Nincs szívszorítóbb látvány, mint a kiszáradt alföldi táj. Több évtizedes vidékjárásom során magam is végigkövethettem a kiemelkedő szépségű, a két nagy folyónk között elterülő síkvidék átalakulását, a klímaváltozás és a helytelen vízgazdálkodás következtében egyre inkább elsivatagosodó magyar rónaság élővilágának már-már visszafordíthatatlan változását. Ahol soha nem látott száraz időszakok uralkodnak,
a vízfolyások egyre alacsonyabb szintre süllyednek, a szikes tavak végleg kiapadnak, és rohamosan csökken a talajvízszint.
De említhetném az erdők pusztulását, a növényzet tájképi szintű átalakulását, a vizes élőhelyeken tapasztalható károkat vagy a mezőgazdaságot érintő aszálykatasztrófákat.
Kiszáradt itatógödröket mutat Nagyapáti Oszkár (fotók: Borzák Tibor)
A Duna–Tisza köze vízpótlásának kérdése nem új keletű, évszázados vita tárgya például az, hogy megépüljön-e, vagy sem a folyókat összekötő csatorna, amely vizet juttathatna a szomjazó földekre. Sajnos a probléma ennél sokkal bonyolultabb, amit az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) a világ közvéleménye számára huszonkét éve egyértelművé tett azzal, hogy a Homokhátságot félsivatagos övezetbe sorolta. És ennek megváltoztatása érdekében alig történt valami, s ha volt is szakmai szándék, a politika általában felülkerekedett rajta.
A továbbiakban megismerkedhetnek
- a Marispusztai Önkéntes Vízőrzők történetével;
- Nagyapáti Oszkár vadőrrel, aki egy hazánk elsivatagosodásáról szóló természetfilm hatására vált vízőrzővé;
- Az Élhető Kiskunmajsa Egyesület erőfeszítéseivel;
- egy madarakkal benépesülő új vizes élőhely születésével;
- a vízkészletek felhalmozását szolgáló kormányzati cselekvési programmal
