A több méter magas, termőfát idéző fémszerkezet ágain kör alakú motívumok sorakoznak, amelyek a magyar történelem és kultúra különböző korszakait, meghatározó jelképeit mutatják be. A különleges világfa ágain helyet kapott a Kárpát-medence egyik legkorábbi írásos emlékeként számon tartott tatárlakai korong, a csodaszarvas-mondakörhöz kapcsolódó szkíta szarvasábrázolás, egy római kori mozaikrészlet, a magyar mondavilág és államiság egyik legismertebb szimbóluma, a turulmadár, az avar mellkorong, Emese álmának ábrázolása, a Hunyadi-címer, a Rákóczi-szabadságharc zászlaja és végül a csúcsra helyezett Szent Korona ábrázolás. A kilenc szimbólum a honfoglalás előtti időktől kezdve újkori történelmünkig bezáróan a közép-európai térség, s benne a magyarság történelmi és kulturális örökségét jeleníti meg.

A tatárlakai agyagtáblácskák (forrás: Mazarin07, Public domain, Wikimedia Commons)

 

A nem mindennapi turisztikai látványosságként is szembeötlő műtárgy-kompozíció alkotója – Gál Péter kultúraszervező, a zamárdi művelődési központ nemrég leköszönő igazgatója kezdeményezése és elképzelése nyomán – Ripszám János városi főépítész volt.

A magyar és számos más néphagyomány kincsében fellelhető világfa/életfa szimbólum hivatása, hogy a három világot, az alsót, a középsőt és a felsőt összekösse egymással. A föld mélyéből nő ki, de erős törzséből fakadó ágaival fenntartja az eget. A magyar népi díszítőművészet (gondoljunk csak a faragott székelykapuk motívumaira) állandó elemeként

a világfa/életfa az emberi élet legfontosabb dimenzióira, úgymint az életre, a halálra (alsó világ), a megszületésre és az elmúlásra,

az örök mozgásra és megújulásra (középső világ), s az emberi Lélek legmagasztosabb hivatására, azaz az Istenhez való törekvésére (felső világ) mutat rá.

Az életfa világszinteket összekötő jelentése nem más, mint annak az egy-ség-nek, az egész-ség-nek a megélése, amely az ősi lovas kultúrák népei számára a világmindenség isteni rendezésének mindennapi valóságát jelentette. A közép-ázsiai lovasnépek ősvallásának legalapvetőbb világ-rendszerezési formája ugyanúgy kifejezte az ősi hun, avar és magyar hit világrendjét, mint teljes jelképrendszerének felépítését.

A most felavatott zamárdi világfa emlékhely erőterében az ősiséggel birkózó magyar mitológia kimeríthetetlen mélységei tárulnak fel előttünk, melyeket ha meg akarunk érteni, talán kiindulásként érdemes felidéznünk azt a németh lászlói gondolatot, mely szerint:

„A múltat egy egész nemzet szellemisége kell, hogy magában hordozza, annak minden megnyilatkozásával, minden alkotásával együtt”.

Önismeretünk s egyben mai lelkiállapotunk látlelete lenne a válasz arra a kérdésre, hogy mai magyar nemzettudatunknak mennyiben része a múlttal való tudatos együttélés és felelős bánásmód?

Nemzeti érdekünk hát, hogy egy-séget, egész-séget alkotó közösségként tekintsünk önmagunkra és így tekintsünk vissza vagy inkább befelé a múlt mélységes mély kútjának mélyére, hogy annak víztükrén megláthassuk valódi arcunk, igazi önmagunk tükörképének felcsillanását.

A magyar történelem és kultúra különböző korszakait, meghatározó jelképeit mutatják be (a Tourinform Zamárdi engedélyével)

 

A múlt, azaz annak kínzó kérdése, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, hová tartunk, addig lesz elválaszthatatlan és izgató kérdése a magyar nemzettudatnak, amíg az teljesen kivetkőzve önmagából, saját történettudatát elvesztve, fel nem adja (el nem veszti) önazonosságát. Vajon megtörténhet-e ez a szomorú esemény egy nemzettel? Igen, megtörténhet. Abban az esetben, ha megfeledkezik saját léte, küldetése és hivatása értelmének, céljának folytonos kereséséről.

De a fenti kínzó gondolatsor mögött ott feszül egy másik, egy újabb feladvány-csokor is, mely abban az egy kérdéskörben foglalható össze, hogy: kit nevezhetünk ma magyarnak? És itt nyilván arra a köteteket kitevő befejezetlen vita vagy párbeszéd-sorozatra kell gondolnunk, melynek égető kérdése Herder óta Damoklész kardjaként lóg a fejünk felett, úgy mint: Mit ér az ember, ha magyar, s vajon meddig maradhatunk fenn magyarként a világban, s azon belül a számunkra kijelölt Kárpátok medencéjében?

S itt kanyarodhatunk vissza a Világfa-avatás aktualitásának jelentőségéhez. Fennmaradásunk egyik tartópillérét ugyanis épp az ősi hagyomány megőrzése és továbbadása biztosítja. A hagyomány, pedig, mint azt Csoóri Sándor megfogalmazta „nem más, mint

az a képesség, hogy az ember megőrzi eredetének minden izgalmát, titkát és erejét”.

Amikor a zamárdi Világfa tartalmi mondanivalóját, Gál Péter barátom jóvoltából közelebbről is megismerhettem, akkor a Vésztő-Mágor régészeti lelőhelyen található híres régészeti szelvény jutott eszembe. Ez a szelvény egy régészeti leletekben gazdag egyedi (településhalmazat) rétegeit mutatja be, méghozzá egy 11 x 4,5 méteres, földbe vágott szelvényben. Az itteni feltáráson dolgozó régészek egyikének támadt az a zseniális ötlete, hogy az egyre mélyebb és mélyebb földrétegekbe ható ásatási terep közepén hagyjanak érintetlenül egy földszelvényt, melynek

egymás fölött és alatt jól látható és elkülöníthető rétegei az egyes korszakok leletanyagát tárják az érdeklődők elé.

Az évek óta tartó ásatások látható rétegei mára mintegy hatezer évnyi mélységig nyúlnak vissza a múltba. E különleges időutazás településtörténeti rétegei számos régészeti emléket, sírokat, házakat, csatahelyeket stb. foglalnak magukban.

Vésztő, Csolt monostor (forrás: Civertan Grafikai Stúdió, Wikimedia Commons)

 

A zamárdi Világfa ágai ugyan felfelé nyúlnak, de a rajtuk lévő szimbólumok úgyszintén hétezer évnyi mélységbe kívánja vezetni, ha nem is a tekintetünket, de a képzelőerőnket, melynek nyomán megtapasztalhatjuk, hogy az idő a múltból a jövő felé megállíthatatlanul haladva gázol át emberi és közösségi sorsok hétköznapjain, ünnepein és tragédiáin. A vésztői régészeti földszelvénynek van olyan rétege is, amely csupán egy feketére égetett földcsíkkal jelzi az akkor élők által alkotott civilizáció szomorú sorsát.

„Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isȧ, por ës homou vogymuk.” – jut eszünkbe önkéntelenül ősi nyelvemlékünk, a Halotti beszéd első sora. S ha erre gondolunk, akkor tovább lépve a gondolatsorban, nekünk is egy képzeletbeli ásónyommal mélyebbre kell hatolnunk, oda, ahol már nem azt a kérdést kell feltenni önmagunknak, hogy ki a magyar, hanem inkább azt: Ki az ember? Honnét jött, hová tart, kitől kapta egyediségét és s mi lakozott, illetve mi lakozik személyisége központi magjában, azaz az emberi szívben? Mert ott az emberi szív legmélyén rejlik az a titok, amely képes áthatolni az évezredek mélységein és magasságain. Amely nem válik porrá és hamuvá, amely nem múlik el sohasem, s amely

egésszé tudja ragasztani a múlt, jelen és jövő korszakok rétegeit,

amely értelmet ad az emberi létbe zárt minden örömnek és a fájdalomnak....

S ez a titok nem más, mint a szeretet.

Andrásfalvi Bertalan írja le, hogy a néphagyomány nem más, mint az ember szeretetkapcsolatai kialakításának, fenntartásának, kifejezésének és továbbadásának az eszköztára. Mert „A hagyomány nem a hamu őrzését, hanem a láng továbbadását jelenti” idézhetjük Morus Tamás régi bölcs mondását. A hagyománynak ebbe a tárházba ugyanis beletartoznak a családi, házastársi, majd közösségi szeretetkapcsolatok, és beletartozik az embert körülvevő természethez és végül a néphez és a hazához fűződő szeretetkapcsolat is. A sorsközösségre, a közös hitre és erkölcsi törvényekre épülő

szeretetkapcsolatok finom hálózatai éltetik és tartják fenn egy nemzet öntudatát, önazonosságát és életerejét,

amit semmi mással sem lehet helyettesíteni, s amely legfőbb éltetője összetartozás-tudatunknak is. Íme az életfa megannyi virága, mely a szeretet maradandó gyümölcsét termi.

A múltból fakadó hagyományok megőrzésének és továbbadásának törvénye, valamint a szeretet és az egymással való törődés (más szóval szolidaritás) tehát szoros kapcsolatban áll egymással, hiszen mindkettő olyan értéket képvisel, amely összeköti az embereket, erősíti a közösséget és értelmet ad az életünknek. A régiségben (Molnár V. József kifejezése) minden becsületes embernek hét ősét kellett ismernie. A szeretet parancsa volt ez is, mely visszafelé tekintve és előrelátóan is érvényes törvényt alkotott.

Világfa Gödöllőn (forrás: Zizzi, CC BY-SA 3.0, Wikimedia Commons)

 

De vajon honnét ez a törvény, kitől kaptuk a szeretetnek ezt a korszakokat átívelő parancsát? Vagyis a „kicsoda az ember?” kérdése után ott van előttünk a végső kérdés mélysége: létezik-e az emberi létet felülmúló isteni valóság? Ha nem létezik, akkor ki vagy mi ad értelmet az emberi élet egymásra rétegződő korszakainak? Ha létezik, akkor Kicsoda az EMBERT saját képmására létre szólító Teremtő Isten, és halandó emberként miként tudjuk őt elérni, hogyan jutunk el hozzá? Miként teljesülhet az emberi lélek legmagasztosabb hivatása, az életfa legfelsőbb szintjének, azaz az Isten felé való törekvés beteljesülésének elérése?

Sehogy másként csak úgy, ahogy ezt a János evangéliumában olvashatjuk „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” (János 14,16). Vagyis a felső világba csak az Isten fia, Jézus áldozatán keresztül juthatunk fel. Azon

a halálból életté váló szeretet-áldozaton keresztül, amely egy másik életfán, a Szent keresztfa ágain virágzott ki és teljesedett be

a világ megváltásának misztériumában. „Mert úgy szerette az Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta oda érte.” (Jn 3,16) Az út, a felső világba vezető út tehát nem más, mint az áldozatot (és felelősséget) vállaló Szeretet útja.

Ha szeretünk, akkor megbecsülve múltunkat nem feledkezhetünk meg szent elődeinkről. Példájukból merítve erőt kaphatunk arra is, hogy jobban tudjunk szeretni a jelenben és felelősségteljes alkotómunkával, félelem nélkül, a Teremtő Istenbe vetett bizalommal tudjunk a jövőbe tekinteni.