Kicsit hátra lépvén azt gondoltam, kiforrja ez a dolog nélkülem is magát aztán majd meglátjuk, milyen lesz a bor.
Ez az önmegtartóztatás addig tartott, míg el nem olvastam az Országút 170. számában a Ha megcsúszik egy tetőcserép című interjút Szigethy Balázzsal. A régi kolléga, barát mondatai a régi beszélgetések erejével hatottak, és a mostani jogász tárgyilagossága alól kiviláglik a lényeg, a nagy kérdések, amelyeket nem tudtam szó nélkül hagyni.
Mert miről is van most szó?
Mi a műemlékvédelem változó helyzetének legfontosabb kérdése? Két szó. Hivatal. Hatóság (lásd még: Szabadság, szerelem).
A Hivatalt illetően erős a vágy az önálló szervezetre, ahol minden a természetes helyére kerülne. A tudományos háttér, a gyűjtemények, az adatbázis. Ez mindennek az alapja. Ha nem jön létre, akkor le kell tenni a tollat, lecsukni a laptopot, kész, ennyi. De reménykedem, és folytatom. A második szó a Hatóság. Ennek komoly történelmi háttere van. 1992-ben, Horler Miklós koncepciója jegyében az Országos Műemlékvédelmi Hivatal a hatósági feladatokat is megkapta. A gondolat az volt, hogy a nagyobb hatáskör nagyobb lehetőségeket biztosít a műemlékek védelmezésében. Akkoriban azt vetettem föl, hogy a hatósági munkával járó feladatok az érdemi munkától veszik el az energiát és az időt, a meghasonlás enyhe helyzete mutatkozna, mikor az előadó, a szabályok őrzője egyesül a felügyelővel, aki meg a műemlékek szerelmese.
Szépen elmosolyodtak akkor, harminc évvel ezelőtt a kollégák ezen, mert abban az időben még volt idő mosolygásra is, meg volt elég ember is. Aztán jött a következő lépés, mikor a műemlékvédelem a régészettel és a műtárgyvédelemmel együtt a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalban (KÖH) találta magát. A birodalmi érzés 2011-ig tartott, a hatósági feladatokat a kormányhivatalok vették át, ami a szétszóratás bizonytalanságát jelentette.
Pest megye akkori örökségvédelmi vezetőjeként mondom, mi tovább tudtuk vinni a lángot.
Bizalmat kaptunk, és voltunk elegen. De mindez inkább ellenpélda. A velünk megtörtént eseteket a magunk igazára szoktuk fölhozni. Most inkább úgy érzem, mint ahogy a közmondásos közhely: a kivétel erősíti a szabályt, az ország többi részén más volt a napi tapasztalat. Az élet persze kapálózik, szomorkás példaként azt a kettősséget említeném, mikor a KÖH még próbált szakmai hátteret, tanácsokat adni a kormányhivatali műemlékeseknek. Erre természetszerűen jött a válasz: „Nehogy már a szomszéd mondja meg, kicsempézhetem-e a fürdőszobámat.” A probléma aztán nagyon egyszerűen megoldódott, feloszlatták a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt.
Most meg itt állunk a nagy kérdés előtt: hatóság vagy szakhatóság. Természetesen lehet erről hosszasan vitázni az elefántcsonttoronyban. A vitát azonban most egyetlen dolog dönti el. Az emberi tényező. Nem lehet egy ezer fős haditervet végrehajtani, mikor csak száz hadra fogható emberünk van. Pontosabban, nincs elég emberünk. Lehet mondani, hogy majd lesz. Igen. Kevesebb. Jelen esetben csendesen süllyedő hajónkról a hatóság nehezékét ki kell dobnunk. A reménybeli műemlékvédelmi szervezet csak így lehet életképes.
Kós Károly kiáltó szavának erejével szeretném mondani, egyetlen lehetőség van: Hivatal és Szakhatóság.
És ez csak az irány, de először is tudnunk kell, merre van a gázló, mert különben sehogy sem jutunk át a másik oldalra.
Persze lehetnek magasabb szempontok is, ahová nem ér föl az ember. De talán ezek a mondatok…
Nyitókép: A műemlékvédelem hajdani, soproni épülete
Fotó: Szigethy Balázs
