Ahol a Habsburgok is váltottak lovat

Gönyű község első írásos említése 1222-ből, az Aranybulla évéből, a II. András király által kiadott oklevélből származik. A Győrtől nagyjából tizenöt kilométerre keletre fekvő Duna-parti település jelentős múltra tekint vissza. Területén a Limes mellett római kori fogadót tártak fel a régészek Bíró Szilvia vezetésével, a középkorban vár állt itt, híres halászóhely, a későbbiekben a vízimolnárok és hajómalmaik állomáshelye lett, látott török és francia hadat, járt erre még svéd király is, sőt a Szent Korona szintén többször megjárta a települést. Históriája összefonódott a dunai hajózással, egyúttal Buda és Bécs közötti megállóhelyként funkcionált. Mai szóval úgy jellemezhetnénk, igazi intermodális csomópontként működött egykoron.

Még áll a hajdan rendkívül impozáns Postakocsi fogadó épülete a település központjában, a kockaköves „főutcán”. László Csaba régész, aki 2002-ben az épületegyüttes kutatását végezte (a restaurátor kutató ugyanakkor Novák Judit volt), így ír a fogadóról a rendelkezésemre bocsátott kutatási dokumentációban: „Gönyű egyik legszebb helyén, a Duna-parton áll a XVIII. század közepétől egy nagyszabású épületegyüttes, a vendégfogadó. Építése idején Gönyű település Esterházy Miklós nádor birtoka volt.

A fogadót a korabeli feljegyzések alapján Fellner Jakab, Esterházy Károly püspök építésze építette 1759 és 1769 között. A különböző korabeli térképek nagy segítséget nyújtanak az épület történetének rekonstruálásához. A legkorábbi épület alaprajzát megőrizte a II. József uralkodása alatt készített úgynevezett I. katonai felmérés, ezen még csak egy L alakú épület látszik. Ezt örökítheti meg egy 1786-os leírás:

»Gönyű egy nagy magyar falu Győrtől nem messze, a Duna partján. Néhány éve egy nagyszabású vendégfogadó épült kőből, melynek hosszában tizenhat, szélességében nyolc ablaka van. A vízen elhaladók számára gyönyörű látványt nyújt.«

A vendégfogadó nemcsak szállást és ellátást biztosított, hanem több istállóval is büszkélkedhetett, hogy a megfáradt lovakat frissre tudják cserélni az utazók. Valószínűleg ebben a fogadóban töltött el egy éjszakát I. Ferenc császár a XIX. század legelején, amely alkalommal a Rostaházy család nemesi címet kapott. A kismegyeri csata után itt táboroztak Napóleon katonái, míg a tisztek a fogadótól nyugatra levő Esterházy-kastélyban szálltak meg. A vízi és a szárazföldi közlekedés összekapcsolódásával Gönyű a Bécs–Pest közötti útvonal egyik legnagyobb állomása volt. A Dunán rengeteg vízimalom állt, a falutól keletre pedig komp vihette át az utasokat a túlpartra. A XIX. század végére már rendszeres gőzhajózás folyt a Dunán, ekkor a vendégfogadó egyben gőzhajóállomásként is működött. A gönyűi fogadó kétszáz éven át az állam tulajdonában volt. A huszadik század közepétől nem sok mindent tudtak kezdeni vele. Tantermeket alakítottak ki benne, szolgált kovácsműhelyként és tejcsarnokként is. 1962-ben a gönyűi, majd a vele egyesülő győrszentiváni téesz vette birtokba. A lepusztult, üres, elhanyagolt barokk épületegyüttest egy győri nagyvállalkozó (…) vásárolta meg, azzal a céllal, hogy a műemléki követelményeknek megfelelően, igényesen felújítsa, abban húsz lakosztályt, éttermet, pihenőket, borozót alakítson ki.”

Láthatjuk az idézett szövegből azt is, hogy a fogadótól kissé nyugatabbra Esterházy-kastély (helyesebben talán kúria) is állt. Virág Zsolt a Magyar Kastélylexikon Győr-Moson-Sopron megyei kötetében hosszan részletezi a kúria történetét és tulajdoni viszonyait, az épületről magáról pedig így ír: „A kúria szabadon álló, földszintes, téglalap alaprajzú, hosszan elnyúló épület volt. Az épület ablakainak egyik része szegmensíves, másik része egyenes záródású volt. Az ablakokat faltükrökben helyezték el, a homlokzatok széleit sávozott lizénák díszítették. A főhomlokzat középtengelyében szegmensíves záródású, sugárirányú díszítéssel ellátott falfülkében elhelyezett szegmensíves záródású ablak nyílt, amely felett kisméretű timpanon emelkedett. A bal oldali homlokzati szakaszon egy rizalitszerűen kiemelkedő részen kettős ablakot helyeztek el. A kúriát magas manzárdtető fedte.” Jómagam nem lévén építész, azért tartom fontosnak idézni ezt a részletes bemutatást, mert ezt az épületet az 1950-es években fokozatosan elbontották, az építőanyagot széthordták, így manapság élő valójában a kúriát már nem láthatjuk.

A Postakocsi fogadónak azonban nemcsak építészeti értéke van, sokkal inkább történeti jelentősége is. A hetente menetrendszerű postakocsijáratokat hazánkban 1752. szeptember 18-án indították el, Bécs és Buda között. A posták irányítása a birodalmi központi kormányszervek feladatkörébe tartozott, ám a személyszállítás továbbra sem volt az állam fenntartott joga, azzal magánszemélyek is foglalkoztak.

Bárány Krisztián az általa szerkesztett, igényes, információgazdag, ugyanakkor olvasmányos, Szülőfalunk, Gönyű története című kötetben így ír a fogadóról: „Az uralkodó, Mária Terézia rendelete 1749-ben szabályozta a postajáratok menetrendjét. Bevezették a delizsánsz- vagy gyorskocsijáratokat, amelyeken több utast tudtak kényelmesen szállítani. 1750-től megszervezték a csomagszállítást is, korábban ugyanis a postajáratok nem szállíthattak pénzküldeményt és csomagokat. Rendkívül változatos miliő jellemezte ezt a világot, benne volt Magyarország, sőt Európa sokszínűsége.

A Magyar Királyság egyik legforgalmasabb útjának részeként – elhelyezkedésének köszönhetően – Gönyűn már a XVII. században működött postaház.

Erről tanúskodik egy gazdagon illusztrált korabeli, Győr vármegyét ábrázoló térkép, amelynek északkeleti szegletébe a készítő felrajzolta az egyemeletes padlástérrel rendelkező épületet, az alábbi felirattal megjelölve: Posta Gonyuiensis, vagyis a gönyűi posta. (…) Ebben a színes világban, melyben csak úgy cikáztak a hírek, utasok, pletykák, az egyetlen állandó nem más volt, mint a postakocsi-fogadó. A postakocsi-állomás impozáns látványa fogadta évszázadokon át a Gönyűre érkezőket.”

Az épületegyüttest a Kisalföld című megyei napilap egy régebbi közönségszavazása a megye hét csodája egyikeként aposztrofálta. A Gönyűi Hajós Múlt – amelyhez jelen épület története is kapcsolódik – pedig immáron megyerikum.

Tudomásom szerint a műemléki védettségű hajdani fogadó hazánk egyetlen eredeti állapotában megmaradt ilyen típusú emléke, tehát még élő kordokumentum. Még… Az egykor szebb napokat megélt épületegyüttes ugyanis végóráit éli, a dunai szárny tetőzete jelentős hosszon beszakadt, a festett falú helyiségeket is a megsemmisülés fenyegeti.

A tulajdonos még a jogszabályban előírt állagmegóvási kötelezettségét sem teljesítette, és az örökségvédelmi hatósági jogkörrel rendelkező kormányhivatal sem tett megfelelő, jogszabály szerint lehetséges hatékony lépéseket a kötelezettség kikényszerítésére,

valamint az akkori Építési és Közlekedési Minisztérium  műemlékvédelemért felelős helyettes államtitkársága sem volt partner a megoldás megtalálásában, netán a jogszabályok betartatásában.

Történik mindez annak ellenére, hogy Gönyű önkormányzata folyamatosan minden lehetséges követ megmozgat annak érdekében, hogy az épületegyüttes sorsa végre rendeződjék. Rendkívüli civil összefogás is alakult, a Gönyűi Honismereti Egylet lelkes önkéntesei a háromezer-háromszáz lakosú faluban közel kétezer aláírást gyűjtöttek össze a helyi felnőtt lakosság körében az épületegyüttes megmentése érdekében, a petíciót elküldték a tulajdonosnak és az illetékes hatóságnak is. A hivatalos jelölés ellenére az épület végül nem lett „méltó” a legeredményesebb műemlék-elhanyagolás kategóriában az ICOMOS Citrom-díjára sem.

Nyitókép: Gönyű madártávlatból, a Duna-parton a Postakocsi fogadó
Képforrás: Gönyű Község Önkormányzata