Kurátori jegyzet
- augusztus 29-én lesz ötszáz éve, hogy a mohácsi mezőn néhány óra alatt odaveszett a magyar hadsereg java és maga a király is – s megindult az az összeomlás, amely tizenöt éven belül három részre szakította az országot, és másfél évszázadnyi török uralmat hozott. Mohács azóta sem egyszerűen egy elveszített csata: a magyar nyelvben a nemzeti katasztrófa mértékegysége lett. Az évforduló körül idén emlékművek, ünnepségek és rendezvények tucatjai sorakoznak – mi ezért éppen olyan műveket választottunk, amelyek pontosan az ellenkezőjét teszik annak, amit ilyenkor szokás. Barics Sándor sorozata (2025–2026, vegyes technika, 23 lap) nem hősöket állít elénk, hanem azt kérdezi, mi marad, amikor már senki sem áll a képen.
Van egy pillanat, amikor egy képsorozat elkészül, és a szokásos menet szerint elindul a maga útján: helyszín, megnyitó, beszéd, koszorú, sajtófotó. Barics Sándor Mohács-sorozata ezen a ponton megáll. A huszonhárom lap kész, dokumentálva, leltári számmal ellátva – de nem kerül falra. Nem lesz megnyitó, nem lesz emlékbeszéd. A művek annyiban maradnak fenn, amennyiben nyoma marad róluk: reprodukcióban, felsorolásban, ebben a szövegben. Az indoklás a sorozat logikájából következik: egy temetés bőven elég volt, nem kell hozzá még egy.
Az évfordulós év hangos. Emlékhely-felújítás, rockmusical, kórustalálkozó „ötszáz torokkal”, lovas zarándoklat, pályázati keretek. Ebben a zajban egy kiállítás visszautasítása nem sértődés, hanem álláspont – és pontosan azt a gesztust ismétli meg, amit a képek maguk hajtanak végre.
Mert a képeken sincs senki. A magyar Mohács-hagyomány a hősről szól: Than Mór és Székely Bertalan vásznain arcok vannak, mozdulatok, egy megtalálható királyi holttest. Barics ebből pontosan azt hagyja el, ami eddig a kompozíció közepe volt. Nincs ütközet, nincs roham, nincs hősi halál. Marad a délután utáni táj, amelyen már minden eldőlt: elhagyott cipők a fűben, sisak a kukoricásban, kardok, buzogány, megdőlt zászló félholddal, egy másik kettős kereszttel. Tárgyak, amelyek túlélték a testet.
A festői alap fotó – a mai mohácsi táj. Kukoricatábla, ártéri erdő, augusztusi ég. Erre folyik rá az akril vörös, az arany, a fekete fröccsenés, így a vér nem 1526 felszínén szárad, hanem a mi jelenünkén. A művész saját megfogalmazása szerint ez egy embertelen Feszty-körkép: ugyanaz a monumentális, körbeforduló panorámaigény, csak kiürítve.
A hang mégis megmarad. Minden lapon ott fekszik egy-egy kivágott, beragasztott szövegcsík: keskeny papírszalag, néhol elmosódva, néhol pixelesen, mintha rossz nyomatról vágták volna ki. A látvány néma, a nyelv mégis megszólal fölötte – és ez a sorozat legkockázatosabb döntése. A mondat átveszi azt a szerepet, amit a klasszikus csatakép az emberi arcra bízott.
A szövegcsíknak nincs honnan jönnie. Nincs száj a képen. A hang test nélkül marad, ahogy a cipő láb nélkül, a sisak fej nélkül.
Ugyanolyan hátrahagyott leletek a szavak, mint a fegyverek a sárban. És egyetlen csík sem egész mondat. Több közülük kötőszóval kezdődik – s a növények lombja…, s pupillátokba zuhan az Isten-árnyék –, vagyis olyasmi előzte meg őket, amit nem kapunk meg. A töredék grammatikailag jelzi a hiányt. Ez nem stílusfogás, hanem történeti pontosság: Mohácsról is így tudunk, névsorokból és krónikatöredékekből. A csata után a nyelv is darabokban került elő, mint a csontok.
A szalagok között kétféle beszéd feszül egymásnak. Az egyik apokaliptikus és burjánzó – ráncredő-aranyláng, hörgése aranyköd –, olyan nyelv, amely maga is túlárad, ahogy a festék a lap szélén. A másik hűvös és rövid, majdnem hivatalos: Éjszaka jön. Egy százötvenéves éj. Két tőmondat, semmi dísz. A sorozat érzelmi feszültsége nagyrészt e két regiszter súrlódásából jön: jajkiáltás és jegyzőkönyv váltogatja egymást.
Aztán a közepén megszólal egy valódi emberi hang, egyenes idézetként, egyetlen szalagon három nyelven: Segítsetek, szent királyok! Za királyt! Bože, pomozi mi! A kép, amely fölött ez áll, kék-vörös káosz, benne egy kinyújtott kéz. Ez a sorozat legfájdalmasabb néhány centimétere – itt derül ki, hogy a mohácsi mezőn nem egyetlen nyelven imádkoztak és nem egyetlen nyelven haltak meg. Ez a többnyelvűség tágítja a nemzeti gyászt emberi gyásszá; a hivatalos emlékév ugyanezt a magyar, horvát, cseh, német és szerb halottakra hivatkozva mondja ki, csak jóval kevesebb kockázattal.
Két lapon nincs beragasztott szalag: ott a művész keze ír a képre. És nem véletlen, hogy éppen ott. És betelnek fénnyel a Halál álmai! – és a sorozat zárómondata: Élet-lovak, nem Halál-lovak! A pusztulás nyelve talált, gépelt, idézett. A remény nyelvét vállalni kell, saját kézzel.
Mert a képek nem az apokalipszisnél állnak meg. A varjak megmaradtak, a szürkemarhák állva maradtak a füstben, a kukorica jövőre újra kizöldül. A sorozat végén az egyik lap címe egyszerűen ennyi: A jövő ígérete.
Falra nem kerülnek. Amit ötszáz év után Mohácsról tudunk, az úgyis nyomokból, felsorolásokból és töredékekből áll össze. Ez a huszonhárom kép most éppen azzá lett, amiről szól. A képekben felbukkanó versszilánkok Reményik Sándortól, Kisfaludy Károlytól, Vörösmarty Mihálytól, Ady Endrétöl, Georg Trakltól, Arany Jánostól és Juhász Ferenctől származnak.
Képek a művész archívumából, engedélyével.
