Néhány tétova gondolat Lelkes Gergely Maradék fény című kiállítása láttán.
Ami neki, az ő oldaláról, keletkezéstörténet, az nekünk, a mi oldalunkról, befogadástörténet. A keletkezéstörténet befogadástörténete. De most inkább a hozzá, Lelkeshez kötődő keletkezéstörténetről beszélnék, illetve próbálnék arra valamiképpen visszakövetkeztetni a történet során született műalkotások felől.
Azt mondtam az előbb, hogy terápia. Bár mondhatnék megtisztulást is, az arisztotelészi katharszisz értelmében. Megtisztulást többek között vagy elsősorban a valóságos-személyes tapasztalat ábrázoló elemeitől – hogy az alkotó eljusson, és vele együtt mi is, a valóságos-személyes tapasztalat érzületi lényegének formai-általános kifejezéséig. Amit egykor a nagy Malevics tiszta érzetnek, az érzet tiszta formájának nevezett.
Ugyanakkor Lelkes Gergely képei nem úgy tiszták, mint a nagy Malevicséi, vagy az ő híres érzetkifejező iskolájába tartozó alkotókéi. Ezek a művek ugyanis nem tisztulnak elemi formákká, hanem megőrzik a képi folyamatot megelőző és elindító tapasztalatok elemi formátlanságát. Ahogyan az emberi test átfordul, átváltozik az élő formából kiformátlanodó érzetformává. Az ismerős formát elhagyó érzet formakereső idegenségévé. Amit el kell fogadnunk. Pedig valójában elfogadhatatlan. Az elfogadhatatlant kell tehát elfogadnunk. A végességet, az esendőséget és esetlegességet. Azt, hogy meghal, hogy meghalsz, hogy meghalok (szólnak is róla holmi kis rőzse-dalok). És ebben sok minden segíthet. Például a művészet. Hiszen ekkor válik igazán fontossá sok minden. Például a művészet.
Akkor, amikor valami visszavonhatatlanul romlik, omlik, pusztul.
Az anya teste.
Könnyű az irodalomnak. Ott van neki a nyelv lehetőségeit felhevítő vagy kiöblösítő pátosz – ahogyan például a költő Nagy Lászlónál olvashatjuk (a Rege a tűzről és a jácintról című hosszúversében): „Fogsorod alá, anyám, az évek / aknácskáikat sunyin beásták, / omoltak szádban a márványbástyák, / csavarták hajadat csuklóikra, / gyöngyház-forgóid forgatták kínra / az évek, mama, az évek / az ég tornyában himbáltak téged…”
Nem, ez nem az a tekintet, amellyel a Tartós félálom, a Kihunyó káprázat vagy a Mamáé című képek alkotója néz – fiúként és festőként – az anyára, az anya testére.
Próbálkozzunk valami mással – mondjuk Esterházy Péter prózai közelítésével (A szív segédigéiből): „A nővér a sarokba mutatott, mint valami fásult eladónő. / »Ez az édesanyjuk.« / (…) Akire mutatott, anyánk – arca szürke volt, orrába vattát tömködtek, nyilván eleredhetett az orra vére. Elferdült minden. Még a színekben is volt valami elmozdulás, közvetettség.”
Talán ez lehetne az, amiről beszélhetnék: a színek elmozdultsága és közvetettsége. Ahogyan a színek, a színes formák közvetítik az elmozdultság érzetét, tapasztalatát. Az élet, az élő test megszokott rendjéből való elmozdultságot, kimozdítottságot. Ami előbb-utóbb kijut mindenkinek. Most éppen az anya utolsó éveit, az anya testének romlásfolyamatát festőként is végigkísérő, vagyis festői tekintetét a fiúi szeretetgyakorlás szolgálatába állító Lelkes Gergelynek – és rajta keresztül, az ő festői szolgálatának jóvoltából, ha jól figyelünk a képeire, nekünk is.
Az első teremben kezdődő ábrázolás-, pontosabban kifejezéssorozat vége a második terem két utolsó képe, a Távolodikot követő Maradék fény és Majdnem.
És itt akár véget is érhetne a történet, a maradék fényért folytatott művészi küzdelem történetét térben megjelenítő kiállítás. És majdnem véget is ér. Csakhogy nem ez fog történni. Hanem az fog történni, ami az Ez fog történni című képpel kezdődik a harmadik teremben. Nagyon erős az indítás. Erős világérzékelés – hadd ne mondjak most ennél többet – erős képi megfelelője, vörössel, lilával, és megint és még inkább vörössel. Azután jön a többi kép, a többi szín, a többi maradék fény. Rögtön a vörösben égő festmény után a felzaklatott szemet valamelyest nyugtató – vagy legalábbis kevésbé, vagy másképpen nyugtalanító – Szürkület, amely viszont nem szürke. Már csak azért sem, mert a szürke itt, ebben a szín- és formaszerkezetben, ugyanúgy nem szürkülhet önmagává, mint József Attila azonos című versében: „Ez éles, tiszta szürkület való nekem. / A távolban tar ágak szerkezetei / tartják keccsel az üres levegőt. / A tárgy-egyén mind elválik a többitől, / magába mélyed és talán megsemmisül.”
Tulajdonképpen ezt a versrészletet inkább a Befagyott dagonya barnájához intézném, meg a szürkéjéhez, meg a szürkéskékjéhez, illetve az eleve veszélyeztetett formává összeálló színek önállóságát egyszerre kinyilvánító és megkérdőjelező rovásokhoz, ecsetvonásokhoz, segédvonalakhoz. Még jó, hogy vannak segédvonalak, járni gyermek így tanul. A festés és a nézés tanulásfolyamatának következő állomása a Befagyott dagonyát követő Zöldhatár. Itt zöldbe zárul a szürke. Vagy zöldbe hasít a szürke. Puhazöldbe a keményszürke. A könyörtelenszürke.
A mélységgel, pontosabban belső dimenzióval rendelkező, mivel rétegesen telített, ráadásul sokszor anyagszerűen is megkínzott színfelületek szerkezetteremtő önereje teljesedik ki a Felszakad című alkotáson. Itt aztán tényleg nagyformátumban van együtt mindaz, ami ennek a kiállításnak a világát jelenti: valami felszakad, valahol szakadás történik, és a tekintet, valamint a tekintet meghosszabbítása, a festői kéz, a festői alkotás éppen ezt a szakadást rakja össze képként.
Ahogyan az anya teste elszakad a saját formájától. Ahogyan a fiú követi őt ebben a szakadástörténetben. Ahogyan festőként folytatja tovább ezt a szakadástörténetet. És ahogyan az végül összeáll. Az egyes képekben is. És a Maradék fény című kiállítás érzékleti terében is. Mintha ezt az összeállást ünnepelné harsányan, azazhogy az itt egyáltalán lehetséges színderű fényövezetében a Nagy lélegzet című festmény is. Úgy is mondhatnám, hogy ide, a színek nagylélegzetű ünnepéhez vezet az Amnézia sötét tónusokkal és súlyos jelvésetekkel terhelt diptichonjával induló festői út: a maradék fény előttünk és nekünk kiteljesedő története.
Képek: Lelkes Gergely jóvoltából / sajóképek.
