A családi művészhajlam végül a festészet felé terelte, ezért beiratkozott a párizsi Képzőművészeti Főiskolára (École des Beaux-Arts), s a híres Léon Bonnat festő tanítványa lett. 1872-ben állított ki először a hivatalos Szalonon, az igazi áttörést azonban az 1876-ban bemutatott Hazatérés a temetésről című alkotása hozta meg.
Hamar a párizsi élet festőjévé vált. Művészetének különös értékét az adja, hogy a modernizálódó Párizs mindennapjait örökítette meg. A XIX. század közepén Georges-Eugène Haussmann nagyszabású városátalakítása nyomán jöttek létre azok a széles sugárutak, kávéházak és nyitott terek, amelyek Béraud képeinek visszatérő helyszínei. Művei ezért nem csupán zsánerképek, hanem az átalakuló nagyváros hiteles vizuális dokumentumai is. Elsősorban a tehetős polgárság mindennapi tevékenységeit ábrázolta: séták a sugárutakon, előadások, kávéházak és éttermek. A zsánerjeleneteken kívül számos portrét is készített, mivel gyakran látogatta a társasági szalonokat, ahol megrendelőkre talált. 1887-ben a Becsületrend lovagja lett. Bár kortársai körében rendkívül népszerű volt, a művészettörténet sokáig háttérbe szorította, mert a kutatók inkább a XIX. század végének és a XX. század elejének újító irányzataira figyeltek.
1890-ben Béraud a Société nationale des Beaux-Arts (SNBA) társaságának alapító tagjai közé tartozott. A társaság a hivatalos Szalonnal szakítva független művészetet kívánt előmozdítani. 1897 februárjában Jean Béraud tanúja volt az író Marcel Proust párbajának, melyet a kritikus Jean Lorrainnal vívott Meudonban. Proust nem sokkal korábban jelentette meg első művét, az Örömök és napok című kötetet. Lorrain kritikájában sértő kifejezéseket használt („piperkőc”, „mesterséges író” és utalásokat tett Proust homoszexuális hajlamára). A párbaj során mindkét író megőrizte józanságát, és egy-egy lövést a földre irányított.
Béraud egyik legkorábbi műve A Mabille-bál. A Mabille-kert rendkívül népszerű szabadtéri tánchely volt Párizsban, a mai Avenue Montaigne környékén. 1831-ben nyílt meg, 1875-ig működött, majd 1882-ben lebontották. Állítólag itt jelent meg először a polka és a kánkán. A Mabille-kertet Balzac tette igazán híressé. Több művében is megemlíti. Pons bácsi című regényében olvassuk: „Héloïse Brisetout kétes helyzetében is megmaradt igaz embernek: bőkezű imádóit akárhányszor kegyetlenül megtréfálta; a Florine-ok, Malagák, Carabine-ok, Mariette-ok, Jenny Cadine-ok és a Joséphák iskolájából való kis nő volt, de jó kolléga, és nem ijedt meg semmiféle földi hatalomtól, mert meglátta a gyöngéiket, és hát a Mabille nem épp idillikus báljain és a farsangi felvonulásokon egyébként is megszokta a rendőrökkel való hadakozást.” (Kilényi Mária fordítása)
Különösen a fénykezelés és a pillanat megragadása terén érződik az impresszionizmus hatása a Mabille-bál című képen, bár Béraud nem tartozott szorosan az impresszionisták köréhez. Művei inkább a realizmus és az akadémikus festészet hagyományaihoz kapcsolódnak, miközben témaválasztása a modern élet ábrázolásához köti.
Legismertebb művei az úgynevezett Belle Époque idején készült párizsi utcaképei. A XIX. század végétől az első világháborúig tartó korszak a béke, a gazdasági fellendülés és a kulturális virágzás ideje volt. Az 1900-ban festett Párizsi utcai jelenet a Belle Époque életérzését ragadja meg, a modern városi életet, a társas érintkezést és az eleganciát. Napfényes boulevard-on játszódik a jelenet, ahol elegáns polgárok sétálnak, beszélgetnek és intézik mindennapi dolgaikat. A kép előterében lovas kocsi halad, amelyben elegáns ruházatú cilinderes férfi ül. Körülötte jól öltözött járókelők láthatók: nők díszes ruhákban és kalapokban, férfiak zakóban és cilinderrel. A jobb oldalon egy kávéház vagy üzlet előtt kisebb csoport beszélget, míg egy kék ruhás nő a néző felé fordul, mintha kapcsolatot teremtene velünk. Az utca fákkal szegélyezett, a levelek között átszűrődő fény kellemes, élénk hangulatot ad a kompozíciónak. A háttérben további kocsik és gyalogosok láthatók, ami a városi nyüzsgés érzetét erősíti.
A Boulevard des Capucines a párizsi nagyvárosi élet egyik jellegzetes pillanatát örökíti meg. A széles, fákkal szegélyezett sugárúton elegáns járókelők, újságot olvasó férfiak és sétáló nők jelennek meg, miközben a háttérben lovas kocsik és forgalmas utcakép látható. A festmény különlegessége a mindennapi élet apró mozzanatainak részletgazdag ábrázolása, s az a könnyed, mégis realista hangulat, amely a Belle Époque pezsgő városi életét idézi fel.
A Sétakocsikázás a Champs-Élysées-n a párizsi társas élet egyik legfontosabb színterét, a Champs-Élysées sugárutat örökíti meg. A képen elegáns hintók sorakoznak, bennük jól öltözött hölgyek és urak, miközben a széles, fákkal szegélyezett úton sétálók és kocsik együtt alakítják a nyüzsgő városi jelenetet. Ez a festmény is a Belle Époque hangulatát idézi, a polgári élet kényelmét, a társasági megjelenés fontosságát és a „látni és látszani” élményét.
A Café de Paris a Belle Époque egyik legpezsgőbb és leglátványosabb szórakozását, a kánkánt ragadja meg. A kép egy elegáns párizsi mulató vagy táncterem világába vezet, ahol a fények, a zászlókkal díszített mennyezet és a közönség mind a korszak életörömét és könnyedségét sugározzák. A középpontban a táncosnők állnak, akik lendületes mozdulataikkal, magasba emelt szoknyáikkal és ritmusos lépéseikkel szinte életre keltik a jelenetet. A kánkán nemcsak tánc volt, hanem provokatív és felszabadult látványosság is, amely a modern nagyvárosi élet szabadságát és merészségét fejezte ki. A nézők – elegáns urak és hölgyek – egyszerre szemlélői és részesei ennek a vibráló világnak.
Béraud megfestette Párizs híres központi piacát, a Les Halles-t is, amely a XIX. században a város „gyomraként” működött. A művész idejében ez hatalmas, nyüzsgő élelmiszerpiac volt, ahol friss zöldségeket, gyümölcsöket, húst és más árukat árusítottak, és ahol a különböző társadalmi rétegek – kereskedők, munkások, polgárok – találkoztak. A festményen látható pavilonok a korszak modern vasszerkezetes csarnokai, amelyek a kor ipari fejlődését is tükrözik. Ma a történelmi Les Halles már nem létezik ebben a formában, a XX. század második felében lebontották, és a piacot Párizs külvárosába költöztették. A helyén modern bevásárló- és közlekedési központ épült, a Forum des Halles, amely inkább üzleteiről, metrócsomópontjáról és kortárs építészetéről, mint a régi, hagyományos piaci hangulatról ismert.
Joggal nevezhető Párizs krónikásának Jean Béraud. Művei nemcsak esztétikai élményt nyújtanak, hanem hiteles korrajzként is szolgálnak: megőrizték a Belle Époque utcáinak hangulatát, a polgári élet mindennapjait és egy folyamatosan átalakuló világ arculatát. Művei ezért nemcsak művészeti alkotások, hanem a várostörténet felbecsülhetetlen értékű dokumentumai is.
