„A burzsoázia likvidálásához hozzátartozik a kitelepítés is!”
(Rákosi Mátyás)
Már a megelőző hónapokban összeírták az elkobzandó lakásokat, a kelet-magyarországi, a „testvéri szocialista” országokkal határos megyékben pedig a kényszerlakhelynek kijelölt házakat, családokat. Befogadásra kuláknak bélyegzett parasztgazdákat, segéddel dolgozó iparosokat, kereskedőket, azaz a „kizsákmányolókat” jelölték ki; lakásuk kisebb-nagyobb részét át kellett engedniük a budapesti „nemkívánatos elemeknek”.
A Hantó Zsuzsanna által dokumentált mintegy tizenötezer budapesti deportáltból Szolnok megye legdélibb településére, Kunszentmártonba százhat család, majd kétszáz személy került. Némi bútort, ruhaneműt, személyes holmit hozhattak magukkal.
Sok hátrahagyott érték, bútor, szőnyeg, műkincs, könyv, generációk életének munkája, értelme ment veszendőbe.
Elkobzott ingatlanjaikat és ingóságaikat sosem kapták vissza. Ellenértéküket sem. Lakásaikba főleg pártkáderek költöztek be.
Kényszerlakhelyek Kunszentmártonban (fotók: Barna Gábor kutatási dokumentációjából)
Betegség sem állhatott a kitelepítés útjába. Az idős, nehezen mozgó Kabina Vilmos vezérőrnagyot és lábtöréssel ágyban fekvő, beteg feleségét is vonatra rakták, csakúgy, mint a várandós Ádámosi Zoltánnét. Sokakat sokkolt a hír. A Klauzál tér 20.-ban lakó
Kohn József és felesége, Stern Jolán a sárga csillagot is kitűzte, hiszen nekik egyszer már volt tapasztalatuk a deportálásról.
A lemeszelt ablakú vagonokat nem hagyhatták el, az út végén azonban többen megkönnyebbültek, hogy nem Szibériába szállították őket.
1951. június 8-án érkeztek meg a kunszentmártoni állomásra, ahol szekerek és teherautók várták őket, s vitték a csak pár nappal korábban értesített családokhoz, ahol elfoglalhatták kijelölt szálláshelyüket. Kinek mi jutott: szoba, nyári konyha, előszoba, üveges veranda, ablaktalan kamra. Melyik család mit tudott adni. Többen fűthetetlen, ablaktalan helyiségben éltek három évig, mint a későbbi neves humorista, Kaposy Miklós.
Stolcz Zsigmondék kényszerlakhelye, Széchenyi u. 2.
Megszűnt a befogadók családi életének zártsága, a kitelepítettek számára pedig eltűnt a fővárosi komfort. Állandósult a kiszámíthatatlanság, a létbizonytalanság és a kiszolgáltatottság. A kényszerű együttélésben mégis elviselhető közös életet alakítottak ki.
Tudták, a körülményekért a külső hatalom a felelős.
Bár a rendelet lehetőséget adott arra, hogy Budapest kivételével más településre, rokonokhoz, ismerősökhöz költözzenek, kérelmeiket mindig visszautasították. Az idős és beteg deportáltak szakorvosi kezelését is megnehezítették. Kényszerlakhelyük közigazgatási határát még kórházi beutalás esetén is csak rendőrhatósági engedéllyel hagyhatták el. Az államrendőrség rendszeresen éjjel ellenőrizte, hogy a deportáltak kényszerlakhelyükön tartózkodnak-e.
A továbbiakban arról olvashatnak, hogy:
- a kitelepítettek nyugdíjának folyósítását megszüntették
- eredeti szakmájukban nem dolgozhattak
- egyetemi tanároknak is fizikai munkát kellett végezniük
- többen nem érték meg 1953-at, a kényszerlakhely felszabadításának időpontját
- Budapestre ezután sem költözhettek vissza
- gyerekeik többsége kitűnő és jeles tanuló volt
