Húsz esztendeje szervezte Maurer Dóra a csoportot – férjével, Gáyor Tiborral és hasonló gondolkodású művésztársaival (Nádler István, Hetey Katalin, Konok Tamás, Mengyán András és mások), Haász pedig már korábban részt vett sokukkal csoportos kiállításokon, nem véletlen, hogy hamarosan oszlopos tagja lett a társaságnak. Jelenléte súlyát, fontosságát mutatja, hogy az emeleti tárlaton is szépen képviselt.

Ha korábbi ismeretek nem, a két kiállítás meggyőzheti a látogatót, hogy Haász István művészete mindenképpen a fönti társaság művészi gondolatvilágát, és egyúttal rangját erősíti: az erőteljes magyar konstruktivista hagyományok eszmeisége alapján az új-geometrikus absztrakció sajáthangú képviselője. Már az indulása jelezte tájékozódását. Egri diplomázása után (ahol Blaskó János festőművész irányításával szerezte meg a mesterségbeli tudást, és kapott egyúttal biztató szellemi irányt), már első budapesti jelentkezésén, akkor még bizonyos népi formák átlényegítésével, szerkezeti áthangolásával megmutatta határozott érdeklődését a konstrukció iránt. Nem pusztán szerencse, nem véletlen (ebben nagy szerepe volt annak, hogy szinte azonnal rátalált a Fiatal Művészek Klubjára), hogy hamarosan megismerte azokat a néhány évvel idősebb pályatársakat, akik támogatni tudták és akarták törekvéseit. Szentendre egyértelmű érdeklődését erősítette a konstruktív hagyományok iránt, a balatonboglári Kápolna-tárlatok modernista elkötelezettségét igazolták vissza, kapcsolata Fajó Jánossal a geometria új irányzatai felé terelte. Persze, ezek a kötődések külhoni kapcsolatokat is hoztak számára: közvetlen információkat az aktuális művészetről mind a hazai szocreál, mind az azt követő (hivatalosan is erősített) XIX. századi avíttas, legföllebb kiüresedett posztimpresszionista, konzervatív normák érdektelenségéről.

Az itt emlegetett fórumok, amelyek voltaképpen kirajzolják az érett Haász István művészetét, azt mindenképpen bizonyítják, hogy a konstruktivista hagyományok, az abból levezethető konkrét művészet nem gyűrte maga alá, egyéni világlátását, eszményeit megőrizve saját nyílt struktúrákat dolgozott ki mind a festészet hagyományos két dimenziójában, mind pedig a háromdimenziós plasztika relief világában. Festészetében a geometrikus alapformák, elsődlegesen a négyzet, tulajdonképpen személyes elbeszélői nyelvezetet alakítottak ki, amelynek segítségével a festő érzelmi reakcióit, olykor csupán apró reflexióit képes pontosan kifejezni – ragaszkodva a sík fölület valóságához, kerülve a képépítés konstruktivista dogmáit a formaviszonyok kezelésében. Festői reliefjeiben pedig a sárga szín különböző árnyalatait, tónusait alkalmazva nyomban jelzi kilépését a térbe – akár akkor is, amikor ez a „kilépés” mindössze a gyűrődés a képkeret szorításában. A markánsabb térformák valójában inkább geometriai testek – hasábok és kockák – variánsai, a kompozíció alapja az elemsorolás (a testek többnyire egyenértékű pozíciókban). A korábbi sárga félhasábok, amelyek ezt a fajta térképzést már jelezték, egészen a minimal art világáig szűkítették a formaadás gesztusát, most kiegészülnek hasábokra, akárha valamiféle rendezés vezérelné őket a teljesebb (relief)kép felé, mintegy a kiegyensúlyozottság, a korrekt megfelelés teljességének, másképpen szólva: rendjének igényével.

Nem, semmiképpen nem a lezártság az alapeszméje Haász István geometrikus rendjének, de a benső művészi elképzelés káoszellenessége (azt sem hagyja a világra, amely úgysem képes, az alkalmi látszatok ellenére sem, kikeveredni belőle), a gondolkodás és annak pontos láttatása a nyitottság és zártság dialektikájában leli meg a föloldást. Hasonló alapeszme mozgatta már Kassák, Rodcsenkó, Tatlin, Mondrian klasszikus konstruktivizmusát; napjainkban – ahogy Maurer Dóra mondaná – nem kiáltványokra hagyatkozva is ráépíthető a jócskán metafizikus esélylatolgatás (ezt is jelentheti a nyitottság), miszerint a világot, világunkat tapintható, noha nem bizonyítható kozmikus matematika működteti, amelyben az ismeretlen változók új meg új viszonyokat kreálnak: néha megerősítik, máskor pedig elbizonytalanítják, kétségessé teszik, cáfolják igazságainkat. A művészet sajátos megismerésmódja leginkább metaforái által nyújthat bepillantást ezekbe a kérdésekbe.

Teheti akár úgy, ahogy Haász István két egymásra hajazó nagyméretű táblaképe teszi a kölni dóm ihletésére (másik két társuk nem fért volna el a kiállítóhelyiségben). Maga a festő tudatosította a sorozat születésében Claude Monet öntudatlan hatását. Ahogyan az öregedő francia festő a múlt század első éveiben különböző időpontokban megfestette a londoni Parlamentet, hasonló „impresszionista” szándékkal engedett Haász is a késztetésnek, hogy a benyomásait rendezze el a kölni élményben. Ismert érzés; elég gyakran elveszítjük mindennapi koordinátáinkat egy-egy monstruózus látvány közvetlen közelében. Haász például enyhe szédülésről, határozott kilengésekről, testi ingadozásról nyilatkozott – leírva első megrendülését. Ez mozdította afelé is, hogy különböző napszakokban fölkeresse a dómot, jegyzetekben, vázlatokban rögzítse megfigyeléseit, amelyek alapul szolgáltak a téma festői kezeléséhez. Természetesen, szóba sem jöhetett az ábrázolás, a naturális forma, hiszen mindenképpen a benyomáshoz kívánt ragaszkodni, annak elvontságát átmenteni a képi valóságba. A ferde irányú kompakt, monokróm színfölületek kifogástalanul igényes megfestései hivatottak az élmény tolmácsolására. (Beállva a két falon lógó kép közé, e sorok írója effektíve érzékelhette a sejtelmes elbizonytalanodást.) És hivatottak szintén tanúsítani, amit mi, festészetének régi ismerői régen tudunk, hogy Haász István, számos rangos külföldi díj elismertje, igen komoly színvonalon képviseli a korszerű magyar művészetet, szerez annak ugyancsak rangos elismerést a világ minden pontján.
képek: Einspach & Czapolai Fine Art satófotók.



