„Jövőmben múltat én nem másolok:
Dobd el a mélán lapozott regényt
És írj jövőmnek új feliratot…”
(Elizabeth Barrett-Browning: Portugál szonettek, 42-es)
Bendig-Zsilinszky Zsófia, a tárlat kurátora kétféle tematika jelenlétét hangsúlyozta, amely épületfestményekből és sokszorozott anya–lánya figurák sorozataiból és ahhoz kapcsolódó animációkból áll, ennek ellenére az emlékezés folyamata által, amely az alkotási szinteket is áthatja, mégis összefűződött és egybefonódott a két, látszólag különálló kiállítási téma.
Érdemes részletesebben megvizsgálni Gesztelyi alkotói metódusát, és munkái értelmezésekor az egymástól elkülöníthető, ugyanakkor összefüggő narratív szintet és a festői nyelv szintjét. Alapvetően figurális alkotóként mindig megjelenik valamilyen narráció a képein, amelyek nagyon gyakran reflektálnak a múlt eseményeire, kapcsolataira, és a saját történet kontextusba helyezésére. Ugyanakkor a képi nyelv, amelyet a művész „vizuális anyanyelvnek” hív, és amelynek részei, a rácsszerkezetek, a csíkok és az átlók, az ábrázolás szintjén egyfajta stabil, állandó alapot nyújtanak nemcsak a képek felületén, hanem teljes munkásságában. Vagyis a figurális ábrázolás és az elvont festői nyelv fúziójára való törekvés figyelhető meg a művész életművében.
Helyszínekre, helyzetekre, emberekre való emlékezés adta a kiállítás alaptematikáját. Emlékezés a remény érzésére, és ennek vizuális megjelenítése. Ugyanakkor a digitális sorozatok (például a Dynamica Femina, A kudarc emlékműve) transzgenerációs kérdéseket feszegetnek, a saját emlékeken és kötődési mintákon felülemelkedve, általános anya–lánya kapcsolatról szólnak, így a narrációt az elvont képi nyelv segítségével emeli az értelmezés szintjére.
A művész évek óta festi a lakótelepi házakat, maga is a debreceni Új Élet Park nevű lakótelepen nőtt fel. Többek között erről a helyszínről és az ott, gyerekként megélt reményekről, és azoknak beteljesüléséről vagy kudarcáról tanúskodott a kiállítás. A szabályos struktúrákként működő lakótelepi házak geometrikus elemeit finom színekkel emeli ki, és az épületet körülvevő teret átlókkal tagolja. Ez az elem, az átló funkciójú színmező, szinte védjegyévé vált.
Tárlata képein még továbblépett. Flitterekkel hímezte ki a festményeket, ezáltal az egyszerű épület, és a határterületet jelentő balkon színes és varázslatos világgá változik, vagyis a „mi” terepe más dimenzióba kerül.
Mit is jelent Gesztelyi munkásságában a rétegek szerepe, és milyen jelentést hordoznak itt a rétegekként felvarrt színes flitterek, vagy a printsorozaton az anya–lánya figurák egymásra vetítése, sorozatos ismétlése.
Egy egyszerű ruhán a flittereknek az a feladatuk, hogy az anyag felszínén egy másik, más anyagból származó réteget hozzanak létre, amely csillogva veri vissza a fényt, így „glamourt”, csillogást kölcsönöz viselőjének. A matériának köszönhetően egy másik struktúra, egyfajta fényes pikkelyréteg keletkezik az anyagon felül, így a ruha színesebbé, fényesebbé, ünnepélyesebbé, szebbé válik. Ugyanígy a hímzés is az anyag felületére kerül, rajzolatként, díszítményként megjelenve a vásznon. A kortárs textilmunkák esetében, amikor hímzéssel vagy applikációval találkozunk, gyakran a művész azt a módszert alkalmazza, hogy nem varrja el a szálakat, szabadon hagy felületeket, vagy olyan applikációkat tesz az alap tetejére, amelyek nem megszokottak a klasszikus kárpitművészet esetében. Gesztelyi festményeit hímzi felül flitterekkel, ezáltal a festői felületet még festőibbé teszi a látvány szintjén, a gondolat szintjén pedig többletjelentéssel, kiemeléssel növeli képeinek mondanivalóját. Hiszen a flitter, a rá eső fény hatására minden kapható festéknél csillogóbb lesz, így alkalmas megjeleníteni a káprázatot, azt az illuzionisztikus jelenséget, amely a látvány szépségén kívül, arra is felhívja a figyelmet, ami elmúlt, vagyis a fényjelenség után megszűnik: egy emlékkép, amely a múltban volt, de már nem jelenvaló.
Semleges szürke háttérből egyszer csak kirajzolódik egy erkély színes flitterekből a Balkon de Lux című festményen – egy erkélyjelenet két emberrel, egy emlékkép, amely hirtelen felvillan, hatása alá von, majd eltűnik. Ugyanígy a Csillagkapu mályvás, geometrikus, absztrakt tagolású hátterén is megjelenik egy erkély két nőalakkal, itt az emlékezés rétegére rátevődik egy kulturális réteg is, hiszen felismerhető a női aktban a pompeji freskókon fennmaradt táncoló női figura. Így az egész felcsillanó jelenet eltávolodik a valóságtól, ahogy a kockás padlójú panelbalkonon táncot lejt a római kori táncosnő.
Ehhez a gondolathoz csatlakozik a Kariatida is, amely ugyanakkor statikus beállítást mutat, a geometrikus háttér előtt színes flitterekkel kirajzolódó hordozó nőalak. Figyelemre méltó, ahogy a barokkosabb kariatidaalakon a flittereknek köszönhetően megcsillan a fény, mint amikor a napfény megvilágítja a szobrokat. Tehát a flittereknek köszönhetően az ábrázolás sokkal inkább térbe kerül, és önálló játékot kapnak a kis lemezkék, ahogy a fény megcsillan rajtuk. Az Aeternus Domus című képen ugyanezek a flitterek fényjelenségként az örök ház ideáját adják ki.
A panelházak képe és struktúrája visszatérő motívum Gesztelyi Nagy Zsuzsanna munkáin, egyrészt mint gyermekkori helyszín, másrészt mint olyan szociális közeg, amely utópisztikus egységesítésre törekvő társadalmi berendezkedés szimbóluma volt. Korábbi panelképein egységesen pasztellszínű struktúrákként jelennek meg a házak, egyforma ablakokkal és egyforma erkélyekkel, amelyeket egy-egy függöny tesz kiemeltté és egyedivé. Ezek a függönyök képezik a szabályos struktúrák között az organikus lét jelzőit, libbenésükkel mozgást visznek a szabályos képekre, ugyanakkor megmunkálásuk némi szoborszerűséget is sugall (például Amor Aeternus, 2021; Belső Balkon XXX, 2024). A művész tovább kísérletezett a képi elemek egymásra csúsztatásával, például a Léptékek (2022) vagy az Aranylomb (2023) című képek esetében, máskor festett, mintaszerű mezőt húz a házak képe fölé.
Ezektől a képektől átvezetést nyújt a legfrissebb, applikált munkákhoz a Nyári délután, filmnézés… (2025), amely megtartja a feszes geometrikus struktúrát, és éppen csak becsempészi a flitterek által a mozgást a képekbe, és megbontja, vagy még inkább feloldja a korábbi feszes és szabályos látványt.
Különösen személyessé tette a kiállítást a helyszín kiválasztása, a debreceni Új Élet Park és az ahhoz kapcsolódó dokumentáció, amelyet egy asztalon nézhettek meg a látogatók. A másik személyes fragmentum a terem közepén lévő oszlop rózsaszínnel felírt hívószavai voltak, amelyek lehettek az egykori kislány szavai, aki reményekkel telve tekintett a jövőbe, de akár a mai nőé is, aki a kiállítás képeit megalkotta, és aki már látja, hogy ezekből a reményekből mi teljesülhetett be.
Érdekes volt megfigyelni Gesztelyi Nagy Zsuzsanna munkásságának műfaji sokszínűségét a kiállítás terében. Különös erőssége és kifejezésmódjának egyik legtalálóbb hordozója a papír. Ahogy az akvarelltechnikát műveli, és az a fajta alkotói attitűd, ahogy dolgozik, megfelel ennek a hordozónak. A soha el nem múló múlt című sorozata (2019) nagyszerű példája annak, ahogy a gondolkodásunk különböző rétegeit és szintjeit megjeleníti a képen.
Tárlata lehetőséget kínált arra, hogy a számára fontos, a munkásságára jellemző kettősséget: a fogalmilag megragadható (narratív) réteg és a fogalmilag nem megragadható vizuális nyelvezet ötvözésében elért több évtizedes törekvésének eredményeit megmutassa. Vagyis, hogyan hordozza, tartja meg az elvont képi struktúra, a vizuális alapgondolat a fogalmilag megragadható, tartalmi narratívát: az emlékeket hordozó nőalakokat, balkonokat, épületeket. Az átló, e kettősségek egész sorát magába foglaló elem, amely a művész számára az elmúlt években immár valódi önmeghatározássá vált, és a rácsstruktúrák, csíkok, felsorolások, geometrikus, organikus jelek hogyan képesek közvetíteni egy adott téma fogalmilag meg nem ragadható jelentésrétegeit.
Képek a művész archívumából, engedélyével.
