• Püspökszilágy történetében egyszerre van jelen az aszály és a villámárvíz. Melyik jelentette a nagyobb veszélyt?
Évszázadokon át az aszály volt a fő ellenség. Löszös, agyagos talajunk kiváló termőképességű: ha megkapja a szükséges csapadékot, rekordtermést hoz, de szárazságban gyorsan besül, és betonkeménnyé válik. Körülbelül az 1910-es évekig az aszály jelentette a gazdasági katasztrófát. Közben a patakon még működtek azok a Habsburg-kori, terméskőből épült létesítmények, amelyeket elődeink télen, kalákában emeltek a víz szabályozására. A huszadik század második felében azonban megfordult a helyzet. A nadrágszíjparcellák felszámolásával, a nagy táblák kialakításával és a domboldalak hegy–völgy irányú művelésével megjelentek a mindent elsöprő villámárvizek.
Nemcsak a víz zúdul le, hanem rengeteg termőtalaj is. Az iszap a völgyben rakódik le, veszélyezteti a házakat, a föld pedig odafent folyamatosan vékonyodik.
Vagyis ugyanannak a hibás tájhasználatnak két következményét látjuk: fent kiszárad és lepusztul a talaj, lent pedig elönt a víz és a sár.
• Sokáig abból indult ki a modern vízrendezés, hogy a vizet a lehető leggyorsabban el kell vezetni. Mikor vált világossá, hogy ez zsákutca?
Nekem húsz éve „esett le a tantusz”, polgármesterként pedig 2015–2016 körül jutottunk el a fordulópontig, amikor egymást érték a pusztító villámárvizek. A WWF, a Természetvédelmi Világalap szakembereivel és a vízügy nyitottabb gondolkodású munkatársaival leültünk, és kimondtuk: ezt másképp kell csinálni. A vizet nem kell mindenáron elvezetni, hanem ott kell lassítani és szétteríteni, ahol még nem okoz kárt. A domboldalak aljában, lehetőleg nagy műtárgyak nélkül, természetes módon kell kiengedni olyan területekre, ahol feltölti a talaj vízkészletét, javítja a mikroklímát, és később a növényzet számára is hozzáférhető marad.
Tordai Sándor: A vizet természetes módon kell kiengedni olyan területekre, ahol feltölti a talaj vízkészletét, javítja a mikroklímát (fotók: Püspökszilágy önkormányzatának engedélyével)
Kezdetben a bürokrácia falába ütköztünk. A régi vízügyi szakemberek még értették a polgári védekezés során kialakult természetes vízbetározás logikáját, később viszont megjelentek a bírságok és a bontási utasítások. A szabályozás sokáig csak azt tudta értelmezni, ami tervrajzon szerepelt és betonból készült. Rőzsegát, elárasztható mélyedés vagy visszakapcsolt oldalterület nehezen fért bele ebbe a gondolkodásba. A nemzetközi LIFE-pályázat azért jelentett áttörést, mert szakmai és pénzügyi keretet adott ahhoz, amit helyben már régóta sejtettünk.
• Jól hangzanak a természetalapú megoldások, de a gazdák számára minden négyzetméter földnek ára van. Hogyan lehetett őket megnyerni?
Püspökszilágyon néhány nagy bérlő és több száz kisebb tulajdonos van. Nem kényszeríteni próbáltuk őket, hanem megmutattuk, hogy az intenzív, rossz irányú művelés hosszú távon a saját vagyonukat pusztítja. Az erózióval nem egyszerűen sár folyik le a dombról, hanem a termőképesség távozik. Az eketalpzáródás miatt pedig a víz nem beszivárog, hanem lefolyik.
A gazdák rendkívül fogékonyak, ha látják a józan észt és a saját érdeküket.
Amikor megértették, hogy a patak menti pufferzónák és az oldaltározók a vetést is védik, partnerekké váltak.
Ma a nagyobb bérlők között is van, aki forgatás nélküli talajművelést alkalmaz, rétegvonalban dolgozik, és olyan eszközöket szerzett be, amelyek jobban megőrzik a nedvességet. Egyszer a terepjárómmal elakadtam egy ilyen kezelt táblán. Bosszankodhattam volna, de valójában örültem: a talaj szivacsként tartotta magában az esőt, nem pedig sárfolyamként küldte le a falura.
A továbbiakban arról olvashatnak, hogy
- a mai agrártámogatások nem segítik a fenntarthatóságot
- értelmetlen a korábbi legelők helyén szántóföldi termesztéssel próbálkozni
- a gyepek biodiverzitása a dzsungelekével verekszik
- miért érdemes kameruni juhokat tartani
- mi minden kapható az Ízvölgy piacon
• A támogatási rendszer ugyanakkor többnyire hektárokban, előírásokban és ellenőrizhető műveletekben gondolkodik. Segíti vagy akadályozza a változást?
Ez az egyik legnagyobb ellentmondás. Ha az uniós és a hazai agrártámogatás jobban építene a gazdák tapasztalatára és a helyi adottságokra, a termelők nagyon gyorsan átállnának a fenntarthatóbb logikára. A gazda ismeri a földjét, látja a csapadékot, tudja, mikor kell aratás után lezárni a talajfelszínt, akár éjszaka, hogy megőrizze a párát. Ehhez képest merev előírásokat kap, amelyek egyformán vonatkoznak egy sík alföldi táblára és egy meredek nógrádi domboldalra.
Volt olyan aszályos év, amikor a kötelezően elvetett zöldítő növényzet azt a kevés vizet is felhasználta, amelyre a főnövénynek lett volna szüksége. A cél helyes, az eszköz mégis káros lehet, ha nem veszi figyelembe az adott évet és tájat. Sokszor nem újabb szabály kellene, hanem néhány világos alapelv: patak mellett legyen pufferzóna, meredek dombon ne lehessen hegy–völgy irányban kapásnövényt termeszteni, és kapjon előnyt az, aki javítja a talaj vízbefogadó képességét.
Ha helyreállna a vetésforgó és a táj mozaikossága, mesterséges rőzsegátjaink jelentős részére sem lenne szükség,
mert a táj maga végezné el a munkát.
• Kell-e egyáltalán nagyüzemi szántóföldi növénytermesztés ezen a fás-legelős, tagolt dombvidéken?
Nem mindenütt és nem mindenáron. Vannak jó szántóterületek, ahol korszerű talajműveléssel, megfelelő vetésforgóval és vízvédelemmel indokolt a növénytermesztés. De a meredek „dinnyedombokon”, a keskeny völgyekben és az erózióra hajlamos lejtőkön ökológiai tévedés a nagyüzemi szántó fenntartása. Ezeknek a területeknek jelentős része eredetileg kaszáló, fás legelő vagy mozaikos gazdálkodási tér volt.
Észak-Pest és Nógrád települései körül sok száz hektár elhanyagolt gyep található, köztük védett területek is. Megfelelő kezelés mellett ezek biodiverzitása a dzsungelével vetekszik. A legeltetésnek ezen a tájon nem megtűrt mellékszereplőnek, hanem vezető tájhasználati formának kellene lennie. A jól legeltetett
gyep vízgazdálkodási szempontból is sokkal kedvezőbb, mint a rosszul művelt szántó: egész évben takarja a talajt, lassítja a lefolyást, mélyebb gyökérzetet
tart fenn, és kisebb az erózió veszélye. Ráadásul minőségi élelmiszert ad.
• Önök kameruni juhokat is tartanak. Ez első hallásra inkább egzotikus ötletnek tűnik, mint nógrádi tájgazdálkodásnak.
Pedig nagyon is gyakorlati döntés volt. A kameruni juh kis vízigényű, vedlő fajta, ezért nem kell nyírni, és a tartása több szempontból is egyszerűbb. Kiválóan legel, a nehezen kezelhető növényzetet is visszaszorítja, és olyan invazív fajokkal is elboldogul, mint a japán keserűfű vagy a selyemkóró. Ahelyett, hogy üzemanyagot égetve, műanyag damilos fűkaszákkal vágnánk a területet, mikroműanyagot szórnánk szét, majd a levágott növényt elszállítanánk, az állat helyben elvégzi a munkát, miközben trágyáz is.
Ez csak akkor válik valódi körkörös gazdasággá, ha a helyi feldolgozás is hozzákapcsolódik.
Penc és Terény bevonásával fóliás termesztésben, húsfeldolgozásban és tartósításban gondolkodunk.
A füstöléstől a fermentálásig sok olyan hagyományos eljárásunk van, amely korszerű, takarékos és piacképes tudás lehet. A cél nem az, hogy mindenből önellátók legyünk, hanem hogy minél több érték helyben maradjon.
• A tudomány ebben milyen szerepet játszik? Nem távolítja el az embereket a sok mérés és modell?
Éppen ellenkezőleg. A Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) kutatóival végzett munka közelebb hozta a tudományt a faluhoz. Meteorológiai állomás, talajvízkutak, kamerák és vízszintmérések segítenek megmutatni, mi történik a tájban. A hivatalnál olyan kijelzőt szeretnénk, amelyen élőben láthatók ezek az adatok. Amikor a gazda a saját telefonján követheti a talajvíz változását, a mérés nem elmélet többé, hanem közvetlen tapasztalat.
Záportározó – a vizet nem kell feltétlenül elvezetni
A tudomány azért is fontos, mert emlékezetet ad. Egy-egy nagy eső után mindenki máshogy emlékszik arra, mennyi víz jött, honnan érkezett, meddig állt. A műszer nem vitatkozik, hanem rögzít. Ez fegyver a leegyszerűsítések és a fotelből megfogalmazott vélemények ellen. Közben közösségi identitást is épít. A helyiek büszkék arra, hogy külföldi delegációk jönnek tanulni Püspökszilágyra, és arra is, hogy a saját tapasztalatuk egyetemi kutatással találkozik.
• Országosan mennyire adottak a feltételek az ilyen helyi alkalmazkodáshoz?
Nagy az elmaradás. Régóta minden településnek rendelkeznie kellene vízkárelhárítási tervvel, mégis sok helyen a legalapvetőbb dokumentum sincs meg, mert nem volt rá pénz és szakmai segítség. Pedig egy jó terv feltárja, honnan érkezik a víz, hol lehet lassítani, melyik út, híd vagy lakóterület veszélyeztetett, és kinek mi a feladata.
Minden megyében szükség lenne bemutatható kísérleti helyszínekre. A polgármesterek és gazdák többségét nem konferencián lehet meggyőzni, hanem úgy, hogy megmutatjuk: itt a rőzsegát, itt az elönthető terület, itt a mérési adat, és ennyibe került. Angliában azt láttam, hogy az állam felismerte: nem tud minden házat önmagában megvédeni a dombvidéki elöntésektől. Ezért koordinál, támogat és teret ad a helyi közösségeknek.
A vízvédelem nem ott kezdődik, ahol már áll a víz a nappaliban, hanem fent, a forrásvidéken.
Ehhez szolidaritás is szükséges: annak kell vizet visszatartania, akinek közvetlenül talán nem lenne baja, hogy az alatta élők biztonságban legyenek.
• A helyi termékek és az Íz-völgy piac hogyan kapcsolódnak ehhez a tájhasználati fordulathoz?
Úgy, hogy tájgazdálkodás csak akkor marad fenn, ha megélhetést is ad. Minden harmadik vasárnap megnyílik nálunk az Íz-völgy piac. Ilyenkor két-háromezer látogató érkezik, az ötven-hatvan helyi és térségi árus pedig alig fér el a faluban. Van világbajnok kovászos pékünk, vannak kézműveseink, termelőink, közben koncertek és közösségi programok zajlanak a tóparton. A városi ember keresi a hiteles, helyhez kötődő élelmiszert és élményt.
A fás legelők, erdők és gyepek nemcsak húst adnak. Ott van a som, a szeder, a gomba és sok más melléktermék, amelyből magas hozzáadott értékű ökotermék készülhet.
A cél az, hogy a táj ökológiai adottságaira épülő, korszerű gazdaság jöjjön létre.
• Püspökszilágy példája végül miről szól: árvízvédelemről, klímaalkalmazkodásról vagy vidékfejlesztésről?
Mindháromról, de talán még ennél is többről. Arról, hogy a táj a közösség életfeltétele. Ha rosszul használjuk, előbb a talaj, aztán a víz, végül az ember tűnik el belőle. Ha viszont a helyi tudást, a tudományt, a gazdák érdekeit és a közösségi munkát össze tudjuk kapcsolni, akkor nemcsak a villámárvizet mérsékeljük. Megőrizzük a termőföldet, új gazdasági lehetőségeket teremtünk, és okot adunk arra, hogy valaki itt képzelje el a jövőjét. A természetalapú vízmegtartás ezért nem zöld luxus. A magyar vidék egyik legolcsóbb és legészszerűbb túlélési stratégiája. Nemcsak a vizet tartjuk meg, hanem az embert is.
