Immár százhetvenhárom ország hetvenhárom helyszíne szerepel a világörökségi listán, és a részes államok közül csupán huszonháromnak nincs világörökségi helyszíne. (Csak az értelmezés kedvéért: az egyetemes értékek védelme az Abu Szimbel-i sziklatemplomok veszélyeztetettsége idején, az Asszuáni-gát építésekor 1959-ben került szóba, az 1972-ben létrejött Világörökségi Egyezmény értelmében először 1978-ban tizenkét helyszínt vett fel a Bizottság a listára. Magyarország részes államként 1978-ban csatlakozott az Egyezményhez, első két világörökségünk, Budapest– a Duna-partok és a Budai Várnegyed és Hollókő ófalu és környezete 1987-ben nyerte el a címet.)

Minden új világörökségi helyszín pályázatának elfogadásáról konszenzussal döntött a Bizottság – emelte ki az ülés után kiadott közlemény.

Három kulturális és természeti értéket fegyveres konfliktusok, illetve környezeti pusztítás veszélye miatt sürgősségi eljárással fogadtak el: a Boma-Badingilo Nemzeti Park vidékét Dél-Szudánban, az Amel-hegyi várakat Libanonban és a ciszjordániai Szebasztia régészeti lelőhelyét. Ugyanakkor hat helyszínt a veszélyeztetett világörökségi helyszínek közé soroltak a szakemberek, ezzel hangsúlyozva kiemelkedő értékeiket, ugyanakkor jelezve a fokozott figyelmet, a védelem szükségességét.

 

Az idén világörökséggé lett Olümposz legmagasabb csúcsa, a Mytikas Wikimédia Commons

Ezúttal három afrikai ország – a Comore-szigetek, Sao Tomé és Príncipe, valamint Dél-Szudán – először került fel a listára, mutatja, hogy a nemzetközi szervezet törekszik a lista kiegyensúlyozottabbá és reprezentatívabbá tételére. A vegyes, azaz egyaránt kulturális és természeti értékként említett helyszín Görögországban az Olümposz-hegység és környezete.

S hogy a döntnökök nemcsak a régmúlt értékeire figyelnek, mutatja, hogy világörökség lett Finnországban Alvar Aalto és építésztervező-társainak tizenhárom, XX. századi modernista épülete, valamint a lengyelországi Gdynia modernista városközpontja és az üzbegisztáni Taskent modernista építészete.

Világörökséggé nyilvánították az 1944-es normandiai partraszállás, a D-nap vidékét is az emlékhelyek kategóriájában. Ebben a 2023-ban létrehozott kategóriában azok a helyszínek szerepelnek, amelyekről valamely fontos történeti, nemzeti, akár nemzetközi eseménnyel kapcsolatban emlékeznek meg az országok és közösségeik.

Hollókő ófalu 1987 óta viselheti a világörökség kitüntető címet Képforrás: Wikimédia Commons

 
Hazánk nyolc világörökségi helyszínt – Budapest: Duna-partok, Budai Várnegyed, az Andrássy út; Hollókő ófalu; Aggteleki-karszt/Szlovák-karszt barlangjai (közös); Pannonhalmi Bencés Főapátság és természeti környezete; Hortobágyi Nemzeti Park, Puszta; Pécs (Sopianae) ókeresztény sírkamrák; Fertő / Neusiedlersee kultúrtáj (közös); Tokaj-hegyaljai történelmi borvidék kultúrtáj – jegyez. Legutóbb 2002-ben köszönthettünk újat, azóta voltak próbálkozások, szépségtapaszok és akadt, mondjuk ki nyíltan, inkább szégyenteljes, mintsem büszkeségre méltó esemény is. 2008-ban a Komárom–Révkomárom erődrendszer közös magyar–szlovák jelölésének tudományos dokumentációját és a helyszíneket vizsgálva a nemzetközi szakmai tanácsadó testület javaslatai nyomán a két részesállam fontolóra vette a megállapításokat és a valószínűsíthető elutasító döntést elkerülve visszavonta a jelölést.

Az elmúlt két évtizedben nemegyszer került sor arra, hogy a Bizottság vizsgálta és nem kevés kifogást emelt a budapesti – különös tekintettel az Andrássy út környékére, a zsidónegyed bontásaira és új építéseire, a Vár állapotára, a MOL-toronyra (erről itt írtunk), a városligeti biodómra – és a tokaji történeti kultúrtáj helyszínének kezelésével, fejlesztésével kapcsolatban.

Időről időre monitorozták a két területet, évről évre komoly és részeletes megőrzési állapotjelentést várt a Bizottság. Aztán bár megoldások csak részben születtek, csöndesedni látszottak a viharok, talán a figyelem is elterelődött, ahogy a hazai képviselők újabban fogalmaztak, a szakmai párbeszéd meghozta az eredményét.

És 2018-ban új magyar helyszín került a Bizottság elé: A Római Birodalom határai – a dunai limes magyarországi szakasza elnevezésű világörökségi várományos helyszín Világörökség Jegyzékbe jelölése négy ország: Ausztria, Magyarország, Németország, Szlovákia közös nevezésének részeként. (Az összesen ezer kilométeres szakaszon hatvanöt magyar helyszín szerepelt a kilencvennyolcas nemzetközi listán.) Azonban a magyar kormány 2019 tavaszán változtatni akart a közös nevezésen, azaz annak magyar részén és az elfogadott tudományos dokumentációból törölte az óbudai Hajógyári-szigetet és vele Hadrianus helytartói palotájának maradványainak jelölését. Mire, csodák csodája (akadt, aki ezen tényleg csodálkozott?!) a Világörökség Bizottság nem foglalkozott tovább az üggyel. Legalábbis 2021-ig, a következő ülésig (2020 a Covid miatt elmaradt), amikorra ismét elfogadható tudományos anyag készült el, talán csak azért, hogy derült égből villámcsapásként a magyar részes állam utolsó (vagy utolsó utáni?) pillanatban ismét visszalépjen. S az újabb ürügy: Magyarország kivárná, amíg még négy déli állam is elkészül a dokumentációjával, majd inkább együtt… Hogy ezzel megakadályozta volna Ausztria, Németország, Szlovákia világörökségi listára kerülését, nem számított… A Világörökség Bizottság azonban másként döntött, a magyar fél maradjon ki, a többi három állam dunai limes szakasza, ókori történeti, régészeti, építészeti értékeivel legyen immár világörökség (erről itt írtunk).

Azóta nem volt új jelölés, így huszonnégy éve egyetlen magyar helyszín sem került listára. Lehet ezt szépíteni, de nem nagyon érdemes,

az utóbbi másfél évtizedben ugyanúgy nem volt a respektje a világörökségnek, ugyanúgy fölösleges tehernek, akadálynak tekintette a kormány, mint a régészetet és a műemlékvédelmet.

Nemrégiben szó esett arról, hogy Óbuda javasolja, hogy a limes-jelölés újra napirendre kerüljön (erről itt írtunk). Talán így lesz, és eljön az az idő is, amikor újra társadalmi megbecsülés övezi a világörökséget.

 

 

Nyitókép: Pécs ókori emlékei, az ókeresztény sírkamrák 2000-ben kerültek fel a világörökségi listára. Képforrás: Wikimédia Commons