Ahogy az áramló színmezők elterülnek tekintete előtt, a látvány befogadásakor a néző szubjektív időérzékelése lelassul. Van ideje lélegezni, a pillanatba belefeledkezni, túlstimulált elméjének végre megpihenni, kiszakadni a zajból és megérkezni saját jelenébe.
•Ha visszatekintesz a gyermekkorodra, mi az a legkorábbi, meghatározó pillanat, amelyet az alkotáshoz tudsz kötni?
Az óvodai térképrajzolás maradt meg bennem leginkább. Emlékszem egy kisebb alakú világatlaszra, amelyet rengeteget forgattam. Különböző kontinenseket rajzoltam le belőle, és persze nagyon szerettem kincsestérképet is készíteni. Amire viszont mostanában egyre többször gondolok, az a színekhez kapcsolódó első emlékem. Tisztán él bennem az a pillanat, amikor először felismertem és megneveztem egy-egy színt. Ezek a meggyvörös és az aranybarna voltak. Később jöttem csak rá, hogy ez a két árnyalat valójában édesanyámhoz kötődik, az
ő hajának és szájának tónusai égtek be ilyen mélyen az emlékezetembe.
•Hogyan döntöttél a festés mellett?
Mint a legtöbb művészben, bennem is ott motoszkált a vágy, hogy a kezemmel hozzak létre valamit, hogy valamilyen módon leképezzem a valóságot. Fiatalabb koromban nagyon érdekelt az emberi test. Kezembe került Barcsay Jenő anatómiakönyve, és már általános iskolásként abból másolgattam.
Azután jött a festékkel mint anyaggal való ismerkedés, ami egészen másfajta élménnyel gazdagított. A rajzolás maradt az állandó pont az életemben, a nyomhagyás a papír felületén. Volt, hogy a szobám falára rajzoltam, vagy papírokat ragasztottam fel és azokon festettem, és hagytam, hogy az alkotás továbbterjedjen a térben.
•Meghatározók voltak-e számodra az egyetemi évek?
Utólag nézve talán túl fiatalon, tizennyolc évesen vágtam bele, de mindent összevetve nagyszerű évek voltak. A képzést még Károlyi Zsigmond osztályában kezdtem el, ám ő másfél év után nyugdíjba vonult, így végül Ötvös Zoltánnál diplomáztam. Bár már pécsi középiskolás éveim is a művészet körül forogtak, az egyetemi műtermi munka egészen más dimenziót nyitott meg. Ott már sokkal tudatosabb közegbe kerültem; mindenkin érződött az elszántság, hogy valóban ez a hivatásunk, ezzel szeretnénk elmélyülten foglalkozni.
A szakmai fejlődés mellett az emberi kapcsolatok miatt is kulcsfontosságú volt ez a korszak, ott találtam rá azokra a barátságokra és mély párbeszédekre, amelyek azóta is elkísérnek. Budapest pedig rengeteg pluszt adott, tágas tudásbázist és pezsgő kulturális életet kínált; a galériák elérhetősége és a folyamatos vizuális ingerek rengeteget formáltak a látásmódomon.
•Kezdetben az emberi anatómia vonzott, ma viszont sajátos, négyszögekre épülő formanyelvet és dinamikát kutatsz. Hogyan fonódott össze ebben a geometria és a tudatos színhasználat?
Valóban, az egyetem elején még a figurális ábrázolás és az emberi test érdekelt leginkább, ám egy ponton egyre szűkebbnek, zártabbnak éreztem ezt a kifejezés-
módot. A murális kurzusokon tanult technikák, különösen egy freskómásolási feladat során – ahol Az athéni iskola másolatát kellett elkészítenünk – ébredt fel bennem a térábrázolás iránti izgalom. Ekkor kezdtem vizsgálni, hogyan tudnám a „rendezett káoszt” vizuálisan megjeleníteni.
Sajátos szerkesztési rendszert dolgoztam ki, amely kezdetben egyetlen pontból, pontosabban egy négyszögből indult ki. Egy háló segítségével osztottam fel a felületet, amiből egyfajta lépcsőzetes, geometrikus rendszer épült fel. Bár kezdetben vonalzóval húztam meg a határokat a precizitás kedvéért, a festés maga mindig szabadkézzel történt, és idővel az egész folyamat organikusabb irányba mozdult el.
Ekkor lépett be a szín mint meghatározó elem. Nem a hagyományos színtani dogmákból indultam ki, sokkal inkább az alapszínek – a piros, a sárga és a kék – keverési lehetőségei foglalkoztattak. Az érdekelt, hányféle színt és világot tudok ezekből felépíteni.
•Ez a folyamat egyfajta lineáris fejlődés volt, vagy akadtak benne kitérők?
Az utóbbi egy évben sokat vívódom ezen. Manapság a festészet gyakran válik „irodalmiassá”, és én is keresem az egyensúlyt ebben a vegyes közegben. Már az egyetemen is lineáris utat képzeltünk el magunknak a csoporttársaimmal, mégis rájöttem, hogy én sokkal jobban élvezem a projektalapú munkát, az adott kiállításra való koncentrált felkészülést.
Nem csupán egy-egy elszigetelt műtárgyat akarok létrehozni, hanem a teret is a mű részévé akarom tenni. Ma már egyre kevésbé tartom lényegesnek, hogy konkrétan mi szerepel a felületen; sokkal inkább a szín és a forma térben betöltött szerepe foglalkoztat. Szeptemberben önálló kiállításom lesz, arra is ezzel a szemlélettel készülök.
•Teljesen új anyagot mutatsz be a szeptemberi kiállításodon…
Igen, kizárólag friss munkákat állítok ki, amelyek formailag is jelentős változást mutatnak. A korábban központi elemként használt négyszög mostanra egyetlen, határozott ecsetvonássá szelídült, és ezeket a gesztusokat sokszorozom meg a vászon felületén. Bár nem nevezném magam monokróm festőnek, a mostani képeim jóval visszafogottabbak a korábbiakhoz képest. Talán nem a csend a legpontosabb kifejezés, de az biztos, hogy ezek a munkák több időt követelnek a befogadótól, meg kell állni előttük, hogy a rétegek feltáruljanak.
Jelenleg a rétegződés és a textúra foglalkoztat a leginkább; az egyik legutóbbi képemet például hat rétegben festettem meg, és mosogatószivaccsal dolgoztam össze az anyagot. Meglepő módon sminkes videók adták az impulzust. Ez a technika egészen különleges, lágyabb felületi minőséget eredményez, valamint visszacsatlakozik a „rendezett káosz” elvéhez: a felület közelről a rengeteg réteg és tónus miatt vibrálóan mozgalmas, távolabbról szemlélve viszont szinte egyneműnek, letisztultnak hat. Jelenleg még főként mesterséges fénynél láttam csak az eredményt, így a természetes fényviszonyok játéka még számomra is tartogat meglepetéseket. A célom olyan vizuális élmény, ahol nagyjából öt másodpercnyi koncentrált figyelem után a színek elkezdenek kiterjedni, és a képfelület mozogni kezd a néző előtt.
•Ezek szerint a célod az, hogy a nézőt a jelenben tartsd…
Sokat foglalkoztat az idő és annak működése. Az alkotói folyamatomban központi helyet foglal el a befogadó, és őszintén érdekel, hogyan alakulhat ki valódi párbeszéd a mű és a néző között. Fontos azonban, hogy nem akarok kész történeteket tárni a közönség elé. Azt látom, hogy ma kevés az olyan kiállítás, ahol maga az anyag és a forma hordozza a narratívát.
Szerintem a kapcsolódáshoz a szín az egyik legközvetlenebb út, hiszen mindenkinek szubjektív, zsigeri viszonya van velük. Mostanában a kék dominál a vásznaimon. Azért jutottam el ehhez az tónushoz, mert azt kerestem, melyik az a szín, amely leginkább körbevesz minket. Ha felnézünk az égre, a kék szinte bekebelezi a tájat, megnyugtat, és mágnesként vonzza a tekintetet.
Ugyanakkor látom, hogy vizuális kultúránk gyökeresen megváltozott. Minden hihetetlenül felgyorsult; az Instagram miatt futószalagon pörgetjük és fogyasztjuk a művészetet, miközben elképesztő a zaj, rengeteg az alkotó és a kiállítás is. Én ebben a közegben nem a meghökkentésre törekszem, és bár figyelemmel kísérem és fontosnak tartom a politikai, klímavédelmi vagy társadalmi kérdéseket boncolgató művészetet, nem ezeket az üzeneteket akarom közvetíteni, hanem inkább időt szeretnék teremteni a befogadónak, hogy kissé megállhasson. A szeptemberi kiállításomon is ezen dolgozom, ennek a fajta elidőzésnek a megalkotása a legfőbb törekvésem.
•Sokat beszélünk a térről, számodra hol húzódik a határ a kép és az azt körülölelő fizikai valóság között?
A kép és a tér kapcsolata régóta központi eleme a munkámnak. Néhány éve Szlávik Barbarával és Kaszás Konráddal közös, Nézőpont (kérdése) című kiállításunkon éppen ezt a határvonalat feszegettük. Arra készült egy olyan oszlopszerű vászonképem, amely bizonyos pontból teljesen síknak tűnt, ám közelebb érve kiderült, hogy körbejárható, sőt, a hátuljába is be lehetett nézni.
Ez a kísérlet vezetett el ahhoz a felismeréshez, hogy a festménynek nemcsak főoldala van, amire általában festünk, hanem oldalai és hátulja is, amelyekkel szintén érdemes foglalkozni. Később falra helyezett, formázott vásznakkal is kísérleteztem, ahol a kép hat oldalát és a „kitágult”, megfestett hátoldalt is bevontam az installációba. A célom az volt, hogy a néző ne csak szemlélő legyen, hanem szinte beléphessen a kép terébe.Jelenlegi kérdésfelvetéseim mára már mást követelnek tőlem; néha eljátszom a gondolattal, hogy elegendő lenne-e csupán „megszínezni” a felületet, de a folyamat ennél sokkal összetettebb. Meditatív tanulási folyamat a szín folyamatos felvitele, a teljes koncentráció és a rétegek alakulásának figyelése, és azt hiszem, hogy ebből az éber figyelemből és az anyaggal való folytonos párbeszédből tanulhat a legtöbbet az ember.
Képek a művész jóvoltából, engedélyével.
