Azok a honfitársaink, akiknek belelátásuk van a magyar–ukrán kisebbségpolitikai megegyezés részleteibe, elégedettnek tűnnek. Annál is inkább, mert az ukrán fél saját vállalásait belefoglalta az EU-nak kötelezően leadott, kisebbségpolitikai akciótervbe, így az EU is ellenőrizheti azok betartását. Ahhoz azonban, hogy mindez a kárpátaljai magyar emberek helyzetét kézzelfoghatóan javítsa, nélkülözhetetlen a magyar–ukrán viszony légkörének további javulása. Ennek hiánya ugyanis azoknak biztosíthat hátszelet, akik szeretnék, ha Ukrajna szabotálná a megegyezés jóhiszemű végrehajtását.

A Magyar-kormány nemzeti jelképekre való fogékonyságát mutatja, hogy a nemzeti összetartozás napja előestéjén, június 3-án jelentették be a „történelmi megállapodást”. Mármint a tényét, mert a tartalmáról máig is csak nagyvonalakban tudható, hogy az Orbán-kormány által Ukrajnával szemben elvárásként megfogalmazott tizenegy pontra alapul. Új miniszterelnökünk szerint arról van szó, hogy az oktatási, kulturális, nyelvhasználati és politikai jogok terén a kárpátaljai magyarok jogai helyreállnak, értve ezen valószínűleg a 2014 előtti állapotokat.

Egyik EU-s dimenziója a megállapodásnak, hogy Magyarország elállt az ukrán csatlakozási tárgyalások megkezdésének blokkolásától. Ez önmagában is kedvező a kárpátaljai magyaroknak, hiszen az ő életkörülményeiket is közelebb fogja hozni az anyaországban élőkéhez, ha Ukrajna előrehalad az uniós standardok átvételében. A másik uniós dimenzió az ukrán akcióterv említett kibővítése a hazánkkal kétoldalúan kitárgyalt megállapodással. Ez a csatlakozási folyamat idejére kikényszeríthetővé teszi az ukrán vállalások legalább egy részének teljesítését. Rengeteg olyan állomása lesz még ugyanis a csatlakozási folyamatnak, amikor azt Magyarország az uniós jog szempontjából immár legitimen blokkolhatja az ukrán akcióterv elégtelen teljesítése esetén.

Valószínűleg ez is okozta, amire a nemzetközi sajtó is felfigyelt, hogy június 3-án csak magyar részről indult sikerkommunikáció: ukrán oldalon nem. Sőt még annak az ukrán elismerése is egy hetet váratott magára, hogy egyáltalán „előrelépés történt a kisebbségi jogok terén”. Szóbeszéd szerint megkérték a tárgyalásokon résztvevő szakértőket, hogy tartózkodjanak a megállapodás bármely részének kiszivárogtatásától. Valószínű, hogy történelmileg példa nélküli az effajta titkolózás egy kisebbségjogi megállapodás részleteiről.

Ukrán részről a hallgatás alighanem azt jelzi, hogy Kijevben nem igazán örvendenek az uniós dimenziót kapott egyezségnek. Kénytelenek voltak belemenni, mert ha nem teszik, akkor igazolták volna az Orbán-kormánynak azt a narratíváját, amely szerint Ukrajnával nem lehet megállapodni. Így viszont ez a bélyeg Orbán Viktoron maradt. Az ukrán vezetés számára mégsem kívánatos úgy feltűnnie, mintha ennek érdekében engedményt kellett tennie, ráadásul kikényszeríthetőt, mégpedig éppen a magyaroknak.

Zelenszkij elnök a függetlenségi háború politikai vezetőjeként kénytelen számolni saját nacionalistáival. Ukrajna sokszínűségének csak egyik színfoltja a nyelvi-etnikai nacionalizmus, s éppen ennek szellemi műhelyei szolgáltatják azokat az eszméket és szimbólumokat, amelyekre a háborúhoz nélkülözhetetlen nemzeti egység felépíthető. Ráadásul leginkább a nacionalistákban rejlik az ukrán haza védelmére önként frontra vonulók aranytartaléka is.

Ennek a társadalmi rétegnek Ukrajnán belüli anyatérsége az ország nyugati része. A magyarokkal kötött megállapodás azonban épp ennek az országrésznek a kisebbségeit kedvezményezi. Ha ugyanis nem akarják a magyaroknak adott jogokat kiterjeszteni az oroszokra is, akkor – a balti államok mintájára – azt kell mondaniuk, hogy az EU-s nyelvet beszélő kisebbségek: lengyelek, románok, magyarok, bolgárok, szlovákok kapnak engedményeket. Márpedig ők valamennyien az országnak éppen a nyugati végeit lakják.

Kárpátalja mindamellett azon kivételes nyugati térség, amelyben az ukrán nacionalizmus nem néz vissza komoly hagyományokra. Ezért az sokáig elsősorban nem a magyarok ellen irányult. Az ország belső integrálódása folytán azonban az etnonacionalistáknak egyre inkább feltűnt Kárpátalja mássága, amelyet saját történelmi sztereotípiáik alapján nehezen tudtak hova tenni. Mint ahogy minket, magyarokat is derült égből villámcsapásként ért az egyre élénkebben jelentkező ukrán nemzeti hevület. Egymásnak ez a kölcsönös nem-ismerete olyan parázzsá vált a két fél viszonyában, amelyre Magyarország távolságtartó hozzáállása a 2014 óta Ukrajna elleni orosz agresszióhoz és ragaszkodása az orosz energiahordozókhoz szinte szó szerint olajat öntött.

Így „felzárkóztunk” az ukrán nacionalizmus első számú célpontjai közé. S most épp számunkra kellett az ukrán kormánynak engedményt tennie. Ukrán fejjel gondolkodva: ha ekkora engedményre kényszerülnek a katonailag gyenge magyaroknak, akkor mekkorát kell majd tenniük az állig felfegyverzett oroszoknak? Ha ezen nem tudunk javítani: nem tudunk kialakítani olyan párbeszédet, amiből az ukránok megértik, hogy az érdekeink valójában egybeesnek, és az ő nemzeti érdeküket szolgálja leginkább a nyugati kisebbségek megbékéltetése, akkor minden létező lehetőséget meg fognak ragadni a kibúvásra kisebbségjogi vállalásaik jóhiszemű teljesítése alól.

Mi ebben a helyzetben a legégetőbb magyar érdek? Az, hogy éljünk minden felkínált és fel nem kínált lehetőséggel a párbeszédre. Folytassunk minél több kulturális cserét, indítsunk útjára minél több testvértelepülési együttműködést, létesítsünk minél több testvériskolai kapcsolatot, s ne csak Kárpátaljával, hanem Ukrajna más részeivel is. Teremtsünk olyan légkört a kétoldalú viszonyrendszerben, amely segít élhetővé tenni Ukrajnát a kárpátaljai magyarok számára! 

 

A szerző közíró

Nyitókép: Lobogók (forrás: ChatGPT)

Kapcsolódik ehhez a Kárpátaljai Református Egyházkerület itt olvasható nyilatkozata a kijevi Pecserszka Lavra Nagyboldogasszony székesegyháza elleni támadásról.