Az író írjon és olvasson, az olvasó olvasson és írjon – írhatja az író, maga is olvasó. Ha az író nem az életművét írja, hanem megszólal közügyekről, politikáról, erkölcsi dilemmákról, nem példabeszédben, hanem egyenes nyilatkozatban, posztban, kommentárban, interjúban, nyílt levélben vagy műsorban, annak oka van. Ha ritkán tesz ilyet, még inkább oka van. Közvetlen és személyes politikai célja azonban a legtöbb esetben nincs.

Ha egy jelentős író ritkán beszél, azt jól teszi. Aki sokat megtehet, éppen azzal tesz legtöbbet, ha nem teszi meg, amit megtehet. Fontos ember nem fontoskodik.

Az íróknak ma már nincs különösebben nagy tekintélyük, még Közép-Európában sem, ahol nemrég még az írók voltak a megmondók, a bölcsek, a váteszek. Sőt. Manapság a társadalom általában azt várja az írótól, hogy ne szóljon bele abba, amihez nem ért. Ha van zenéje, lüktetése és ritmusa a prózájának, az nagyon jó, de az nem jelenti azt, hogy a közélet dolgaiban is exponálnia kell magát.

Egy Nobel-díjasnak azonban mégis van tekintélye. Vigyáznia is kell rá, méltán. A Nobel-díj a díjak díja. Még az irodalomban is a legnagyobb elismerést jelenti, noha a művészetben a valódi teljesítményt nem porcióra mérik.

Ezért egy Nobel-díjas írónak körültekintően kell szerepelnie a köz terrénumain. Ne legyen bohóc, ne szóljon bele mindenbe, ne értsen minden részlethez, ne legyen már annyira okos, a haza bölcse, a nemzet lelkiismerete, erkölcsi magaslat, szobor, autoritásba merevedett udvari bolond, a Nobel-cirkusz mitugrásza. Sokan kérdezik őt, sokan fordulnak hozzá, sokan igénylik a szavait, melyeket, ha másnak nem is, neki igencsak meg kell válogatnia. Szükségtelen hangsúlyoznunk, hogy azért ez elég nagy felelősség. Ésszel kell élni vele.

Kertész Imre és Krasznahorkai László mindig is példás önkorlátozással tettek eleget e nem könnyű elvárásnak. Egyáltalán nem szerepelték túl a médiát. Kitűnően találták meg mindig a szót. A haza büszke lehet rájuk azért is, mert e téren is helyesen jártak el.

A művésztársadalom egy részének indokolt megbecsülését azonban most a Magyar Művészeti Akadémia kívánta kifejezni, amikor „a nemzet művésze” címével jutalmazta volna Krasznahorkai Lászlót. Aligha lehetett volna méltóbb személyt találni e címre.

A szándék megvalósítása érdekében az MMA elnöke – annak rendje és módja szerint – írásban megkereste Krasznahorkai Lászlót, megérdeklődve, vajon elfogadná-e a kitüntető címet. Az író azt felelte, hogy nem, és – ugyancsak annak rendje és módja szerint – kifejtette, hogy miért nem.

Krasznahorkai nem feltétlenül akart volna magától megszólalni, de megkeresték, válaszolt. Méghozzá határozottan, egyértelműen. A tőle megszokottól eltérően rövid mondatokban, sok felkiáltójellel és kérdőjelekkel. Jól tette.

Mi is jól tesszük, ha megjegyezzük, hogy a díj egyben MMA-tagsággal is járt volna, Krasznahorkait bevonta volna a Magyar Művészeti Akadémia berkeibe. Az MMA elnöke hivatalos levélben, a Nobel-díjas író pedig nyílt állásfoglalásban szólalt meg, mire a testületi elnök ugyancsak nyilatkozatban válaszolt.

Az álláspontok világosak. Ezek alapján is úgy kell látnunk, hogy a „nemzet művésze” nevű elismerésnek alighanem akkor van helye, ha a nemzet művésze valóban a nemzeté lehet. Megosztott nemzet azonban nemigen tudja kifejezni a megbecsülését. Krasznahorkai az alkalmat arra használta fel, hogy fellépjen a magyar művészeti közéletet kettévágó intézményi megosztottság ellen, és meggyőzően érvelt.

Szavai nyomán hazánk jelen – változó – állapotában legitim az a kérdés, van-e épeszű indoka az egymással szembefordított két művészeti testület kettős létének, és nem éppen a mindkettőben manifesztálódott minőség mérhető-e a leginkább egyetlen, egységes mércével. A kérdés legitim ugyan, de kontextusba helyezendő. Az MMA nem a semmiből született. Elődje egy kevéssé ismert, de hangos egyesület volt, amely egykoron éppen a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (a SZIMA) ellenében jött létre. Márpedig ez a testület 1990 után azért alakult, hogy az 1949-től a Magyar Tudományos Akadémiából kizárt területek képviselőit is elismerje, ha MTA-tagságot nem adhatott is, ahogy 1825-től – a Kisfaludyaktól Berzsenyin, Kölcseyn, Döbrentein át Arany Jánosig, mint elnökig – művészek is rendelkezhettek azzal.

Mindig akadtak ugyanakkor szép számmal olyanok, akik egyéni teljesítményük okán nem nyerhettek felvételt a rangos intézménybe. Az 1990 utáni év-
tizedben éppen ilyen emberek egy csoportja kívánta azt elérni, hogy csoportként csatlakozhassanak oda, ahol egyénekként kevéssé kellettek. Külön úton indultak el a hatalom felé, és a 2010 utáni évtizedben el is jutottak oda.

Óriási hatalmuk lett. A Magyar Művészeti Akadémia a nemzeti együttműködés rendszerének nevezett politikai szisztéma kegyeltjeként köztestületi státusban részesült, bekerült a rendszer Alaptörvénynek nevezett alkotmányába, gyönyörű székházat, felújított irodákat, műemléki épületeket és egyéb ingatlanokat kapott, és további rengeteg közpénzzel tömték ki. A tagoknak járó apanázs miatt nagyon megérte MMA-tagnak lenni.

Éppen ezért becsülendő a SZIMA tagjainak megalkuvásmentes, erkölcsös kitartása, a semmi pénzből működő intézmény fennmaradása, és az a színvonal, amelyet képvisel.

Tehetségek azonban természetesen akadhatnak mindkét táborban, jó nevek, komoly teljesítmények feltűnnek itt is, ott is, nagy művészet nem testületekben, hanem műhelyekben születik.

Éppen ezért a politikai állásfoglalások sokszor éppenséggel idegennek hatnak a múzsák áldása alatt. A szecesszió, a kivonulás demonstratív ugyan, mozgalmi erőt kölcsönöz a művészi ügynek, feltűnést, közfigyelmet kelt, és ideig-óráig ez talán hasznos is az alkotáshoz, de hosszú távon nem szolgálja a szisztematikus, elmélyült munkát, amely nélkül nem szökken szárba a tehetség.

Mint láttuk, a művészeti akadémiai közegben az egyik politikai oldalhoz húzó társaság vonult ki a másikból, az írók társaságát azonban éppen a másik politikai oldalhoz húzó társaság bontotta meg, ugyancsak az 1990-es évtizedben. Az Írószövetség fájdalmasan hiányolja a Szépírók Társaságának kiváló tagjait. E kiváló tagok ugyanis valóban kiváltak egykor az anyaszervezetből, pedig akkor nem a kiválás járt kiváltságokkal. Sőt, a két tábor lehetőségei között ég és föld a különbség, a pálya nemhogy lejt, de egyenesen függőleges.

Így merül fel jogosan a kérdés, hogy meddig még: milyen hosszan tartható még fenn az őrült megosztottság, amelyet olyan személyes és csoport-
érdekek alakítottak ki és indokolnak, amelyeknek nincs közük az alkotáshoz, az irodalmi és művészeti értékteremtéshez.

Csak a művek létrehozásához szükséges infrastruktúra fenntartása és könnyebbé tétele, az alkotás segítése és az alkotók érdekvédelme, illetve a közönség, a fogyasztók magas művészettel való ízléses kiszolgálása indokolhat bármilyen olyan testületet, amely a művészet területén létrejön. Miért ne lehetne e célok elérése érdekében egyetlen közös szervezetet létrehozni, amely tudná a dolgát, és nem terjeszkednék e tudáson tovább?

A választ ismerjük. A közeg egyelőre nem alkalmas. A sérelmeket még nem orvosolták. Többnyire még fel sem hánytorgatták. Ki sem beszélték. Nem gyógyították. És nem is felejtették.

E pillanatban bármiféle közeledést várni naivitásnak, szépelgésnek számít. De nem hagyhatjuk, hogy ez mindig így legyen. Túl kell lépnünk e mai kocsmán.

Az MMA egykori létrejötte problémás volt, léte ma is visszás, de okos munkával értékessé tehető. Érdemes hát vágynunk a SZIMA és az MMA majdani egyesülését.

E törekvés margóján is lehet olvasni a legismertebb magyar író jelzett sorait, és illenék hallgatni a szavára. Nemigen akad, aki ne tudná, hogy Krasznahorkai László szépirodalmi szövegeiben általában alig vannak mondatvégi írásjelek, mert ama mondatok általában ritkán érnek véget. Itt felidézett szövegében azonban számtalan mondatvégi írásjel tolong, kérdő- és felkiáltójelek – egymás mellett – egyaránt. Természetesen nem véletlenül. Ezek az írásjelek nagyon hangosan szólnak hozzánk. Meg kell hallani e kiáltást, és meg kell érteni e kiállás érzelmi okát.

 

A szerző politológus, alkotmányjogász

Nyitókép: Mednyánszky László: Tanulmány egy fiatalember portréjához, 1880–1890 között (Szlovák Nemzeti Múzeum / Wikimédia)