Hiába érveltem ellene, nem tudtam meggyőzni és azzal a kisebbségi érzésemmel maradt abba a beszélgetés, hogy én, aki képzőművészettel foglalkozom, ezek szerint a műfajok hierarchiájában csak egy másodlagosban találhatom meg az örömömet. Nyilván erről szó sincs, és a képzőművészet autonómiájához és egyetemességéhez nem fér kétség, de a szöveg és a kép viszonya azóta is foglalkoztat. Ennek a kettősségnek, amikor szöveg jelenik meg egy képen, hosszú története van, ami legalább a középkorig visszavezethető. Nem is szeretnék minden korszakot megemlíteni, de az biztos, hogy a mai művészet szöveghasználatát a pop art és a konceptualizmus alapozta meg. A kérdés ma is mindig az, hogy a művön a szöveg hogyan jelenik meg és mit mond, vagy inkább, miről szól, része-e annak, idéz-e valamit, vagy kommentálja-e a képi minőséget.
A kiállítás címe nagyon szellemes: a texere a latinban a szőni, fonni, gondosan felépíteni jelentéssel sok szó alapját adja, így akár a textil, vagy a textúra, vagy az angol text (szöveg) alapját. Így most összeköt négy művészt, Benczúr Emesét, Csontó Lajost, Sonia Navarrót és Dés Mártont, akik közül Mártonnál, Emesénél és Lajosnál megszokhattuk a szöveghasználatot, s Sonia munkái is több szálon kapcsolódnak a szöveghez vagy a művek mögötti történetek verbalitásához.
Emese a szöveghasználat kérdésében az alapokhoz tért vissza pályája kezdete óta, mert a műveinek üzenetét jelenítette meg mindig olyan anyagon, amely a maga karakterével igazolta, vagy erősítette a megjelenített szó, vagy mondat jelentését. Tőle azt tanultam, hogy a művészet akkor jó, ha annak mondanivalója leegyszerűsíthető szavakra vagy szóösszetételekre, mert ha ez nem tehető meg, akkor a nézőjétől sem várható el, hogy azzal az élménnyel gazdagodjon, hogy az életére vonatkozó útmutatást kapott egy alkotással való találkozáskor.
Csontó mindig összetettebben fogalmazott, szerette az átvitt értelmű üzeneteket, a költői vagy filozofikus fordulatokat, ami azt eredményezi, hogy a néző nála inkább elgondolkodtató helyzetbe kerül, s azzal szembesül, hogy a mű, annak anyaga, kinézete, színe, textúrája és a rajta lévő szöveg költői viszonyban vannak egymással. Ha akarom, a szövegen gondolkodom, ha akarom, akkor pedig annak figyelmen kívül hagyásával a képet nézem. Ez a kettős kép–szöveg viszony talán melankolikus kifejezése létünk sokféleségének és rétegzettségének, aminek megértése sokféle kanyaron, kerülőúton és felismerésen, vagy a meg nem értés elfogadásán keresztül vezet.
Dés Márton újabb oldalról közelíti meg a kérdést, amikor sorozatán a humort és a tipográfiát kerülő festészetet hozza vissza a szöveghasználattal. Az ő képein a betű egylényegű a képpel, nem valahonnan vett tipográfiai elem, hanem a kép része, ami még azt a szabadságot is megadja, hogy ha nem akarjuk, ne is foglalkozzunk a jelentésével. A szó és a szöveg nála legalább annyira az ecsetnyomokról szól, mint a jelentésükről, ami a szöveges képek külön kategóriáját adja.
Sonia Navarro munkája a kiállításon kivezet minket a kép és szöveg viszonyának szigorú értelmezéséből és továbbvisz a művek másfajta jelentésrétegébe, ami ha másként is, de kapcsolódik a szövegekhez. Ezért szeretem a kiállításon a három kollázsát, mert az kapcsolja össze a szöveges műveket a szövegeket nem használókkal. Egy konkrét várost és képaláírást mutató nyomatot használ fel arra, hogy jellegzetes formavilágát közvetítse.
Festészet és szobrászat határán, textil karakterű anyagokkal dolgozik, ami térben kiterjeszthető, hajtható, formálható. A textilt a hatvanas évek óta inspiratív anyagként értelmezték újra a művészek, ami itthon is sok formakísérletet eredményezett. A textil jelentését a karaktere adja, egyszerre emlékeztet a tradicionális kézművességre, a női munkára, és a funkcionális tárgyak átértelmezésére, hiszen a művészetben a textil önálló életre kel, és elveszíti eredeti hasznát, funkcionálisszerepét. Sonia számára ez az anyag mindezeken kívül lehetőséget teremt az egyéni, a kollektív és a családi emlékezet felidézésére, azáltal, hogy vonalai és formái a falusi lét és munka emlékét idézik, útvonalakat rekonstruálnak, amelyek a faluban, ahonnan származik, a földművelés vagy a terület bejárásának rajzolatai voltak. Az espartófűvel való munkáin, amellyel 2010 óta kísérletezik, és amiből készült művei az am Projects terében láthatók, a lokális kézműves tradíciót kapcsolják össze a képzőművészet lehetőségeivel. E műveihez saját szövési technikát alkalmaz, és az így létrejött felületből hajlításokkal hozza létre faliképeit. Számára az, hogy helyi kézművesekkel dolgozzon, a műveinek értékét meghatározó, alapvető koncepció.
A textillel dolgozó képzőművészeknek alapvető kérdés, hogyan születik meg a mű. A harmincas években Ferenczy Noémi azt vallotta, hogy a textilművésznek a rajzvázlattól a kész műig magának kell végigvinnie a folyamatot, mert minden fázis hozzá tartozik a mű születéséhez. Az Iparművészeti Főiskola textil szakának vezetésében őt az ötvenes évek végén felváltó Domanovszky Endre viszont a művészetben kevésbé tehetséges, de nagy szakmai tapasztalattal rendelkező szövőnőknek akart feladatot adni, így a művész szerepét a tervezésben és nem a kivitelezésben határozta meg. Sonia Navarro viszont fontos szerepet szán a lokális tudás tiszteletének, annak, hogy az őt a műalkotás előkészítésében segítők külön tiszteletet kapjanak, így együttműködővé váljanak a mű létrehozatalában. Munkái arra mutatnak példát, hogyan lehet egy látszólag kötött műfajt tartalmilag sokrétűvé tenni, ami a maga korrektségével és főhajtásával egyszerre tiszteleg, felidéz és új esztétikai manifesztummá is válik. A texere jelentése nála kerekedik ki: egyszerre textúra, textil és egy múltba és távolba vesző történet hiteles felidézője.
Képek: Molnár Ani Galéria jóvoltából, engedélyével.
A Texere című kiállítás Molnár Ani Galériában (1088 Budapest, Bródy Sándor utca 36.) augusztus 28-ig látogatható.
