Hogy emlékszünk-e Szentjóby Tamás – Lőrinczy »Lorrensy« Júlia ötletére 1992-ben született –, csak néhány napig élt gesztusára, amellyel üres tekintetű, lebegő szellemmé tette a szobrot (a Citadella magát történelminek mondó kiállításának alkotói bizonyára nem), ma már csak azért kérdés, mert arra utal, nemcsak a város fölé magasodó XIX. századi erőd (már a XIX. század végén szó volt lebontásáról, hogy aztán Medgyaszay Istvántól Makovecz Imréig változatos ideák szülessenek rá), legalább annyira a Szabadság-szobor léte, jelenléte, megfogalmazása is időről időre a figyelem középpontjába került. Így aztán nem csoda, hogy amikor az utóbbi évtized nemegyszer álságos műemlék-helyreállító szelleme elérte a Citadellát, a szobor helyzete is kérdésessé vált. A „megoldás” persze művi lett, a lábánál valaha álló szovjet katonaalak már rég a Mementóparkba került, az emlékmű talapzatán kereszt hirdeti, Orwell-lel gondolkodva, mától kezdve minden másképp volt.

A turisták kétségtelenül belakják a Citadella helyén született sétaparkot 
Képforrás: Várkapitányság

 
De lépjünk tovább a szobortól, amely ott magasodik a gyűlölt (?), megvetett (?), sokak által sokszor lebontani, elpusztítani vágyott erőd maradványainak Dunára néző oldalán. Maradványai. Nem tévedés a megfogalmazás, mert amit ma a látogató megpillant, s nagy eséllyel jóleső élvezettel, megelégedéssel jár körbe – hiszen kétségtelenül kitisztult, megszépült a környező terep, a megmaradt falak restaurálva ragyognak, különösen a hófehér látszóbeton és kőburkolatú vágatok, kényelmesek a jól szerkesztett lépcsők, kellemes a sétapark, látványos a múzeumi tér előtt az üvegfront, mögötte a feszített víztükrű műtóval és a közepén úszkáló, izzó piros emléklánggal, magával ragadó a kilátás –, nem más, mint XXI. századi eszközökkel kiegészített töredéke a hajdanvolt rettegett, a felújítás előtt még nagyrészt épségben megőrzött erődnek.

Tegyük gyorsan hozzá, a kiegészítésekre nem azért volt szükség, mert egyes épületrészek az idők során elpusztultak, hanem azért, mert az építészeti elgondolás durván belebontott az épületegyüttesbe. Rommá tette, hogy fölépíthesse, úgymond „szabaddá” tegye. Ahogy az építésztervező hadistílusban fogalmazta egy propagandakiadványban: „Két határozott kardcsapással megnyitottuk az erődöt, az észak–déli falak átvágásával a zárt struktúra nyitott köztérré alakult. Így összekötöttük a Gellért-hegy Pest és Újbuda felőli oldalait, amelyek eddig csak kerülőúton voltak elérhetők. A kelet–nyugati átvágással pedig a rondella zártságát oldottuk fel.” Majd szavaihoz már nem idézetként, hanem drámai magyarázatként a kiadvány még hozzáteszi: „A történelmi metafora szerint a zsarnokság ’fejét’, a nyugati rondellát leválasztották a ’testről’, így a tér megnyílt, szabadabbá, nyitottabbá és barátságosabbá vált…”

A hajdani belövés sem maradhatott eredeti helyén, az építészi akarat magamutogatón áthelyezte egy másik látványosabbnak vélt falra 
Képforrás: Várkapitányság

 
Hogy a szabadság fogalma ezúttal mit takar a felszínes gondolkodáson, egy épület megerőszakolt szétvagdosásának, átépítésének gesztusán kívül, azon lehetne merengeni, bár már nem érdemes, hiszen előttünk a visszavonhatatlanul megvalósult mű: a szétszabdalással, a nyiladékok bevájásával, a Szabadság-szobor mögötti félköríves, keleti rondella bontásával, egyes részletek elsüllyesztésével, illetve betemetésével, s nem utolsósorban az ágyútorony, a D alakú nyugati bástya keresztirányú átmetszésével megcsonkított, s imigyen csillogóan újjávarázsolt, XXI. századi turistalátványossággá devalvált erődítmény eredeti állapotában még védett műemlék, Budapest Világörökség egyik kiemelt eleme!

Itt ismét álljunk meg egy pillanatra, hiszen

amiről szó van, amit eredetiségében elpusztított az építkezés, az nem egyszerű, pótolható építmény, hanem egy majdnem két évszázados épületegyüttes, amelynek kiemelt (a megfogalmazás idején egyedi) műemléki védettségét a XIX. századi európai erődépítészet egyik „csúcsműveként” kapta,

különös tekintettel arra, hogy ma már csak kevés áll a korabeli hadiépítészet darabjai közül, többségük az első világháború idején elpusztult. (Magyarországon hasonló, bár síkvidéki fekvése miatt kevésbé látványos a komáromi erődrendszer, elsősorban a Monostori erőd.) A kiemelt műemléki védettség pedig törvényi erejénél fogva tiltja az épület egészének bontását (erről persze esetünkben nincs szó), részleges bontás legföljebb az épületnél régebbi és jelentős építészeti korszakok bemutatása kedvéért, illetve a hiteles állapotot torzító, idegen elemek, a történeti hitelességet zavaró, toldaléképítmények esetében lehetséges (erről sincs szó a Citadellánál). Emellett bármilyen beavatkozás hatósági engedélyhez kötött (kétségünk ne legyen, Taraczkay és csapata nem engedély nélkül bontott-épített, hanem védte a nemzetstratégiai szempontból kiemelt, tehát nem engedélyköteles építés lehetősége). Ily módon tehát bármilyen látványos, tervezőileg invenciózusan kimunkált Citadella-alkotás született, az súlyosan sérti a műemlék integritását. Megszüntette a műemléki értéket, s nem egyszerűen a falak, terek fizikai állapotáról van szó, hanem arról a szellemi-tartalmi értékről, ami a falakból, a terekből sugárzott, a múlt hitelességéről.

A D bástya lebontott szárnya helyén acélszerkezetes üvegfal, a magasban széles üveghíd, a műtavon művi örökláng
Képforrás: Várkapitányság

 
A tervezői szándék és akarat megvalósulásával mindenekelőtt az erődítmény hajdani – feladatánál fogva szükségszerű – természetes zártsága, ezáltal erőd volta, építészeti rendszere lett a múlté. Az Ignaz Weisz hadmérnök tervezte erődnek egyetlen szűk bejárata, rámpás felvezetése volt észak felől az udvarra. A kétszázhúsz méter hosszú, hatvan méter széles, négyméteres falvastagságú és tizenkét-tizenhat méter magas, téglából, valamint sóskúti és tardosi vörös mészkőből emelt falazatú erődöt kelet, tehát a Duna felé a belső udvarhoz csatlakozó, félköríves bástya, nyugatra zárt egységként négyszintes ágyútorony, a két félgyűrűből álló rondella zárta, kívül földszinti és emeleti kazamatákkal, belül katonai szállással és lőszerraktárral. A tiszti és altiszti szálláshelyek, közösségi terek a D alak egyenes szárában helyezkedtek el. A keresztszárnyhoz egykor felvonóhíd vitt (ez kétségtelenül régóta nem volt meg), viszont
 

az elválasztó szárazárok pontosan mutatta az erőd különleges szintezésű, zárt, mélyudvaros térszerkezetét, amely az ép keresztszárny bontásával, az árok és az udvar feltöltésével egyszer s mindenkorra megsemmisült.

És miközben a tervezői elképzelés szisztematikusan eltüntetett valóságos műemléki értékeket, meghatározó, térszerkezeti sajátságokat, s ezzel az épület kialakulásának követhető rendszerét, fontosnak tartotta, hogy (egyébként helyesen) restauráljon korábban nem hibátlanul helyreállított falrészeket a múlt iránti tiszteletet mutatva megőrizzen, ha nem eredeti helyén is, hanem az elbontott keresztszárnyról a szem előtt lévő oldalfalra áthelyezve, második világháborús belövéssérülést.
 

A hét vezér papírmasé óriásbábként magasodnak a kiállításlátogatók fölé
Képforrás: Várkapitányság 

 
Az egykorvolt D bástya lebontott szárnya helyén könnyed acélszerkezetes, nagyvonalú üvegfal, a magasban széles üveghíd, mely a Szabadság Bástyája elnevezést viselő kiállítás tereit köti össze, alakítja a kortárs kiképzésű előcsarnokot, a múzeumi bejáratot, amely a történeti tárlathoz vezet. Két szinten, díszletszerű környezetben, alkalmanként vérvörös megvilágításban a hét vezér, Árpád, Gellért püspök, Szent István király, a szavaló Petőfi óriás gipsz-papírmasé alakjával, interaktív, a síkban jobbra-balra mozgó, netán fejüket ingató, integető portrékkal, Koltay Gábor históriai filmjeire, esetleg Rákay Philip Most vagy sohájának fiaskójára is emlékeztető, föltehetően AI álmodta videójelenetekkel bontakozik ki a magyarság históriája, hangsúlyozottan örökös szabadságharca. Mindez a lendülő turulszárnnyal ölelt Emese álmától a vérszerződésen, a honfoglaláson, a tatárjáráson, a törökök elleni küzdelmeken, az 1848/49-es forradalmon és szabadságharcon, a Monarchián át Trianonig, aztán gyors léptekkel át a második világháborún a szovjet megszállásig, ötvenhatig, valamiféle antikommunista ellenállásig és a rendszerváltozásig, majd a pillanatig, amikor az utolsó szovjet katona elhagyja az országot, a szabad Magyarországig… Kiállítás, amely didaktikus panoptikumként megmutat, tényeket közöl a maga rendszere, sajátos logikája, meglehetősen vitatható, egyoldalú történelemszemlélete szerint. Nem enged végig-, még kevésbé továbbgondolni, gondolkodni… ám ez legalább nem végleges, egy tárlat bármikor változtatható, cserélhető. Nem úgy, mint a visszafordíthatatlanul szétszabdalt Citadella, amely most már sohasem lehet az a XIX. századi műemlék, ami volt, legföljebb látványos, magakellető emlékműve az elmúlt évtized visszafordíthatatlan műemlékveszejtésének.
 
Nyitókép: Az észak–déli irányú kardcsapás vágta látszóbeton felvezető falnyúlvány és lépcsősor
Képforrás: Várkapitányság