A Nagyvárad és Kolozsvár közt nagyjából félúton fekvő falut a magyarországi turista általában Várad felől közelíti meg, de vezet egy jobb s csendesebb út is oda, Nagykárolyon, Zilahon át. A Meszes-hegység szerpentinjeit leküzdve Csucsánál lyukad ki az ember, s oda már csak egy ugrás Feketetó.
Román falu, s románok lakják a környező hegyek tanyáit is. Negreni a központ, itt tartották régen is a vidék legnagyobb vásárait. Általában ősszel, október elején, amikor a legnagyobb mezei munkák a vége felé járnak, s kifőtt a cujka is, a románok nemzeti itala, amely méregerős pálinkaféle, két decitől úgy be lehet rúgni, hogy négykézláb mászik az ember.
A helyiek olyannyira
ragaszkodtak a vásárhoz, hogy azt még a ceaușescui időkben sem merték betiltani,
sőt, a régebbi vásározók szerint ekkoriban volt a legváltozatosabb. Igaz, feleséget, férjet már nem lehetett venni, mint egykor, de volt annyi régi holmi, hogy csoda. A magyarok is akkortájt, a hetvenes években kezdték igazán felfedezni Feketetót, amely hamarosan a Kárpát-medence legnagyobb régiségvásárává nőtte ki magát. Ma is az. Ráadásul már nem csupán októberben, hanem pár éve júniusban is.
A Kárpát-medence legnagyobb régiségvására (fotók: Galambos Béla)
A határtól Nagykárolyon át Csucsáig egészen tűrhető a forgalom, de aztán kilépve a főútra drasztikusan megváltozik a helyzet. Az Erdély belsejébe vezető út mindig is forgalmas, de ilyenkor kész bolondokháza. Feketetóhoz közeledve pedig már kilométereken át csak lépésben haladunk, a faluba beérve pedig még annál is lassabban. Hosszú kocsisorok vánszorognak, a kapukban pedig integető emberek, hogy menjünk hozzájuk.
A vásár parkolói ugyanis tele, de az ő portájuk üres, szívesen látják az idegent. Jó pénzért persze.
Mi egy kis köpcös, szőrös ember portáját választjuk, aki rögtön elkezd dirigálni. Hogy ne ide álljunk, hanem oda, hogy ne orral, hanem farral, hogy guruljunk odébb tíz centit, hogy... Útitársaim morognak is, hogy miért ide jöttünk, miért nem a már ismerős öreg nénihez, akinek százszor nagyobb segítséget jelent autónként az a huszonöt lej, mint a szőrös embernek.
De most már mindegy, egy öreg vadcseresznyefa alatt hagyjuk a kocsit, s megpróbálunk átkelni az út másik oldalára, mert ott van a vásár. Ám ez nem olyan egyszerű, pedig most már rendőrök próbálják irányítani a forgalmat. Fütyülnek, integetnek is bőszen, de mintha a világ összes kamionját ide terelték volna. A sofőrök idegesek, dudálnak, mutogatnak, szegény gyalogos meg rémülten kapkodja a fejét, hogy menjen-e, vagy maradjon…
Ebben készülhet a cujka is
Persze előbb-utóbb megy, s mohó kíváncsisággal szemrevételezi egy kis magaslatról a híres vásárt. A főúttal párhuzamosan fut a most felújítás alatt álló vasút, mögötte meg a Sebes-Körös, azokon túl van a vásárváros. De már az odáig vezető kétszáz méternyi utca is tele van sátrakkal, bódékkal, asztalokkal. Itt általában zöldséget, gyümölcsöt, túrót, sajtot, szalonnát árulnak, de az utóbbi pár évben megjelentek a virágosok is. A mieinknél jóval olcsóbban kínálják a mályvát, szegfűt, petúniát. Egy cserép mályva például ötszáz, a szegfű kétszáz, a petúnia pedig százötven forint. Egy helyen pedig
gyönyörű cserepes levendulát árulnak, mindössze tíz lejért, nagyjából hétszáz forintért.
Meg is kérdezzük, hogyhogy ilyen olcsó, mire lemondó kézlegyintés a válasz.
Gyönyörű cserepes levendula, mindössze tíz lejért
Nem jött be – mondja Bereczki Ildikó, aki a családjával egy Szilágysomlyó melletti faluban éppen most számolja fel kéthektáros levendulásukat. – Rengeteg a munka vele, a bevétel meg kicsi, ebből nem tudunk megélni. Pedig próbálkoztunk mi a levendulaolajjal is, szerveztünk levendulanapokat, de a töredékét hozta annak, amit vártunk.
– S most mi lesz az ültetvény sorsa?
– Kiszántottuk. A töveket pedig megpróbáljuk eladni. Ezért is vagyunk itt. De ma még nem vittek el egyet sem.
A szomszédban
egy román asszony zöldséget árul, azok is sokkal olcsóbbak a mieinknél.
A paradicsom meg az uborka háromszáz, a paprika négyszáz, a zöldbab pedig ezerötszáz forint – nálunk három-négyezer! Van cseresznye is, de annyi, hogy Dunát lehet vele rekeszteni. Ennek nagyjából annyi az ára, mint nálunk, nyolcszáz–ezer forint. A sajt viszont sokkal olcsóbb, ami nálunk öt-hatezer, itt három-négyezer. De ne örüljünk nagyon! Ami bennünket igazán érdekel, a szalonna sokkal drágább – öt-hatezer forint kilónként! És csak nekünk, mondja nevetve a Zilah melletti Magyarkecelről jött régi ismerősünk, akivel százszor találkoztunk már, de még sose kérdeztük meg szégyenszemre a nevét.
Nemcsak magnóról szól a zene
Most is elmulasztjuk, mert megszólít bennünket egy fiatal roma legény. Kisebb bőröndnyi kést mutat, s azt mondja, huszonötezer. De csak most, mert megy vele Budapestre.
– Nem kell – rázzuk a fejünket. – Tavaly már vettünk egy ilyet.
– Ilyet…!? – háborodik fel. – Kizárt! Hát ez tudják, micsoda? Cepter! Ez a kések Mercédesze. Nézzék csak meg! – vesz ki egy kést, s nyomná erőszakkal a kezünkbe. – Na jó, tizenötezer!
De nem kell tizenötezerért sem, mert pár éve tényleg bedőltünk a trükknek. Azóta is ott porosodik valahol a garázsban, ha még meg nem ette a rozsda. A legény próbálkozna még, de ekkor egy román autóban bekapcsolják a magnót, román mulatós zene, agybontó „manele” üvölt fel, otthon ének-zenét tanító barátom futva menekül előle, mi meg utána. Meg sem állunk a Körös-hídig, ott is csak azért, hogy onnan szemrevételezzük kicsit a forgatagot, amely igazán túl a Körösön kezdődik.
Olcsó edényeket árulnak
Első látásra szokványos, Magyarországról is ismerős zsibvásárt lát az ember. Felfújható gumicsúszdák, zöldség- és műanyagpapucs-árusok, olcsó edényeket, ollókat, cipőket, pulóvereket, ágyneműket kínáló emberek, lacikonyhák. És persze fülsiketítő zene és hangzavar, amiben félóra elteltével kezdi elveszettnek érezni magát a járókelő.
A hegy alatti mezőn félelmetes méretű sátorváros, ahol garantált az eltévedés,
hiszen itt minden utca, minden sátor, minden árus egyforma. Jó félórája bolyongunk már, de még mindig nem látunk semmi érdekes, régi holmit. Csak „Németből” meg „Hollandból” összeguberált, antik hatású tálakat, csészéket, órákat, székeket, szobrokat, képeket, szekrényeket, de azokból annyit, hogy szabályos hegyeket alkotnak.
...összeguberált olcsó órákat
Végre a Körös-parton igazi régiségkereskedők tűnnek fel, köztük régi ismerősünk, Pap Ottó Nagykárolyból. Ottó kezdetben Erdélyben vadászott régi órákra, ékszerekre, szobrokra, de miután ott már alig lelni valamit,
áttette vadászterületét Németországba. Az ottani piacokon keresi az ódon portékáit,
és sosem jön haza üres kézzel.
– Sajnos Lipcsében, Berlinben is fogynak a finom, elegáns tárgyak, de ha az ember figyel, még igazi kincsekre talál – mondja, s szatmári szilvapálinkával kínál bennünket, merthogy Feketetóra nemcsak üzletelni jár az ember. Barátkozni is.
Hála istennek remek az idő, süt a nap, de fúj a szél, amikor szívesen eldiskurálgat az ember a rég látott ismerősökkel.
Öcsi festményekkel kereskedik
Például Dan Lacival, akit mindenki csak Öcsinek szólít. Az ő sátruk kicsit odébb áll, s meglehetősen viharvert képet mutat, ami nem csoda, mert a hajnalon nagy vihar tombolt a völgyben. Este még kellemes, nyár eleji idő volt, éjjel aztán rázendített. Jött az eső, mint az ítélet, ráadásul orkánerejű széllel, ami feltépte a sátortető nejlonját, s ömlött a víz a festményekre. Öcsi ugyanis festményekkel kereskedik, nem is akármilyenekkel. A Belényes melletti Gyantán él, bemutatótermében többször megfordultam én is.
Remek nagybányai képeket kínált,
köztük Katz Mártont, Lisztay Józsefet, Börtsök Samut, Égly Sárit, Litteczky Endrét…
Sokat lehetett tanulni tőle meg a feleségétől. Egyszer például ő mentett meg egy hamis Nagy Oszkártól. Épp nála alkudoztam egy kis Balla Béla-képre, mikor megjelent a szomszédjában egy kereskedő, s kezdte kipakolni a gyönyörű színekben pompázó nagybányai képeit. Iványi Grünwald, Mikola András, Kádár Géza, Boromissza Tibor, Ziffer Sándor, ráadásként pedig egy impozáns Nagy Oszkár… Azonnal meg akartam venni. S már fizettem is volna a meglepően kevés ötvenezer forintot, de
Öcsi intett, hogy nyugi… Persze, hamis volt a kép, mint ahogy az összes többi.
Később meg is kérdeztem tőle, mi kell ahhoz, hogy eldöntsük, melyik kép a jó, s melyik a hamis. Kézbe kell venni előtte tízezer festményt, hangzott a ma is megszívlelendő válasz.
Ahhoz, hogy eldöntsük, melyik kép jó, s melyik hamis, kézbe kell venni előtte tízezer festményt
Pár éve jóval áttekinthetőbb volt a vásár, sajnos mára teljesen felborult a rend. Korábban külön táboroztak a használt ruhások, lábbelisek, s külön a régiségkereskedők, de mára összekavarodott minden. És az arányok is felborultak. Ma már a vásár háromnegyedét az ócska ruhások uralják, ordibálásuk: „Zecsele, zecsele!” megtölti a völgyet. És
megfogyatkoztak a régi népviseletbe öltözött kalotaszegi öregasszonyok
is, akik gyönyörű szoknyákat, rékliket, mellényeket, főkötőket árultak.
A vásár főutcáján üldögélő Király Margit, vagy ahogy Magyarországon mondanák, Király Andrásné se pruszlikot vagy lajbit árul, hanem szalonnát, dióbelet, lekvárt meg gránátpaszulyt. Margit nénénk nyolcvanhat éves, és a lányát meg a vejét, Miklós Miklóst – tényleg ez a neve! – kísérte el ide, s ha már eljött, hozott egy kis portékát is. Közte pár zacskó gránátpaszulyt, ami persze nem robban, hiszen közönséges tarkabab. És Kalotadámoson termett, ami köztudottan „a világ közepe”. Hogy miért Dámos a világ közepe, azt nem tudja senki, mint ahogy azt sem, miért a szomszédos falu, Jákótelke a világ vége, hiszen a két falu majdnem egybe van nőve… De az tudvalévő, hogy
mindkét faluban első osztályú paszuly terem,
veszünk is egy zacskóval, aztán irány a lacikonyhák sora, mert a sok bóklászásban megéhezik az ember.
Ha már eljött, hozott egy kis portékát is
Vagy húsz nagy sátorban fő a puliszka, a leves, a töltött káposzta, sülnek a húsok, a hurkák, a kolbászok. Mi évek óta a szatmárnémeti csapat menzáját választjuk, de előtte mindig megkérdezzük a csapat vezetőjét, hogy ő mit ajánlana. Ezúttal sült oldalast és marinált paprikát javasol, aztán nekiáll egy hatalmas üst babgulyás kavarásához.
Nehéz munka, de Szatmári Sándor meg a csapata ebből él már vagy tizenöt éve.
Románia minden nagyobb vásárában ott vannak, de szerinte Körösfeketetó az igazi.
Még ha sokat kopott is a régi varázsa.
