Locsolóautótól a festészetig
Kováts Lajos, művésznevén Noon Azaki első, alkotáshoz kapcsolódó emléke ötéves korából való: egy locsolóautóról készült képével rajzversenyt nyert. Mégsem festőnek készült: ugyan fiatalon rendszeresen látogatta Fischer Ernő angyalföldi szabadiskoláját, formális művészeti akadémiát azonban nem. A mester egy mondatát máig őrzi: „Maszatolj csak, fiam, egyszer festő lesz belőled.” Akkor eszébe sem jutott persze, hogy valóban festő legyen, később sem így tekintett magára, és ma is inkább „kreatív szellemnek” nevezi magát. Sokáig zenélt, galériát épített, kiállításokat rendezett, projekteket tervezett. Mindig az a pillanat izgatta, amikor a semmiből egyszer csak valami létrejön. Innen nézve a festészet korábbi tevékenységeinek szerves folytatása, hiszen festőként is ugyanazt teszi: a rendelkezésére álló anyagból saját világot épít.
Fiktív életműtöredék és alkotói „álnév”
Első „tényleges” kompozíciója egy elveszített fogadásból született, ezt követően pedig a festészet gyorsan a fikcióteremtés eszközévé vált: édesanyja fiktív életműtöredékét festette meg. „Takáts Márta szeretett pedagógus volt, de úgy éreztem, ennél nagyobb ismertséget érdemel.” Így festette meg helyette korai, az 1930-as évekre datált képeket, életrajzot épített köréjük, archív fotókat alakított át. A történet szerint édesanyja titokban, a padláson tovább dolgozott, a műveket pedig csak a halála után találták meg. Az „életműből” kiállítást is rendeztek Szentendrén, majd néhány hónappal később a festő leleplezte a fikciót.
Noon Azaki művészneve ugyancsak egy felépített festői személyiség részeként született. Az „Azaki” abból az „az, aki” fordulatból nőtt ki, amellyel a MEO-t létrehozó galériást választotta el a festőtől, ehhez pedig már csak egy jól hangzó keresztnevet kellett találni. Rejtőzködésnek azonban nem bizonyult: „Még a Sothesby’s aukcióin is odaírják, hogy a.k.a Kováts Lajos.”
A medve mint portré
„Nekem a medvék teljesen olyanok, mintha portrékat festenék.” A Teddy-projekt első modelljei egy Facebookon meghirdetett castingra érkeztek. Az emberek elhozták a család régi plüssállatait, ő pedig sorra lefotózta őket, majd az igazán karakteres darabok váltak festménnyé. „Azóta is vadászom azokat a mackókat, amelyeknek személyiségük van.”
A fekete hátterek valójában a reneszánsz hagyományát idézik. Kiemelik a figurát, de egyúttal magára is hagyják. A medvék valamilyen módon mind sérültek: megkoptak, elveszítették a szőrüket, megnyúltak a sok öleléstől, néhol újra összevarrták őket. Első pillantásra kedvesek, közelebbről azonban ott van bennük egyfajta groteszk minőség is. „A medvékben éppen ez a kettősség érdekel: a szeretet nyoma és annak elmúlása. Abból a nagy szeretetből, amit ifjú korában megkapott, a végére semmi sem marad. Az idős maci sorsa a magány, a kanapén vagy a szekrény tetején.”
Az önarcképsorozatban a portré kérdése közvetlenebbül tér vissza, Azaki mégsem tekinti ezeket a képeket önvizsgálatnak. „Nem érzem bennük, hogy lenne bennem egyféle önelemző attitűd vagy felfedezés, hogy ki is vagyok.” Saját arca a maga számára inkább modell és festői probléma, mint vallomás.
Csak az utolsó lépésben születik meg a forma a Buddha-képeknél
A Buddha-képek ötlete a Ság-hegyre tervezett nagyméretű imamalomhoz kapcsolódott: száznyolc, egyenként 40 × 30 centiméteres kompozíció készült el. A szám a buddhista gyakorlathoz kötődik – a tibeti mala száznyolc szemből áll, egy meditációs kör ennyi ismétlés. A festői gondolat később túlnőtt ezen a formátumon. Később Buddha-alakjai nagyobb léptékű, önálló vásznakon is megjelentek, amelyek közül több is rendre igen figyelemre méltó összegekért kelt el a Sothesby’s aukcióin.
A Buddha-képeknél a forma csak az utolsó lépésben születik meg. Azaki először absztrakt, intuitív gesztusokkal építi fel az izgalmas festői felületet. „Egy fóliával kitakarom a hátteret, onnantól pedig teljes a szabadság az alkotásban.” A forma az ikonok fémből készült okládjait idézi: ahogyan azok a kompozíció nagy részét elfedik, hogy a szent alak arcát és kezeit emeljék ki, Azaki is a járulékos részek eltakarásával teszi láthatóvá a lényeget. A munkamódszer azzal is összefügg, ahogyan az ürességről gondolkodik. Számára az nem hiány, hanem „végtelen potencialitás”: amiből bármilyen forma kibomolhat és megjelenhet a lét színpadán.
A festészet transzcendenciája
Nem ezzel a sorozattal kezdődött a hit az életében. „Nem feltétlenül a buddhizmus változtatta meg a művészetről való gondolkodásomat, az igazi festészet számomra mindig is maga a szakralitás volt. A buddhizmus és a kereszténység is a transzcendenssel való kommunikáció egy-egy formája. Más utak, de a mélyben nincs közöttük különbség.”
Nála a festés ennek egyfajta gyakorlata: „Az elmélyült munka meditáció.” Nem hisz a tudat kiürítésében; szerinte az elme alapvető természete, hogy folyamatosan ide-oda ugrál: „monkey mind”, és ezt a majmot folyamatosan etetni kell. Festés közben azonban az elme csak egyetlen dologra fókuszál, ilyenkor minden más kívül marad, és ez az a tudatállapot, amikor „igazán történhet valami”.
Nincsen szándékom megérkezni
Nem művészettörténeti programból, hanem egy személyes konfliktusból indult a parafrázissorozat, majd évekkel később újra elővette ugyanezt a képi szerkezetet, de akkor már másképpen fogalmazta meg. Azakit a parafrázisban nem az eredeti stílus utánzása érdekli: kész szerkezetként használja a művet, amelyben néhány elem kicserélése az egész kép jelentését átírja.
Elsőre úgy tűnhet, hogy sokféle típusú képet fest, ő azonban azt mondja: nem akar egyetlen felismerhető modor foglya lenni. Ugyanazzal a kíváncsisággal fest meg egy biedermeier hangulatú portrét, egy politikai parafrázist, egy öreg medvét vagy egy anyagból kibomló Buddhát. Legutóbbi nagyobb kiállításának címe – Nincsen szándékom megérkezni – is annak elutasításáról szólt, hogy festői identitását egyszer s mindenkorra rögzítse. Pályájának ezen a pontján is a kíváncsiság és a felfedezés hajtja; nem akar egyetlen stílusnál vagy bevált képtípusnál megállapodni. A sokféle irány kapcsolatát ő maga foglalja össze a legegyszerűbben: „Annyi közük van egymáshoz, hogy én vagyok az, aki összetartja őket.”
Képek a művész archívumából, engedélyével.
