A nyugati demokráciák konzervatív jobboldala történelmi kihívással néz szembe, fejti ki a politikusból lett közíró: a hagyományos jobboldalt egyre inkább kiszoríthatja a „forradalmi jobboldal”, amely semmibe veszi az intézményeket, a szövetségi rendszereket és a politikai kompromisszumokat, erős vezetőt követ, és a bevándorlókban, a kisebbségekben, illetve a globalizációban látja a problémák fő okát. Ennek riasztó jele, hogy az AfD a kis, mintegy kétmilliós Szászország-Anhaltban negyven százalékos győzelmet aratott, hiszen Németország vezető erejévé válhat. Közben a francia Marine Le Pennek is komoly esélye van küszöbön álló választásokon, Nagy-Britanniában pedig Nigel Farage Reform UK-ja a konzervatív jobboldal megosztásával fenyeget, még ha most súlyos pénzügyi botrányba keveredett is. Amerikában pedig a mérsékelt republikánus konzervativizmust háttérbe szorította a trumpi MAGA-populizmus.

Nem egyszerűen irracionálisak vagy szélsőségesek a választók, magyarázza Hague, amikor új jobboldali pártok felé fordulnak. Olyan jobb- és baloldali kormányokat látnak, amelyek nem látják el megfelelően számos alapvető feladatukat: nem ellenőrizik hatékonyan a határokat, nem biztosítanak elegendő lakást, nem tartják fenn a közszolgáltatások színvonalát vagy a gazdasági növekedést. A brit Konzervatív Párt a brexit után ugyancsak irányt vesztett a bevándorlás és a gazdasági növekedés tekintetében, amiért Hague a párt korábbi vezetőjeként maga is felelősséget érez.

Nemhogy megoldást nem jelent a populista jobboldal, veszélyes is, ahogy a trumpi politika tanúsítja: a szövetségesek semmibevételével megerősíti az autoriter hatalmakat; a szabadkereskedelem feladásával a munkavállalóknak árt a legjobban; az intézmények és a szabályok mellőzésével növeli a korrupciót; egyetlen vezető középpontba emelésével pedig aláássa a hatalmat korlátozó ellensúlyokat. Hague szerint mind a baloldal, mind a populista jobboldal receptje csődbe visz: az előbbi túlköltekezik, az utóbbi pedig a jövő helyett a múlt nosztalgikus képét hajkurássza.

Meg kell tehát újulnia a konzervatív gondolkodásnak. A konzervatívnak, nem pedig a „középjobboldalinak”, mert az azt jelenti, hogy a középút keresése a bal- és a szélsőjobb között elegendő. Gyökeresen új kormányzati programra van szükség. A régi konzervatív felfogás a piacokat, a globalizációt, a kisebb adókat és a kevesebb szabályozást, a fokozatos társadalmi változást, az atlanti szövetséget és a növekedést hangsúlyozta. Sok értékes elemet tartalmazott, de önmagában ma már nem elegendő. A világ megváltozott: öregszik a társadalom, lakáshiány van, bizonytalan az energiaellátás, fokozódik az amerikai–kínai technológiai verseny, Oroszország agresszívabb, gyenge a termelékenység, túlterheltek a közszolgáltatások, és drágul a jóléti állam.

Hague szerint a konzervatív megújulásnak a klasszikus konzervatív hagyományból kell kiindulnia: a jólét Disraeli-féle széles körű kiterjesztéséből, a tocqueville-i polgári aktivitásból, a jövő nemzedékek iránti burke-i felelősségből, a demokráciák szövetségének tántoríthatatlan churchilli védelméből, az ösztönzők és a tulajdon thatcheri hangsúlyozásából, illetve a technológiába és a gazdasági növekedésbe vetett reagani optimista hitből.

Csakhogy mindennek új alapelv: a hatékony állam szükségessége körül kell forognia. Hague különbséget tesz a baloldal és a populista jobboldal államfelfogása között. A baloldal szerinte túl sok mindent akar az állammal megoldatni, a forradalmi jobboldal pedig túl erős, parancsoló államot akar. Ezzel szemben az új konzervatív válasz ez: az állam tegyen kevesebbet, de azt ténylegesen és eredményesen végezze el. Ennek egyik legfontosabb területe ma a lakáspolitika: ha a konzervatívok hisznek a családban, a nemzedékek esélyegyenlőségében és abban, hogy az emberek érdekeltek legyenek hazájuk sikerében, akkor biztosítaniuk kell az új generáció lakáshoz és tulajdonhoz jutását.

Bírálja Hague a baloldalt, mert nem talál forrást a védelmi kiadások parancsolóan szükséges növeléséhez, a jobboldat pedig azért, mert lebecsüli a szövetségi rendszereket. A bevándorlás demokratikus ellenőrzését nem lehet elodázni, a konzervatív felfogás ragaszkodik hatékonyabb korlátozásához és az egyértelmű integrációhoz. Ez azonban nem jelenthet etnonacionalizmust: a konzervativizmus elismerni a bevándorló családok tehetségét, és elutasítja azt az állítást, hogy a hazai problémák fő oka a külföldiek jelenléte.

A konzervatív megújulásnak a hazafiságot a szolgálat, az önkéntesség és az közéleti részvétel eszméire kell építenie, nem pedig az idegenellenességre. A sikeres konzervativizmus nem azt üzeni az embereknek, hogy az elveszett múltat kell gyászolniuk, hanem azt, hogy hazájuknak van jövője, amelyhez érdemes tartozniuk.

Hague szerint a klímaváltozást szintén konzervatív ügyként kell kezelni: a természet és az egészséges környezet nélkülözhetetlen az emberi jóléthez. Ugyanakkor elutasítja mind a populista jobboldal tudomány- és megújulóenergia-ellenességét, mind a baloldali klímapolitika ideologizáltságát. A klímaváltozás kezelése szerinte gyakorlati kérdés, amelyre többféle megoldás lehetséges.

Végül Hague szerint a megújult konzervatív felfogásnak a soha nem látott technológiai változásra kell összpontosítania. Eljövendő jólétünk és biztonságunk azon múlik, hogy a nyugati társadalmak képesek-e vezető szerepet betölteni ezen a téren. A forradalmi jobboldal eddig csak a kriptovaluta iránt tanúsított érdeklődést, a baloldal pedig nem érti az innováció és a vállalkozás szükségességét, márpedig anélkül lemaradunk a versenyben.

A hagyományos konzervativizmus tehát csak akkor tudja Hague szerint megállítani a forradalmi jobboldal előretörését, ha maga is képes gyökeresen megújulni, vagyis hatékony államot, lakhatást és tulajdont, erős védelmet és szövetségi rendszert, ellenőrzött, de nem idegengyűlölő bevándorlást, polgári hazafiságot, pragmatikus klímapolitikát és technológiai-gazdasági dinamizmust képviselni.

A szász-anhalti választás éppen azért riasztó, mert megmutatja: a hagyományos konzervatív felfogásnak már nincs sok ideje a megújulásra.

 

William Hague eredeti cikke itt olvasható.

Nyitókép: Ulrich Siegmund, a német ellenzéki Alternatíva Németországnak (AfD) párt szász-anhalti listavezetője (k) és Tino Chrupalla, a párt társelnöke (j2) és Alice Weidel, a párt és a frakció társelnöke (j) a tartományi parlamenti választásokat követő eredményváró rendezvényen Magdeburgban 2026. szeptember 6-án (MTI/AP/Matthias Schrader)