Németország Sachsen-Anhalt tartományában Halle város a középkorban a sóbányászatból gazdagodott meg, és a XVI. század elején, a reformáció terjedésének kezdetén rövid időre Brandenburgi Albrecht magdeburgi érsek rezidenciája lett. Az ő emlékét idézi az átépítése után rendkívül eredeti architektúrájú dóm, a gótikus nyeregtetőt körös-körül csaknem teljesen eltakaró, félköríves záródású reneszánsz oromfalakkal.
Schloss Moritzburg a város jeles késő gótikus műemléke, amely még a XVII. században a harmincéves háború idején vált romossá, 1901 óta több fázisban hozzáfogtak helyreállításához, végül 2008-ban lett a hajdani várkastélyból művészeti múzeum.
A Nieto Sobejano Arquitectos spanyol építésziroda tervei pontosan mutatják a különbségeket az épület történelmi maradványai és a kiegészítések között – világosan látszik, mi a régi és mi az új.
A hajtogatott tetőidomok a történelmi sziluettre utalnak, de tartózkodnak azok másolásától. A múzeum igényes – a modern részben többek közt Lyonel Feininger a dómot is ábrázoló festményeivel büszkélkedő – gyűjteménye látható.
Civakodó angyalkák a dómban, a szószéken
A szerző felvétele
Északra Moritzburgtól a Nationale Akademie der Wissenschaften épülete emelkedik, melyet 1652-ben alapítottak, s alapítólevelét 1677-ben I. Lipót császár és magyar király jegyezte – ezért nevében a „Leopoldina” jelzőt is használja. Az intézményben működik a világ legrégebbi természettudományos tudós társasága, amely 1878-ban költözött végleg Halléba, székháza ezért is „csak” neoreneszánsz épület. Az akadémia súlyos nehézségekkel bár, de túlélte mind a nácikat, mind az NDK-t, és 2008 óta használja – a többi más német akadémiától megkülönböztetésként, egyúttal mint az országos alkotmányos szervek tanácsadó testülete – a „nemzeti” címet.
A szerző felvétele
Albrecht bíboros utasítására 1529-ben kezdték felszámolni a falakon belüli – többnyire a templomok körüli – temetkezési helyeket, és 1557-től Nickel Hoffmann városi építőmester harminc év leforgása alatt a fallal körülvett temetőkertben kilencvennégy befelé nyíló szegmensíves fülkét épített, ehhez hasonló építmény az Alpoktól északra csak kevés található.
Ferdinand von Quast, az első porosz főkonzervátor (műemléki hivatalvezető, 1807–1877) használta először az olasz camposanto (jelentése szent mező, a középkori, templom körüli temetőket jelzi) kifejezést az ilyen temetőkre – a német nyelvterületen Hallén kívül csak a valamivel későbbi salzburgi Sebastiansfriedhof maradt ránk mint monumentális példa.
A hallei Stadtgottesacker (magyarul Isten városi szántóföldje) az NDK idejében erősen lepusztult, és az újraegyesülés után polgári kezdeményezéssel, adakozók és a hallei képzőművészeti főiskola szobrászhallgatóinak összefogásával sikerült restaurálni. A Stadtgottesacker „lakói”, egyetemi tanárok, evangélikus lelkészek, tisztviselők, katonatisztek között van August Hermann Francke (1663–1727). Amikor 1691-ben a fiatal teológust és filológust az éppen berendezkedő porosz hatalom nemcsak a hallei egyetem görög és keleti nyelvek professzorává tette, hanem Glaucha városrész Szent György-temploma egyházközségének lelkészévé is, még ő maga sem sejtette, milyen „tudásklaszter” nő ki munkájából.
Erről szól még a cikk:
- Melyek voltak a lelkész August Hermann Francke első ténykedései?
- Milyen iskolarendszert alakított ki?
- Hogyan alakult iskolái és a Francke-Alapítvány sorsa Németország újraegyesülése után
- Milyen szerepet kapott Francke hajdani lakóháza?
