Ő volt 2012-ig a Norvég Evangélikus Egyház legfőbb kormányzója is. Ez a dátum majd ötszáz éves korszakot zárt le. Évekig tartó vita után,
az „államvallás” kifejezést az alkotmányban a „Norvég Egyház” váltotta fel. A változást a protestáns egyház is támogatta.
Az államvallási lét azt jelentette, hogy a hierarchia tagjait, vagyis a püspököket a kormány jóváhagyásával lehetett kinevezni, és az egyházi törvényeket is a parlamentnek kellett engedélyeznie, a papságot pedig az állam fizette, az általa kivetett egyházi adóból.
2012 után is különleges helyet foglal el a lutheránus egyház Norvégiában. Az Alkotmány kimondja, hogy a mindenkori király tagja kell legyen az egyháznak, és hogy az államnak a korábbiakhoz hasonlóan támogatnia kell az evangélikus egyházat, s
a preambuluma arra is emlékeztet, hogy a keresztény és humanista értékek a norvég társadalom alapját képezik.
A skandináv ország lakosságának hatvan százaléka evangélikus, többségük ragaszkodik a vallási hagyományokhoz, különösen a keresztelő, a konfirmálás, az esküvő és a temetés egyházi aktusaihoz.
Pintér Gábor érsek, aki vatikáni diplomataként a kétezres évek elején Skandináviában szolgált, norvégiai tapasztalatait így foglalta össze: az államegyházi időkben másodosztályú, megtűrt egyház volt a katolikus közösség, nem élvezte azokat a jogokat, amelyeket a lutheránus egyház. Ma már jogszabályok biztosítják az egyenlőséget.
Figyelemre méltó, hogy a norvég evangélikus egyházban jelen van a katolikus hagyomány. A norvég példa azt mutatja, hogy
az állam és az egyház szétválasztása nem feltétlenül jelenti a keresztény örökség közéletből való kiszorítását.
Az egyház elveszítheti állami kiváltságait úgy is, hogy közben megőrzi történeti, kulturális és közösségformáló súlyát. Talán ez a valódi norvég minta.
Nyitókép: V. Harald norvég király 2025-ben (forrás: Sámediggi Sametinget, CC BY 4.0, Wikimedia Commons)
