Erdők és rétek, rommá graffitizett homlokzatok hatolhatnak tudatunkba. Mesterséges és természetes terek egyszerre. Sűrű terek, tömör terek. Az alkotó mintha a felület optimális szaturációját keresné. A komponálás Bóbics Diánánál mintha itt most abban állna, hogy apró gesztusokat rendel egymás mellé-fölé-alá, és ezek aztán létrehozzák: a mélységet.
Épületes volna ezt az elképzelt folyamat szempontjából végiggondolnunk: ahogy a művész képeit egyre több réteggel látja el – azokra újabb és újabb síkokat helyez –, úgy válik a festmény, a szó szoros értelmében, egyre mélyebbé és mélyebbé. A szaporodó síkok így, megdöbbentő látni, nem a síkszerűséget fokozzák, hanem éppen ellenkezőleg: a térmélység érzetét képzik meg. Ezek szerint pedig, nyilvánvalóan: az egész több, mint pusztán a részek összege. Szinergia és szintézis lép fel.
Csak egy ékezet választ el minket attól, hogy a színekről szóljunk, és szóba hozzuk a nevezetes pécsi kolorista tendenciákat is (üdvözlet Keserü Ilonának!), melynek Bóbics Diána is a hordozója. Érdekes dolog a hagyomány. Miközben az ember önkifejez, kezén átszüremlik a történelem, úttörő elődeink teljesítménye természetszerű eszköz lesz a kezünkben. Bóbics Diának erről a hagyományról is van mondandója.
Megint csak érdekes: miközben a hagyományt többnyire (mondhatni: hagyományosan) az elmúlthoz, a magunk mögött hagyotthoz kötjük, eközben mi itt inkább egyfajta faltörőként, előzékenyen és tisztelettel, magunk elé engedjük azt. A pécsi modernista hagyomány avulatlan, kétségtelen, hogy továbbra is él, és a jelenből szemlélve a jövőt is jelenti. Csak a jó modernisták tudják ezt a folyamatos jövőben levést. Az már csak ráadás, hogy mindez a miénk. Közép- és kelet-európai ízzel, akár globálisan is beazonosítható lokális bájjal, az ellenkultúra kiharcolt becsületével felvértezve érkezik el hozzánk.
Összepuzzle-ozott káosz. Bóbics Diána elemekben, összetevőkben gondolkodik. Ez a kirakós azonban nem szabványdarabokból tevődik össze. Feltörő, kiiramló, gyors, sebes, sokszor odavetett mozzanatok ezek. De nem hibák. Nem tévedések és nem javítgatások. A kompozíció ezekből a harsány megiramodásokból áll végül össze. Mikor van egy ilyen kompozíció készen? Ez alkotói szemmel belátható – érezhető-sejthető. Intuíció kérdése. A kész kép dilemmája Bóbics Dia képein is hangsúlyos felvetés.
Az elemek préséből a kompozíció, úgymond, kihátrál. A művész egyre csak sűrít, és a kép ezt hagyja, amikor teret nyit neki. Ahogy a festő – rétegről rétegre – egyre kijjebb kerül a képen, időben és térben egyre távolabb kerül a hordozótól, úgy kerül a néző egyre beljebb ebbe a rengetegbe. De a festő is néző, sokat mondjuk ezt. A különbség, hogy a festő a képet festi is, habár… Mindenesetre hagyományosan ő nyilváníthatja a festés folyamatát befejezettnek. De a kép története, jól tudjuk, itt még nem ér véget. Mi például most ugyanezekkel a képekkel birkózunk, és természetesen nem ez lesz az utolsó szó ebben a történetben. A néző, akár mint műértő, a képekhez maga is hozzáér, végigpásztázza, tekintetével letapogatja azokat. És ha már a tapintás szóba került, egy rövid hatásszünet után megjegyezzük, hogy ezek a képek: taktilisek, nagyon is anyagiak. Nem minden kép ilyen. Oda vannak téve, mintegy állítmányszerűen, a terep realitásaként, amellyel immár számolni kell.
Elhangzott egy fontos szó a művész tárlatvezetésén: ez a szó a gesztusmeghagyás volt. Sokat tűnődőm azóta is ezen. Úgy érzem, a spontaneitás és a tervezettség cseleinek határmezsgyéjén billegünk. Hiszen, ha megnézzük, nem egyszerűen (vagy nem kizárólagosan) csak nyugtázott gesztusok ezek. Szimulált hullámjelenségek és gondosan kivitelezett, felépített és megképzett, energikusan ábrázolt ecsetvonások ütköznek a felületen. A meglepetés modellált és moderált terepasztala bontakozik ki a vásznon.
Esetleg a véletlen előállításáról, az ártatlanság visszahódításának tervéről volna szó? Ez heroikus program volna; az illúziókkal kapcsolatos illúziótlanságból a színfalak közé hajszol mesterségünk. Végül itt az újabb dilemma: hogyan hátrálhatunk a pompázatos rügyfakadásból vissza, a szikár gyökerekig? Van valami tragikus ebben a visszakozásban. Ám kétségtelen: őszinte és hiteles törekvés. A képek azonban immár elkészültek. A falakon függenek, mint egy zakatoló atomóra. Egy lélegzetvételnyi időnk még maradt, hogy szemrevételezzük őket, még mielőtt tovagördül az idő kereke. És itt maradnak nekünk, hogy újból az elmúlásról beszéljenek.
Képek a művész archívumából, engedélyével.
Bóbics Diána Színtestek – anyagba zárt energia című tárlata augusztus 16-ig látogatható Pécsett, a Nick Galériában (7621 Pécs, Király utca 1.).
