Csikai Gusztávot Tiszaladányban mindenki ismeri. Szívesen útba is igazítják az idegent, hogy merre lakik, mert nem egykönnyen találni meg a portáját. Ladány ugyanis különös falu. A főutca nyugati felén egyszerű a helyzet, ott újabban épült, nyílegyenes utcák, egyforma kockaházak vannak, a keleti oldal viszont igazi zegzugos rengeteg.
A régi falu ugyanis a Tiszára települt, a Tisza meg errefelé még girbe-gurba. Helyesebben csak volt, mert a folyót szabályozták, s arrébb került a falutól.
A régi Tisza, vagy ahogy most mondják, a „Hótt-Tisza” viszont maradt ott, ahol volt, s maradtak persze a porták is.
Itt, az egyik görbe utca sarkán áll a Csikai-féle porta is. Egyik oldalt a hosszú lakóház, vele szemben a nyári konyha, ami természetesen télen is használatos. Az udvar végében pedig az ól, az istálló meg egy nagy csűr, s középen szép, gyepes tér. Itt fonja márciustól októberig a kasokat, kosarakat Csikai Gusztáv. Persze télen se pihen, de akkor bevonul a nyári konyhába. Most azonban nyár van, úgyhogy kint ül az öreg a gyepen, s fonja a kosarakat. És nevetve fogadja első kérdésünket.
Az udvar végében egy szép, gyepes téren fonja márciustól októberig a kasokat, kosarakat Csikai Gusztáv (fotók: Galambos Béla)
Mindenki azt kérdi, ki volt a mesterem. Én meg azt mondom mindig, hogy a falu. Mert az én pulyakoromban itt mindenki értett a kosárfonáshoz. Az is, akinek földje volt, meg jószága. Mert a ladányi határ kicsi, annak jó részét is elfoglalta a grófi uradalom. Így itt kevéske föld volt az emberek kezén, szükség volt valami más megélhetési forrást is felkutatni.
A Tisza árterében volt az a forrás. Ott ugyanis valóságos fűzfatenger nőtt, de nagy tévedés azt hinni, hogy a bőség ellenére bárki bármikor megdézsmálhatta azt.
Mint a régi paraszti világban mindennek, a vesszőszedésnek is rendje volt. Mégpedig ősz utóján, amikor a dér megcsípte már kicsit a bokrokat.
Igen ám, de a jó füzesek is a falu legnagyobb birtokosa, a Szirmay gróf kezén voltak, így ő határozta meg a szedés idejét.
Mindegyik kepésének (részes aratójának) adott egy nyilast (egy magyar holdnyi földterületet), ami általában tizenöt méter széles és ezer méter hosszú volt, de az se járt rosszul, akinek rövidebb rész jutott, mert annyival szélesebb parcellája lett. Akinek saját kis birtoka volt, az persze a sajátját ritkította, de a szabály rájuk is vonatkozott: csupán egy napig lehetett vesszőt szedni. Ilyenkor kint volt az ártérben szinte az egész falu, csak a nagyon öregek maradtak otthon. De később, mikor már hazakerült az anyag, a vessző hajalásába, feldolgozásába ők is bekapcsolódtak. A kenderfűznek meg a veres fűznek volt és van ma is a legnagyobb becsülete, belőlük készültek, készülnek a kosarak, szekérkasok.
Kosarak, demizsonok
A továbbiakban olvashatnak a:
- szekerező, piacozó tiszaladányiakról
- világjáró balmazújvárosi, hajdúnánási és polgári fogathajtókról
- Csikai Gusztáv feleségének nevezetes pézsmabundájáról
- a kiskörei vízierőmű építéséről
- csukahorgászati műhelytitkokról
