A magyar–magyar viszonyrendszer alapja és a magyar nemzetpolitika – talán legfőbb – kontextusa a nemzetközi jog, már csak azon tényből fakadóan, hogy olyan személyekkel kapcsolatos magyar állami célkitűzésekről és politikákról beszélünk, akik más államok szuverenitása alá (is) tartoznak. Ezért a Külügyminisztérium munkájában kiemelt szerepet kell kapnia a kapcsolódó tevékenységnek. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a politikai célok kimunkálása e minisztérium feladata, de azt mindenképpen, hogy a magyar diplomácia személyi állományának – függetlenül állomáshelyétől, munkakörétől és beosztásától – ismernie és képviselnie kell e célokat. Ha a magyar diplomácia egy hangon szól, akkor minden partner számára egyértelmű: Magyarország a határon túli magyarok ügyét alapvetőnek tartja. 

Helyiek fellépése anyaországi támogatással

Ezért nagyon fontos a vonatkozó állami célkitűzések és politika rögzítése, transzparens megjelenítése és nem napi (párt)politikai céloknak való alárendelése. Ebben a tekintetben csak néhány alapelv rögzítése lehet magyar állami feladat, a tényleges célokat az érintett határon túli magyar közösségeknek kell megfogalmazniuk, kidolgozniuk, azokat pedig az adott állam belpolitikai mezőjében nekik kell politikailag érvényesíteniük, Magyarország feladata viszont ezeket diplomáciai eszközökkel támogatni. Ehhez ugyan még visszatérek, de már most fontos rögzíteni: a nemzetközi szervezetek és partnerek segítsége – ha egyáltalán várható ilyesmi – szubszidiárius jellegű lehet csak; az eredményeket az érintett magyar közösségeknek kell elérniük Magyarország támogatásával. 

Sziszifuszi küzdelem a nemzetállammal

Meggyőződésem szerint – osztva Bárdi Nándor és mások véleményét – eredményt csak az intézményesítés hozhat, amelynek tekintetében két alapvető szempont köré kell a koordináta-rendszert felhúzni: nemzetállami törekvés és demográfia. A nemzetállami törekvés, melynek könyvtárnyi irodalma van magyar nyelven, olyan alapvetés, amelyet a szomszédos államok nem készek meghaladni: nemzetállamként definiálja magát Románia, Szlovákia és Ukrajna is, ami állandó nyomás alá helyezi a határon túli magyar közösségeket a jogok, a jogérvényesítés, a jövőkép, a gazdasági érvényesülés és egyebek tekintetében, és valójában sziszifuszi küzdelemmé változtatja a kisebbségi létet, ahol az állam intézményeinek döntései minden vonatkozásban a nemzetállami lét elsődlegességére és annak érvényesítésére épülnek.

Ezzel – a nemzetállammal – szemben a demográfia az élő realitás; sok aspektusa közül a földrajzira kívánok most kitérni. Minden érintett államban vannak olyan magyar többségű területek, amelyek alkalmasak lehetnek a Bárdi Nándor által említett közigazgatási egységek kialakítására (lásd „A konszociális modell és az önkormányzatiság követelményei: a lehetséges célok”, 3) pont), vagyis amelyekben a magyarság regionális többséget képez. A magyar kormányzati megközelítésnek ezt kell alapul vennie, akkor is, ha ez nyíltan szembemegy a szomszédos államok etnikai területek elismerését kizáró nemzetépítő szándékaival, illetve – legyünk őszinték – az érintett magyar közösségek politikai vezetőinek ad hoc politikai alkukra törekvő szándékaival is.

Az 1990-es évek második felétől vált gyakorlattá a magyar érdekképviseleti szervezetek/pártok kormánytagsága a szomszédos államokban – ez fontos lépés volt az elismerés felé, és többről is szólt, mint a nyugat-európai országoknak tett integrációs gesztus. Magyar politikusok kerültek vezető szerepbe minisztériumok élén vagy államtitkárokként, és rengeteg állami forrás felett diszponáltak. Esetenként – ritkábban – a jogfejlesztés irányát is meghatározták, mindazonáltal a nemzetállami megközelítést áttörni nem tudták, nem is tudhatták. Ugyanakkor a népességfogyás továbbra is folyamatos, az asszimiláció régiónként eltérő mértékben, de jelen van, a nyelvi egyenjogúság megteremtése nem teljesedett ki, és az életben való érvényesülés lehetőségei sem lettek sokkal jobbak – ezt mutatja az elvándorlás mint társadalmi mobilizációs eszköz erőssége. A magyar többségű régiók önkormányzó közigazgatási egységgé szervezése ebben változást hozhat, ha azonnal nem is – a gyermekszám növekedéséhez nem fog hozzájárulni. Mindenesetre a nyelvi egyenjogúsításnak és a helyi adottságokra épülő jogfejlesztésnek és -alkalmazásnak lehet következménye a szülőföld megtartó erejének növekedése, az érintett régióban és az adott ország azon kívüli területein is. 

Az első láb: az elismerésből fakadó biztonság

A területi autonómiák gyakorlata széles körben ismert Európában, elég Dél-Tirolra, a spanyolországi autonóm közösségekre, Belgium régióira vagy az Åland-szigetekre hivatkozni, ezek kiváló önigazgatási, fejlesztési és jelképhasználati területeket biztosítanak – lefedve Bárdi Nándornak a konszociális modellre vonatkozó 1)-5) pontjában megfogalmazottakat. Felmerülhet a kérdés, mi lesz a tömbökön kívül élőkkel, illetve hogy miért kell a kevesebb (terület és magyarság) érdekében „lemondani” a többről? A kérdés második felével kezdeném a választ: egyrészt megfelelő intézményesítéssel nincs szó lemondásról, másrészt a finnországi példa nagyon jól mutatja a területi körülhatárolás elmaradásából fakadó veszélyeket. Országos szintén a finn és a svéd is hivatalos nyelv – ez alól csak Åland a kivétel, amely svéd egynyelvű –, de a finn jog a változó nyelvhasználati határok elvét vallja, ennek pedig következménye a szárazföldi svéd nyelvterület 1880 óta tartó folyamatos zsugorodása, miközben az ålandi nyelvterület szinte érintetlen. A körülhatárolás nem rezervátum, hanem biztonság: nyelv- és szimbólumhasználati szempontból, az intézményrendszer és a gazdaság működtetése tekintetében is. Ezek a területek ráadásul kis belső anyaországként szolgálhatnak a tömb–szórvány együttműködés vonatkozásában – ennek már vannak kialakult gyakorlatai ma.

Melyek legyenek e régiók? Milyen jogokkal rendelkezzenek, milyen konszociális intézményi mechanizmusokat és hogyan alkalmazzanak? Ezt az érintett közösségeknek kell eldönteniük, és az adott ország politikuma felé képviselniük azt, Magyarországnak pedig támogatnia kell a törekvéseiket. Mindez annak ellenére is igaz, hogy a szomszédos államokban élénken él nemcsak az 1938–1941 közötti, etnikai alapú területrevíziók emléke, hanem azértis, mert voltak olyan idők – akár az Osztrák-Magyar Monarchiáról, akár Jugoszláviáról vagy Csehszlovákiáról beszélünk a kontextustól függően –, amikor egy-egy nagyobb állam részeként maguk az autonómiában látták az elszakadást előkészítő egyik lépést. Ezeket a mentális gátakat ki kell beszélni – kiváló terep történészi vegyesbizottságoknak – és meg kell haladni: Trianon múlttá tétele, a határon túli magyarság egyenjogúsítása és a kétoldalú államközi kapcsolatok bizalmi szintjének emelése, a szinte minden relációban szükséges megbékélési folyamatok előremozdítása nem képzelhető el enélkül. 

A második láb: a kulturális önkormányzati intézményrendszer

A fenti régiókon kívüli magyarság esetében a mai jogi keretek – tényleges – gyakorlati alkalmazása sok esetben megfelel oktatási és kulturális, illetve nyelvhasználati szempontból, jelentős előrelépésre a magyar nemzeti szimbólumok használatának egyenjogúsítása terén van szükség – ez sem könnyű kérdés, emlékezzünk Tisza Istvánnak a háború előtt a magyarországi román kisebbséggel folytatott tárgyalásaira, aki éppen ebben a kérdésben nem engedett. A vonatkozó jogok összességében már valamiféle kulturális önkormányzati intézményrendszer megvalósítását is magukkal hozhatják – ezek alkalmas partnerei lehetnek magyarországi vagy más határon túli magyarok által vagy érdekében (is) működtetett intézményeknek, illetve a területi állami forrásokon túl a magyarországi források becsatornázásának is. A hangsúly ebben a tekintetben a választott testületre eshet, amely a politikai pluralizmus kiépülése esetén – valódi kompromisszumokra alapuló működést valósíthat meg, és így elejét veheti, de legalábbis jelentősen korlátozhatja a forrásokkal való visszaélést. A források pályáztatásának és elszámolásának rendszerére az EU-s források gyakorlata inspirációt jelenthet, a célnak mindenesetre annak kell lennie, hogy egyrészt átlátható, másrészt minden közösség minden megalapozott igénye számára reálisan elérhető – ne túlbonyolított – rendszer működjön. 

A harmadik láb: politikai pluralizmus

Célszerűnek látszik az elkülönített, lélekszám-arányosan meghatározott parlamenti képviselői helyek biztosítása – ilyet ma is ismer egyes szomszédos államok jogrendszere, sőt a román a kedvezményes küszöböt, a horvát pedig a nemzetiségenként eltérő számú képviselői hely intézményét is alkalmazza. Ezek nemcsak a magyarság parlamenti képviseletét biztosítanák, hanem a – belső – politikai pluralizmust is, amelynek megvalósulása nagyon kívánatos lenne, egyrészt a csak etnikai fókuszú politizálás bizonyos mértékű meghaladása, másrészt az érintett határon túli közösségek belső sokszínűségének és a különböző magyarországi társadalmi-politikai közösségekkel való kapcsolattartása megvalósításának érdekében. A kötelező kormányzati bevonást nem látom kivitelezhetőnek, a politikai logika nem így működik, ráadásul láttunk országos és helyi önkormányzati szinten is olyan bevonási modellt nem egy esetben, amelynek valójában – a pénzosztáson és a politikai klientúra támogatásán kívül, ami persze szintén fontos szempont – túl sok haszna nem volt. 

Plusz egy tennivaló: befogadó nemzettudat

Egyetértve Bárdi Nándorral, a magyar–magyar együttműködés alapjává az embert és az embert kiszolgáló intézményeket kell tenni: ahogy belföldön, úgy a határon túli magyarok irányában is szükséges az oktatási rendszer minőségi fejlesztése és megfelelő forrásokkal – és kellően (tovább)képzett pedagógusokkal – ellátása. Ebben a tekintetben jelentős feladat áll a politikum előtt: meg kell haladni azt a szemléletet, amely szerint a politikailag másként gondolkodó nem magyar vagy akár haza- és nemzetáruló – bel- és külföldön is. A magyar nemzettudatnak befogadónak kell lennie, egyesítőnek, türelmesnek és párbeszédre épülőnek. A magyar nemzet egyszerre egységes és sokszínű – a határon túli magyar közösségek ráadásul egy másik politikai közösségnek is tagjai, ennek tagadása vagy figyelmen kívül hagyása súlyos rendszerhibákat okozhat bármiféle újratervezésben. 

Többségi társadalmak felé fordulás és hatalommegosztás

Szükséges röviden még a szomszédos államokkal ápolt viszonyról is pár szót ejteni, hiszen a fentiek az önképükkel jelentős részben ellentétesek – ahhoz, hogy a célzott változást el tudjuk érni, számukra is nyújtani kell valamit. Ez csak úgy lehetséges, ha érdekeltté tesszük őket az együttműködésben. A politikai stabilitás erősödése ilyen szempont lehet, de túl kell lépni a csak a politikumra koncentráló törekvéseken is; szükséges a többségi társadalmak minél szélesebb rétegei felé fordulás is. Ennek keretében törekedni kell a cserekapcsolatok, testvértelepülési kapcsolatok, együttműködések egyéb formáinak kiszélesítésére – ha megnézzük a mai gyakorlatot, akkor ezeknek a kapcsolatoknak döntően etnikai alapjuk van, nagyon kevés szlovák vagy román etnikai dominanciával rendelkező településnek van magyarországi testvérvárosa és ennek a ténynek az okai mindkét oldalon keresendők és kezelendők. A német–francia és újabban a német–lengyel megbékélés is fontos tapasztalatokat kínál az ilyen intézményesített kapcsolatok működtetésében; a magyar sajátosságnak – ezek alkalmazása mellett – viszont a fenti, területi alapú hatalommegosztási modelleket alkalmazó konszociális intézményi mechanizmusok gyakorlatba ültetésének kell lennie. Ez nem kis kihívás, de akár már egy-két ország vonatkozásában való megvalósítása regionális jelentőségű fejlemény lenne, ami katalizátorént hathat az előrelépésre más országokban is.

 

Bárdi Nándor Magyar–magyar viszony I. – NER című írása itt, a Magyar–magyar viszony II. – Új kezdet című pedig itt olvasható

 

A szerző nemzetközi jogász, a KRE ÁJK megbízott tanszékvezetője, korábbi diplomata

 

Nyitókép: RMDSZ-rendezvény Marosvásárhelyen 2008-ban (fotó: Kulja, CC BY-SA 3.0 / Wikimédia)