A „háború vagy béke” kérdése tehát túl egyszerű. De meg tudjuk-e úgy fogalmazni, hogy laikusként ne vesszünk el a hadászati és diplomáciai részletekben? Van-e olyan gondolati séma, amely legalább egy fokkal közelebb visz a megértéshez? Igen, van, méghozzá olyan, amely figyelembe veszi a háborús konfliktus stratégiai jellegét. Egész pontosan azt, hogy a feleknek sohasem feltétel nélkül kell választaniuk háború és béke között, hanem a másik fél várható viselkedését számításba véve. Ezt követeli meg ugyanis tőlük az észszerűség minimuma.

A gondolati keret

A stratégiai helyzetek elemzésének elsődleges módszere a társadalomtudományokban a játékelmélet. Nem véletlenül finanszírozta a játékelméleti kutatásokat a hidegháború idején az amerikai katonai kormányzat. A háborús „játékok” bonyolultak, és a játszásuk legalább annyira tapasztalaton alapuló művészet, mint tudomány. Mégis, a játékelmélet a lehető legegyszerűbb formájában is segítheti az állampolgári tisztánlátást.

Az orosz–ukrán konfliktust fogjuk most föl „háborús játékként”, de a gondolatmenetünk általános lesz. Arra vagyunk kíváncsiak, hogyan juthatunk el egy zajló háborúból békéhez. Fontos, hogy először tegyük félre az erkölcsi vagy politikai értékelésünket, és csak a helyzet megértésére törekedjünk! Miután jobban értjük a helyzetet, az ítéletalkotásunk is szilárdabb talajon áll majd. Abban is vissza kell fognunk magunkat, hogy sok részkérdéstől, részszemponttól el kell tekintenünk. A célunk most csak az, hogy egy fokkal árnyaltabban gondolkodjunk a „háború vagy béke” kérdésénél. Fontos, hogy a játékelmélet nem megoldást ad, hanem szempontokat a gondolkodáshoz.

Együttes döntés

Egy háborúhoz két háborúzó fél kell: ha bármelyikük úgy dönt, hogy nem harcol, akkor nincs háború. Ha Oroszország megtámadja Ukrajnát, de az nem áll ellen, nem vág vissza, akkor nem tör ki háború. Most pedig, ha bármelyik fél leteszi a fegyvert, a háború rögtön véget is ér. A háború tehát alapvetően azt jelenti, hogy mindkét fél a harcot választja. Mindkét fél dönthet másképp is: választhatja a harc megszüntetését. Képzeljük el egy pillanatra, hogy mindkét ország ezt teszi! A háború ekkor véget ér (legalább egy időre). A valóságban ennek felel meg valamiféle tűzszünet, amely tükrözi a háborúval aktuálisan elért eredményeket, és amelyet később békemegállapodás rögzíthet. Nevezzük ezt „kölcsönös békének”!

Fontos, hogy mind a háború, mind a kölcsönös béke a két fél együttes döntésének a következménye. Ezt érzékelteti az alábbi ábra. Ukrajna és Oroszország is dönt: harcol vagy nem harcol. Ha mindketten a harc mellett döntenek, háború lesz. Ha mindketten a harc beszüntetése mellett, akkor kölcsönös béke.

1. ábra

A második ábra arra hívja fel a figyelmünket, hogy van további két kimenetele is a játéknak. Ukrajna dönthet úgy, hogy harcol, míg Oroszország beszünteti a harcot. Ekkor is béke lesz abban az értelemben, hogy a harcok megszűnnek. De ekkor Ukrajna „győz”: érvényesíti akaratát, és (feltehetően) visszafoglalja elveszített területeit. A fennmaradó negyedik kimenetel pedig az, amikor Ukrajna teszi le a fegyvert, Oroszország pedig nem, és az utóbbi érvényesíti akaratát, ami feltehetően Ukrajna elfoglalása. Ha az ábrát kiegészítjük a két aszimmetrikus döntési párral, látjuk, hogy a háború az egyik a lehetséges kimenetelek közül, miközben a „béke” fogalma három igen különböző kimenetelt takar:

2. ábra

Kimenetelek sorrendje

Mi a racionális viselkedés a két ország részéről? A válaszhoz először is tudnunk kell, hogyan értékelik a négy kimenetelt, hogyan rendezik sorba őket. Mindkét ország számára a legjobb, ha maga győz, a legrosszabb, ha az ellenfele győz. A kettő között a háború és a kölcsönös béke sorrendje már kevésbé magától értetődő. Amíg az adott ország úgy becsüli, hogy a háborúban nyerésre áll, vagy ha éppen nem is, de jó eséllyel fordíthat a szerencséjén, a háború folytatását preferálhatja. Pontosabban akkor tesz így, ha viszonylag optimistább a saját harci sikerét illetően, mint az ellenfele, akivel emiatt csak egy nem túl vonzó békét tudna megkötni. Ez a háborúk kezdeti, bizonytalan szakaszában sokszor így van. Ilyenkor kicsi az esély a békekötésre. Izgalmasabb a későbbi szakasz, amikor a háború „beáll”. Ekkor egy ponton túl megfordul az értékelés: a folytatás a status quón nem nagyon változtat, de a békekötés megtakarítja a háború további költségét. A felek várakozásai is reálisabbak lesznek, jobban igazodnak egymáshoz, így könnyebb a kölcsönösen elfogadható békefeltételek megtalálása. A béke stratégiai kérdései itt élesednek ki, ezért érdemes erre a helyzetre koncentrálnunk.

A harmadik ábrán jelezzük a négy kimenetel sorrendjét a két „játékos” számára a legjobbtól (1.) a legrosszabbig (4.)! A baloldali alsó számok Ukrajna, a jobboldali felső számok Oroszország sorrendjét mutatják:

   3. ábra

Immár előttünk van a játék minden fontos részlete. Mi lesz Ukrajna racionális stratégiája? Ha arra számít, hogy Oroszország tovább harcol, akkor jobban jár, ha ő maga is folytatja a harcot. Ha pedig arra számít, hogy Oroszország nem harcol tovább… nos, akkor is azzal jár jobban, ha ő harcol. Vagyis, függetlenül attól, milyen viselkedésre számít az ellenfele részéről, a harcot érdemes választania. A játékelmélet zsargonjával ez Ukrajna „domináns stratégiája”. Oroszországé úgyszintén, hiszen a játék „szimmetrikus”.

A háború tragédiája

Mindkét fél racionális stratégiája tehát a harc, ami a háború folytatásához vezet, noha mindketten előnyben részesítenék a tűzszünetet. Ez a következtetés megragad valami nagyon lényegeset a háború tragédiájából: még ha mindkét fél szeretné is befejezni, akkor sem racionális eszerint cselekedniük. Társadalmi csapdahelyzetről van szó, amely a híres-hírhedt fogolydilemma logikáját követi.

A játék tisztázza számunkra, mi a valós döntési szituáció. Az egyes országoknak nem arról kell dönteniük, hogy „a háborút vagy a békét” válasszák, hanem azt, hogy miként reagáljanak a másik fél háborús vagy békés viselkedésére. A legnagyobb kihívás pedig az, hogyan kecmeregjenek ki a csapdahelyzetből. Még pontosabban, hogyan érjék el a kölcsönös békét.

A feltétlen pacifizmus stratégiája kudarcot vall. Ha például Ukrajna ezt követi, vagyis mindenképpen abbahagyja a harcot, Oroszország racionális válasza az lesz, hogy leigázza. Ha Oroszország követi ezt az utat, Ukrajna racionális válasza a területek visszafoglalása lesz.

Fogós a csapda

A reális cél az lehet, hogy együtt és egyszerre változtassanak a viselkedésükön. A probléma, hogy a kölcsönös belátás és a megbeszélés nem elég. Tegyük fel, hogy a két fél tárgyalóasztalhoz ül! Látják a háború eddigi menetét, az aktuális helyzetet, és elég reálisan fel is tudják mérni, hová vezethet a háború folytatása. Ahelyett, hogy „végigjátszanák” a háborút, további veszteségeket elszenvedve, megállapodnak a harcok kölcsönös beszüntetésében. Leegyszerűsítve, az eredmény (például a területek megosztása) nagyjából az lesz, mint ha „lejátszanák” a háborút, de a veszteségek nélkül. De megéri-e nekik betartani az egyezséget? A játékot nézve látjuk, hogy nem éri meg. Nem éri meg, ha a másik fél betartja, és akkor sem, ha nem. A csapdahelyzet megoldásához több kell a belátásnál, az egyeztetésnél, a jó szándéknál. Ezért fogós a csapda.

A stratégiai feladat az, hogy a két fél hitelesen elkötelezze magát a kölcsönös béke mellett. A hitelesség minimuma, hogy ne érje meg egyoldalúan eltérni a megállapodástól. Ehhez az kell, hogy az egyoldalú eltérés ne jobb, hanem rosszabb helyzetbe hozza a felet. Ha Ukrajna egyoldalúan harcba bocsátkozna, rosszabbul járjon, mint a kölcsönös békével. Értékelésében hátrébb sorolja ezt a kimenetelt. Ugyanígy Oroszország is. Hogyan érhető ez el? Csak úgy, ha magára vállal bizonyos „büntetést”, szankciót az ígéretszegés esetére. Honnan származhat ilyen szankció? Származhat az adott kormányzat lelkiismeretéből: minél erősebb és közismertebb az erkölcsi tartása, annál inkább. De ez ritkán elég.   Erősebb a jó hírnév elvesztésétől való önző félelem: ha most megszegem a szavam, a jövőben sem fog nekem hinni a másik fél, illetve más országok sem, hiába akarnék majd velük megállapodni, együttműködni. De ez is kevés lehet, főleg, ha egyik vagy mindkét fél már eljátszotta a megbízhatóságát. Ilyenkor értékelődnek fel a külső szereplők, a „harmadik” országok.

A nemzetközi jog önmagában nem nagy elrettentő erő, mivel nincs mögötte világállam, amely megbüntetné az erőszakhoz folyamodó országokat. Valós hatalmi tényezők adhatnak neki súlyt. Az USA hegemón hatalomként egy ideig elég elrettentő erőt tudott nyújtani hasonló esetekre. Hegemón hiányában szövetségi rendszerek szankciói léphetnek a helyére. Ez lehet katonai fenyegetés vagy – gyengébb formában – gazdasági szankció kilátásba helyezése. De mindkettő költséges, így nem biztos, hogy megéri felvállalni. Ráadásul a szövetség egyes tagjai megpróbálják majd a költségeket a többiekre hárítani. Valójában ők is csapdahelyzetben találhatják magukat: mindenki jobban járna a közös elrettentéssel, de egyénileg nem racionális tenniük az érdekében. Könnyebb lehet inverz megoldást kivitelezni: a békét kötő felek jutalmazását, amíg kitartanak a béke mellett (igen, feltehetően mindkét félét). Ennek jó eszköze lehet a kereskedelmi kapcsolatok fellendítésének ígérete, ami a jutalmazó országnak sem költség, hanem előny.

Szimmetrikus jutalmak és szankciók

A háború során egyik félnek nyújtott támogatások vagy a másik felet sújtó szankciók a háború várható kimenetelét (bal felső négyzet) és ezen keresztül a békemegállapodás tartalmát befolyásolják: a támogatott félnek kedvező irányba mozdítják, de a békekötés esélyére önmagukban nem fejtenek ki hatást. Azt a békéhez kötődő, a háború lezárása után kilátásba helyezett, a két felet az ígéretei betartására többé-kevésbé szimmetrikusan ösztönző jutalmak és szankciók segíthetik elő.

Nem azt elemeztük, hogy egy ország mikor robbant ki háborút. Így elemzésünk közvetlenül arra sem alkalmas, hogy erkölcsileg vagy máshogyan értékeljünk egy ilyen döntést. Azt vizsgáltuk meg, hogyan zárható le egy már elkezdett háború. A játékelméleti elemzés rávilágít, hogy míg a „háború” jelentése egyszerű (mindkét fél harcol), a „béke” három igen eltérő kimenetelt takar: az egyik vagy a másik fél egyoldalú lemondását a harcról, illetve a kölcsönös békét. A háborús ellenségek szempontjából ezek nyilvánvalóan nem egyenértékűek, de mélyebb megfontolás nélkül kijelenthetjük, hogy morálisan sem azok. Így általában „a békére” vágyni definiálatlan várakozás, vagy pedig – ha közömbösséget jelent a három eltérő kimenetet illetően – minden bizonnyal helytelen.

Ne érje meg

A békekötés stratégiai kihívása mindkét háborús fél számára kettős. Először tisztán kell látniuk, hogy a harcok folytatásával vagy a békekötéssel nyerhetnek-e többet. Ez különösen a háború első szakaszában nehéz. Másodszor, ha mindketten nyernének is a békekötéssel, módot kell találniuk arra, hogy kölcsönösen hitelesen elköteleződjenek mellette. Hangsúlyozottan nem elég, hogy mindketten jobban járjanak a békével. Nem elég a kölcsönös belátás, de még a jó szándék sem. A háború ugyanis csapdahelyzet. A feleknek azt kell elérniük, hogy ne érje meg nekik visszakozni. Bölcs államférfiak ezen dolgoznak. Harmadik országok a fenyegetések és jutalmak kombinációival ezt segíthetik elő. Aki reális békére vágyik, ilyen stratégiai megoldásra vágyik.

 

A szerző közgazdász, az ELTE ÁJK oktatója

 

Nyitókép: Világbéke Ukrajnában – Jurij Gaszenko ukrán újságíró és diplomata karikatúrája 1919-ből: Ukrajnát körülzárják a bolsevik és a fehér oroszok, a lengyelek, a magyarok és a románok (Wikimédia)