségesnek és lehetségesnek tartja, hogy a politikára kívülről is nézzünk, s így annak hibáit és erényeit pártatlanabbul tudjuk megítélni. A határon túlról mindig jobban látszik, hogy a politikai társadalom milyen tüneteket mutat, milyen morális állapotban van, milyen irányba halad, milyen érzelmek fűtik vagy hűtik. A mérsékelt jelző ezért félrevezető, hiszen mértékbeli különbségre utal, holott itt lényegi eltérésről van szó. A politika – ahogy azt nagyjából a francia forradalom óta értjük – a nyugati civilizációban nagyszerű eszköze a társadalmi önkormányzásnak, de nem végcélja, egyetlen lehetséges értelmezési kerete.
Amikor a történelmi baloldal egy része belépett a polgári közép keretei közé, és lemondott a forradalomról, saját radikálisai ezt árulásnak tartották és tartják. Ehhez hasonlóan a radikális jobboldal gyávának és megalkuvónak bélyegzi a polgári civilizáció világát, nem véve tudomást arról, hogy annak is megvannak a vértanúi és hitvallói – miközben a radikalizmus egyáltalán nem ment meg a silány emberi minőségtől, a szellemi és kulturális terméketlenségtől. Ahogy a közép sem mentes a középszerűség, az ötlettelenség, a teszetoszaság veszélyeitől. A jól felkészült jobboldal – szükség szerint a civilizáció iránt elkötelezett baloldallal együtt – a kormányzásra olyan szolgálatként tekint, amely valóban kormányzás, vagyis biztonságos hajózás a válságok között. A politikai vezetőknek pedig alighanem az a dolguk, hogy több válságot oldjanak meg, mint amennyit teremtenek. Egy dolog biztos: radikális eszmékkel, módszerekkel, gátlástalanul kihasznált érzelmekkel csak teremteni lehet a válságot, vagy elodázni, de megoldani nem.
A jobboldal, mivel képes a politikára kívülről tekinteni, nem azonosíthatja magát semmilyen előjelű kormányzással. De nem szűnhet meg figyelmeztetni, támogatni, segíteni azt a kormányzást, amely elkötelezett a civilizáció megőrzése mellett, amennyit csak lehet, megtartva belőle.
A szerző politikafilozófus, a Corvinus Egyetem tanára
Nyitókép: Aelbert Cuyp: Rév (1620), Buckingham Palace, London / Wikiart
