És arra meg mi szükség van? Főleg, ha a politika nem más, mint a pillanat uralása. Hát például abban segíthet a politikai eszmetörténet művelése, hogy belássuk, ez az utóbbi elképzelés téves, de legalábbis önmagában nem kielégítő. Vegyük magát a politika fogalmát. Már Platón írt egy művet Politeia címmel, s Arisztotelész egy másikat Politika címen – vagyis a fogalom nem a mi pillanatunk szüleménye. Platón írásának címe mindazt magába foglalja, ami a polisz-polgárok közösségével kapcsolatos, míg Arisztotelész művének tárgya maga a polisz ügyeivel való foglalkozás. Arisztotelész mindjárt műve elején így fogalmaz: „Minden városállamban egy bizonyos fajta közösséget ismerhetünk fel, s minden közösség nyilván valami közjó megvalósítására alakult.” Amikor tehát mi ma politikáról beszélünk, politikafogalmunknak megvan a maga története: mai jelentését is befolyásolja az, ahogy először is Platón és Arisztotelész hallgatói, valamint az athéni polgárok értették, aztán a római és a keresztény korszakokban használták. Csak ezek ismeretében érthetjük meg, hogy miként használatos a politika fogalma a modern alkotmányos demokráciákban.

Most egy zárójeles kitérőt kell tartanom. Ahogy e sorokat írom, október 30-án, pénteken este, Lengyelországban belpolitikai, alkotmányos válság alakult ki. Ha jól értem, a lengyel alkotmánybíróság egyik vitatott legitimitású tagja egy határozatban nehezen értelmezhető módon harminc napra felfüggesztette az alkotmánybíróság korábbi gárdájához tartozó elnökét és helyettesét is. Tiltakozók az utcán, rendőrség az utcán, ellenzéki politikusok az utcán. A lengyel elnök gépe Spanyolország fölött visszafordult. A köztársasági elnök hazatérte után még az éjjel tárgyalásokat kezdeményezett a Legfelsőbb Bíróság elnökével, majd maga is megjelent az Alkotmánybíróságon, ahová a rendőrség és a mai kormányhoz közeli bírák egy csoportja nem akarta beengedni. Ez lenne a politika? Emberek az utcán, szélsőségesen eltérő vélemények a történtekről, az állam erőszakmonopóliumának használata. Egy ország belső meghasonlottsága, politikai irányok közötti kibékíthetetlennek tűnő ellentét, barát és ellenség – az ország határain belül. Államcsíny? Kormányválság? Alkotmányos válság? Politikai provokáció? Vagy csak a joguralom visszaállítása, ahogy a miniszterelnök fogalmazott. Ilyen pillanatokban érzékelhető, hogy a velünk élő történelem egy percre sem pihen, s hogy a politika milyen mértékben tudja befolyásolni az életünket. És hogy mennyire meghatározza nemcsak a gondolkodásunkat, de cselekvéseinket is az, hogy mit gondolunk a politikáról, milyen nyelvet használunk az események leírására, s hogy milyen jelentést tulajdonítunk olyan kulcsfogalmaknak, mint joguralom, demokrácia, alkotmányosság.

Gondolatmenetem szempontjából az is érdekes, hogy miközben Lengyelország ilyen éles belpolitikai összeütközést él át, a bevett nemzetközi hírfolyamban – szemben a Twitterrel – alig-alig tűnik fel híradás a varsói eseményekről. Lengyelország, úgy tűnik, nem elég nagy ahhoz, hogy felhívja a figyelmet magára – pedig az Egyesült Államok varsói nagykövete saját közösségimédia-felületén nyilatkozott már a kialakult helyzetről, és mindkét felet nyugalomra intette. De kérdezzünk tovább: vajon nyugalom várható-e magában az USA-ban, ha a félidős választások után az elnök és pártja sarokba szorul? Vajon miként biztosítható az alkotmányos normák betartása Amerikában, amely elvileg az alkotmányosság mintaállama, kétszázötven évvel a Függetlenségi Nyilatkozat megjelenése után. És megint: Európa számos országában elharapóztak az erőszakos demonstrációk, lényegében utcai harcok zajlottak vagy zajlanak Franciaországban, Németországban, Olaszországban és Spanyolországban is. Ez lenne hát a politika? Az egymással szembenálló erők szükség esetén erőszakos összeütközése? Úgy gondolom, e kérdések végső tesztje is az a politikai és alkotmányos kultúra, amely egy-egy politikai közösségen belül, vagy akár Európában, esetleg a nemzetközi közösségben a lehetséges politikai álláspontok és cselekvések kereteit behatárolja.

A politikai kultúrát pedig más módszereken kívül épp az eszmetörténet eszközeivel tudjuk rekonstruálni. Vagyis a politikai gondolkodás története annak lehetőségét teremti meg, hogy a legaktuálisabb dolgokról informáltan beszélhessünk, hogy mindazt a tudást, amit a történelem, s azon belül a politikáról való gondolkodás története felhalmozott, saját kérdéseink megválaszolása során felhasználhassuk, s termőre fordíthassuk a jelen megértése érdekében.

Ez persze korszerűtlen gondolkodás. A közkeletű vélekedés szerint a múlttal nincs dolgunk, a jelen kihívásaira kell felelnünk, és a jövő lesz az igazi próbatétel számunkra. De vajon valóban így van ez? A választ keresve Tiziano híres képe jut eszembe. Címe A gyakorlati bölcsesség allegóriája (Allegoria della Prudenza), melynek kompozíciója három férfifejet kapcsol össze. Az agg hátrafelé néz, a középkorú a nézőre, míg a fiatalember előre, a jövőbe tekint. Mit jelent ez? Nyilván sok mindent, amire itt és most nincs módom kitérni. De a jelen gondolatmenet szempontjából az látszik fontosnak, hogy a gyakorlati bölcsesség erényét Velence aranykorában úgy képzelték el, mint olyanfajta körültekintést, amely a múltat és a jövőt fürkészi, hogy szembenézhessen a jelen tennivalóival, vagyis, hogy helyes döntést hozhasson arra nézvést, mi a teendő itt és most. A festményen egy latin felirat is olvasható, amely alátámasztani látszik ezt a feltételezést: „EX PRAETERITO PRAESENS PRUDENTER AGIT NI FUTURA ACTIONE DETURPET”, vagyis „A múlt tapasztalataiból kiindulva a jelen bölcsen cselekszik, nehogy a jövőbeli tettek kárára legyen.”

Tiziano: Allegoria della Prudenza (Wikimedia Commons) 

 

 

A prudencia sokarcú fogalom. Már Arisztotelésznél világosan elválik a bölcsességtől, és olyan tudásformaként jelenik meg, mint amely a gyakorlat, az emberi cselekedetek és viszonylatok világára vonatkozik. Erényként a politikában is fontos szerepet játszik, Arisztotelész példája erre Periklész. A görög fronészisz a rómaiaknál vált prudenciává, Cicero szerint kifejezetten fontos volt a római polgár számára is. A keresztény erénytan is átvette, itt vált kardinális erénnyé. A kora modern politikában pedig igazán nagy hatással Machiavelli fókuszált rá, persze meglehetősen új kontextusban, a szerencse fölötti uralom eszközeként értelmezve azt. Ám a prudencia nem válhat a macchiavelliánus hatalmi logika puszta eszközévé. Épp ellenkezőleg, arra van szükség, hogy a morális alapokon álló, ha tetszik, a természetjogra épülő politikához társuljon – ezt nevezhetjük keresztény realizmusnak is, ahogy azt például Botero vagy a salamancai iskola képviselőinek gondolkodásában találjuk.

Van azonban egy másik fontos aspektusa is a Tiziano-féle prudenciának. Ha az ábrázolt öregember hátratekint, s abból tanulhat a másik kettő, akkor azt nyugodtan tekinthetjük a hagyomány iránti érzékenységnek, egyfajta konzervativizmusnak. Annak belátásáról tanúskodik, hogy nincs tudás tapasztalat nélkül, ráadásul nemcsak saját tapasztalatunkra támaszkodhatunk, hanem ott van a közösségi bölcsesség is, amelyet az előző nemzedékek hagytak ránk. Mondhatni, más hibájából tanul az okos. De úgy is mondhatjuk, hogy saját gondolkodásunkat erősíti, ha tisztában vagyunk azzal, milyen hagyományba illeszkedik.

Más oldalról világítja meg ugyanezt az összefüggést a magyar alkotmányos gondolkodásból ismerős történeti hagyomány fogalma. Egyfajta szokásjog volt ez, amely a legalapvetőbb intézményi berendezkedés működését szavatolta, persze olyan törvények keretei között, amelyek sarkalatos jelentőségűek voltak, és meghatározták az alkotmányos fogalmak értelmezési tartományát. Ahhoz, hogy jól működjön az ilyen történeti alkotmány, arra volt szükség, hogy ne csak a jogászok, hanem maguk a politikai szereplők is képesek legyenek egyfajta eszmetörténeti vizsgálódásra, vagyis egy-egy politikai helyzet vagy jogeset megítélésekor annak tisztázására, hogy helyes megítéléséhez milyen hagyomány garantálta szempontokat kell figyelembe venni. A történeti alkotmány Magyarországon egészen 1946-ig érvényben volt, de hiába próbálták visszacsempészni a 2011-es alaptörvény megfogalmazói, a közben eltelt évtizedek, a kommunista korszak jogfelfogása és a kádárizmus idején uralkodóvá vált jogpozitivizmus, a mai jogi képzésből fakadó gondolkodási sémák miatt a ma aktív jogásznemzedékek már nem rendelkeznek az alkalmazásához szükséges történeti érzékenységgel. Pedig a pozitivizmus áttörése után is belátható maradt, hogy a szokásjog mind a mai napig meghatározza a jól működő alkotmányos rendszerek működését. Ennek ugyanis olyan ki nem mondott, de hallgatólagosan meglévő egyetértés az alapja, amely az egymással ellentétes politikai erőket is összeköti. Az 1990-es rendszerváltás után ilyen alapot nem sikerült közösen létrehozni, mivel a rendszerváltó erők arra törekedtek, hogy a békés átmenetet garantálják, a hosszú távú demokratikus működéshez szükséges elvi alapok kidolgozására már nem maradt idejük, energiájuk. Az azóta eltelt évtizedekben pedig a politikai erők belső megosztottsága csak egyre mélyült.

A fenti megfontolásokat összegezve logikusan jutunk ahhoz a belátáshoz, hogy a politika rendes működéséhez, a politikai események helyes megítéléséhez szükség van vagy szükség volna a politikai gondolkodás történetében szerzett jártasságra. Másképp szólva, az eszmetörténet arra való, hogy felkészítsen minket a politikában való eligazodásra, annak a hagyománynak az ismeretével, amely segíthet a mai politikai dilemmák helyes megítélésében, és támpontot nyújthat a jövő kihívásainak kezeléséhez.

Tehát a múlt, azon belül az elődök politikai gondolkodásának megértése a jelennel való szembenézés feltétele, és nem a jelentől való elfordulás. Tudatosan vállalt korszerűtlenség, annak érdekében, hogy a kort mélyebben, alapjaival együtt próbáljuk megérteni. A korszerűtlen elmélkedés (Unzeitgemäße Betrachtung) kifejezés annak a Friedrich Nietzschének a nevéhez kötődik, aki nem volt éppen a történelmi búvárkodás híve. Mi több, A történelem hasznáról és káráról írt dolgozatában a kor eltévelyedésének tartja a szerinte túlságosan is elmélyült történeti műveltséget – miközben ő maga azért birtokában volt ennek. A most induló jegyzet elmélkedései épp egy Nietzsche ítéletével ellentétes elképzelésre építenek. Ebben az én támaszom inkább Gadamer történeti alapozottságú hermeneutikája, de megemlíthetem még a cambridge-i eszmetörténészek felfogását, s leginkább a múltra építő gyakorlati bölcsesség antik-keresztény hagyományon alapuló elképzelését. E beköszöntő ilyen történeti szemléletű, de vállaltan szubjektív meglátásokra építő eszmetörténeti vizsgálódássorozatra invitálja az olvasót. Lectori salutem!

 

A szerző eszmetörténész